Bereczky doktor szerint a veszélyeztetett életkor ma már a fiatalokra is vonatkozik. Az okát az esztelen életmódban, az Európában példátlan pénzhajszában látja. Hiába a több teljesítmény, ha a lehetőség kicsi, és mindez az egészség kárára megy. A háziorvos szerint a felszökő koleszterinszint, a magas vérzsír elsősorban nem attól függ, hogy valaki zsíros kenyeret eszik szalonnával, hanem a szorongástól, a feszültségtől. Úgy véli, hogy a tanyákon a több évtizedes megfeszített munka ellenére is még mindig egészségesebbek az emberek, mint itt városon. A tanyasiak még tudják, hogy mit jelent a szombat–vasárnap, az ünnepnapok öröme.
– Több mint háromezer betegem van, egyharmaduk tanyákon él – mondja. – Hihetetlen jó érzés, ha segíteni tudok rajtuk. Az irántam megnyilvánuló szeretetet a boltban nem lehet megvásárolni. Lehetnék osztályvezető főorvos bármelyik város kórházában, de ez a munka nagyobb boldogság számomra. Én sem fukarkodom a jó szóval, mert az sokszor többet ér, mint a felírt recept.
Éppen ezért, jó néhány békéscsabai kollégájával együtt, nem ért egyet az egészségügy új, kötelező bejelentkezési módszerével. Úgy vélik, hogy az orvos nem „szolgáltató”, hanem gyógyító. Ha egy háziorvos nem beszélgethet a betegével annyit, amennyit szükségesnek lát, akkor kevesebbet ér a kúra. Mert szorosan hozzátartozik a lélek ápolása is. Meg aztán – folytatja – itt a kertvárosban nagyon sok az idős, beteg és szegény ember, akiknek nincs telefonja. Őket várakoztassuk a folyosón, mert a telefonálónak elsőbbsége van? A beteg egyformán beteg.
Az egészségügy lehetetlen helyzete, a pénzelvonások, a kórház privatizáció miatt, a Magyar Orvosi Kamara által kezdeményezett esetleges sztrájkról a következő a véleménye Bereczky doktornak:
– Sok mindenben egyetértek az érdekvédelmi szervezetünkkel, ami mögé az orvosok felsorakoznak. Az orvossztrájkkal azonban nem azonosulhatok. Mert kivel tolnánk ki, ha nem a beteggel, a tanyán élőkkel? Ők többnyire öregek, nem tudnak bejönni a rendelőmbe. Mint vidéken élő orvos, csak azt érzékelem, hogy több a beteg, a panasz, a gond, mint korábban. A rendelőben minden délelőtt és délután több mint hetvenen keresnek meg. A két rendelés közötti időben meg megyek a betegeimhez a kertvárosba, a tanyákra. Nekik mit mondok majd, sajnálom, János bácsi, most nem segíthetek, mert sztrájkolok? Az, hogy egyetértek a szakmai szervezet törekvéseivel, kilógatom a kocsiból a kékszalagomat, az rendben van, de egy vidéki körorvos más helyzetben van, mint a fővárosi kollégák.
Bár egy óráig tartott a rendelés, csak fél kettőre fogytak el a betegek. Még az utolsó percekben is jöttek a betegállományt igazoló papírok miatt. Ezen a csütörtöki napon kivételesen nem volt délután rendelés, hogy hosszabb időre mehessünk ki a tanyákra. Amíg kanyarodunk ki a városból, megtudom, hogy a leggyakoribb úitrány a Fürjes tanyavilág. A Kereki tanyák egy része, valamint Mezőmegyer is hozzá tartozik. Bereczky doktor megjegyzi, hogy a tanyasi emberek általában csak akkor hívnak orvost, ha már nagyon betegek. A legnagyobb gond persze a gyógyszerfelírás, mert nagyon sok a szegény ember, és a gyógyszereket a pénztárcájukhoz kell igazítani. Sokszor a beteggel együtt kell összeállítani a gyógyszerfajtákat, ügyelve arra, ki ne fussanak a pénzből.
– Miután orvoscsaládból származom, édesapám is körorvos volt Nógrádban – mondja Bereczky Zsolt –, emiatt ismerem a régi módszereket, és az olcsóbb, a patikákban előállítható gyógyszer-kombinációkat írom fel, amelyek gyógyító hatása legalább olyan jó, mint a gyáriaké.
A Fényesi tanyák felé vesszük az irányt, Lipták bácsiékhoz. Az orvosi kocsi olykor nagyot nyekkent a földes, víz mosta utakon. Hirtelen bukkan elő a kukoricagóré és az L alakú, faoszlopos, nyárfák alatt meghúzódó tanya, hosszú, nyitott verandával. A gerendákról füzérben lógnak a pirospaprikák. A kutyák hangos ugatással jönnek elénk. A zajra Lipták Jani bácsi is előkerül a konyhából. Orvos és betege jó ismerősként üdvözli egymást. Amíg belépünk az alacsony építésű szobába, a hosszú ámbituson a doktor kikérdezi a nyolcvanéves házigazdát: javult-e a látása, fájnak-e még a kezei, szedi-e a gyógyszereket? Az egyszerűen, régi bútorokkal berendezett szoba sarkában meleget árasztó vaskályha. Marika néni, a házigazda felesége fotelben ül, előtte a járóka. Bereczky doktor vérnyomásméréssel „indít”, miközben dől a szó Lipták néniből, jobbára az ismeretlennek szólóan.
– Tudja, kedveském – fordul felém –, hetvennyolc éves vagyok, agyondolgoztam magam. Dagadtak a lábaim, alig tudok járni. Mostanra már minden bajom van, a szívem rendetlenkedik, fájnak az ízületeim, gyomorsérvet kaptam a sok emeléstől. Persze nem csak a munka miatt… A félelem, a keserűség, az örökös izgalmak. Amikor az oroszok bejöttek 1944-ben, tizennyolc éves voltam. Legszebb lánykoromban dolgozni kellett nekik, vállamon vittem a liszteszsákokat számolatlanul, és tettem fel a teherautójukra. Hetven mázsa búzánkat elvitték. De elhajtották a lovainkat is, vitték a hízóinkat. Akkor még harminc holdon gazdálkodtunk. Ősszel újra vetni kellett a búzát. Lovunk nem volt, így az öcsémmel együtt segítettünk a tehénnek a szántásban, hogy az ekét húzza. Mert a tehén makacs állat, lefeküdt, mivel a járom feltörte a nyakát, ekkor mi vetettük át a vállunkon a kötelet, és együtt húztuk. A vállamon a helyét még ma is érzem. Utána jött a Rákosi-korszak, tőlünk kulákoktól a földjeinket is elvették, a maradék búzát, az állatokat is be kellett szolgáltatni. Csoda, hogy ennyi baj után ilyen nyomorult lettem?
Lipták Jani bácsi se állta meg szó nélkül. Kevesellte, hogy kettőjüknek hetvenkétezer forint nyugdíjból kell megélniük. Igaz, vannak még tyúkok, egy disznó, és visszakaptak hat hektár földet, de hát dolgozni már alig tudnak, rá vannak utalva a felnőtt fiúkra, az unokákra.
– Ha szegények vagyunk is, segélyért soha senkihez nem fordultunk – vette át a szót ismét Marika néni. – Ruhára, bútorra nem költünk. Még a stafirunggal járó bútorunk és családi ágyunk van meg. Mindennap főzök. Csak az élelemre és a gyógyszerekre költünk. Havonta hétezerért vásárolunk orvosságot.
A vizit lassan véget ér, elbúcsúzunk. A kutyák csaholása kísér bennünket. Bereczky doktor még megígéri, hogy kilátogat a jövő héten is, ugyanebben az időben. Utunk visszavezet Jaminába, a kertvárosba, egy olyan házhoz, ahol kitalálták, előállítják a híres „Csabakőt”, a békésiek kedvenc építőanyagát. Striflerné Fehértói Margitka várta a család orvosát és az elmaradhatatlan injekciót, mert az elmúlt két évben, talán a vállalkozásuk gondjai miatt is rendetlenkedik a szíve. Az orvost szinte családtagként kezelik, mivel Margitka szüleit is Bereczky Zsolt kezelte. Egy ilyen beteglátogatáskor „természetszerűleg” nemcsak orvoslásról van szó, hanem könyvekről, politikáról és a család gondjairól is.
Sötétedéskor érkezünk Mezőmegyer tanyavilágába, a Varga családhoz. Szép nagy ház, ahol a híres békéscsabai–mezőmegyeri paprikás, csípős kolbászt és szalámit gyártják. Tisztelik a doktor urat, mert a családfőnél idejében észrevett egy gyulladásos betegséget, és így műtét nélkül, gyógyszerrel sikerült kikezelnie. De hát a sok munka, az idegeskedés most ötven év körül hozta elő a vérnyomásgondokat, a derékfájást a házigazdánál, a feleségénél meg a szívritmus rendetlenkedését és a vashiányt.
– Húsz évig teherautókat, buszokat vezettem – mondja a házigazda –, aztán 1990-ben alapítottam a vágóhidamat. Rengeteget dolgoztam. Kis kócerájban kezdtük, a disznóvágástól, a kolbásztöltéstől, a kiszállítástól kezdve mindent magam csináltam. Négy éve tudtam bővíteni, hatvan-hetven mázsa húst dolgoztunk fel egy héten. Egy éve csak felügyelem a munkát, és felügyel a háziorvosunk is, mert már nem bírom annyira fizikailag – jutunk el a „diagnózisig”. – Ha belépünk az unióba, nem hiszem, hogy könnyebb lesz, sőt… Csak Békés megyében negyven-ötven vágóhíd sorsa válik kétségessé. Nem mindenkinek lesz pénze a változtatásokra. Úgy érzem, mi nem kellünk.
– Mi gondol, mi lesz önnel?
– Én megmaradok, mert mindent elkövetek, hogy eleget tegyek az új kívánalmaknak. Hogy hány milliómba fog ez kerülni, azt nem tudom, csak az egészségünk maradjon meg. Ez az egész olyan, mint a huszonkettes csapdája…
Az egészséghez persze nem elég a jó háziorvos, a túlhajszoltságot is csökkenteni kellene. Ezt a Varga család is tudja. De éppen most fogjanak vissza az iramból, amikor újabb követelményeket támasztanak? Beszélgetés közben megtudom, hogy ennél a családnál nem gond a drága gyógyszer megvásárlása. Varga Géza saját bevallása szerint, amióta az orosházi kórházba is járnia kell, havonta huszonöt-harmincezer forintot költenek el a patikában ketten, amibe beletartoznak a különböző vitaminok is. Tudják azt is, hogy sok embernek a negyedére sem telik. A kérdés persze itt is az, hogy mi lesz, ha tovább romlik az egészség és csökken a kereset…
Késő estére jár, amikor elköszönünk a Varga családtól. Megint egy paksaméta recepttel lettek „gazdagabbak”. Bereczky doktorral még együtt mentünk a városközpontba, az újjávarázsolt Fiume vendéglőig. Valamikor idejárt Bajcsy-Zsilinszky Endre, de Áchim András is. Csörrent a doktor úr mobiltelefonja.
Tovább beszélgetni nincs időnk, mert rosszul lett az egyik betege a Békési út végén, a Kisréti tanyavilágban. Velem együtt kiszáll az autóból, amikor elköszön. Néhány másodperc múlva már csak a stoplámpa fényét látom. Eltűnődöm, mire gondolhat, amikor egyedül marad? A betegeire? Avagy mint szenvedélyes gyűjtő, a sok ezer kötetes könyvtárára? Vagy három, nemrégiben megjelent könyvére? Bereczky doktor ugyanis szonetteket ír – a mindennapok öröméről. Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, vajon neki mennyi jut belőle.
origo.hu
Keresik a kismotorral forgalomba hajtó gyerek megmentőit
