Hartai kacsapörkölt

Sosem voltam ínyenc, így hát nem ismerem a magyar konyha értékrendjét sem, de azt tapasztalatból tudom, hogy az ünnepi asztalon mindig fő helyen pompázik a kacsa. Micsoda ízharmóniák: kacsasült párolt káposztával! Kacsamáj! Vagy csak egyszerű pörkölt kacsaaprólékból.
Abban a régi falusi szülőházban kacsatömő ólacska volt elkülönítve, ahol a mama rendszeresen felhizlalta a kacsákat. Mindig volt a tömőben vagy fél tucat pihegő szárnyas, hogy a sütőben végezze, ha valamilyen nevezetes napra virradunk. Születésnap, névnap, sikeres iskolai vizsga vagy piros betűs ünnep. A templomi búcsúra mindig vendégek érkeztek hozzánk, ilyenkor szinte kötelező volt a kacsasült étrendbe iktatása. Hagyomány! „Érjetek haza a templomból, mire kisütöm a kacsát!”
És jöttünk éhesen, vidáman, a nagyapa bort hozott a pincéből, apám pedig a pálinkásbutykost kezelte. Sült hús illata terjengett az egész házban. Mire letisztítottuk az asztalt, kisült a rétes is, hozta be a mama kipirult arccal. Ünnepi nagy ebédek emléke leng körül, ha a kacsára gondolok. Ilyenkor otthon járok ismét a szülői házban.
Talán nem véletlen, hogy számkivetettségem után az első otthoni üzenet is kacsasült formájában érkezett hozzám. A háború után hazatérve nem tudtam megpihenni a szülőházban, nyomomban voltak a szerb partizánok, talán hogy a többi kivégzett magyar után küldjenek a tömegsírba. Egy szál ruhában menekültem el, búcsúszó nélkül vágtam neki az éjszakának, apám egy régi, kopott szalmakalapját nyomta a fejembe, mert esett az eső.
A mama egy hét múlva utánam küldte az apámat, hogy megbizonyosodjék, épen értem-e át a határon a magas kukoricásban. És küldött vele egy kék zománcos lábasban kacsasültet is. Hátha éhes a gyerek. Jött utánam a hollétemről tudók értesítése: „Megjött az apád! Bácsalmáson vár rád!”
Akkor már Hartán voltam, egy Kalocsa melletti német faluban, ahol időközben megvetette a lábát több délvidéki menekült, közöttük falumbeli is. Vonat arrafelé abban az időben még nem járt, a háború vihara felszaggatta a síneket. Egy új telepestől az útra lovat kaptam kölcsön. Kocsija nem volt. Lóháton vágtam hát neki az útnak. Bácsalmáson találkoztam apámmal, hozott néhány ruhadarabot, a mama üzenetét, és átadta az edényben a sült kacsát. Csak úgy tudtam elvinni, hogy a hátamra kötöztem. Mint középkori lovas, vágtattam a lovamon, valaha így vágtattak erre tegezzel a vállukon a morc harcosok.
Hartán aztán nagy lakomát csaptunk, megettük egy falásra a kacsasültet. Emlékszem, könnyes szemmel ettem. A mama üzenete volt akkor ez a sült kacsa.
Nem tudhattam, hogy az előttem álló nehéz esztendőkben, amikor néha napszámosként is munkát kellett vállalnom, látok-e valaha is kacsahúst. A sors azonban kiszámíthatatlan. A legsanyarúbb helyzetben is akkor ettem kacsapörköltet, amikor akartam. A körülmények úgy hozták, hogy egy német özvegyasszonynál kaptam albérletet és kosztot havi 150 forintért. (Micsoda öszszeg volt!) A nagytemplom melletti utcában lakott, s az udvarán álló kis épületet is bérbe adta egy ifjú kovácsmesternek. Nagy falka kacsát tartott a néni. De le nem vágott volna belőlük egyet is! Etette velem a szárazbabot, krumplit, míg aztán egy nap, emlékszem, nyárutó volt, kacsapörköltet adott ebédre. Az asztalra rakta elém az egész lábassal, egyek, amennyit csak akarok. Ő nem eszik belőle!
Henrik, az ifjú kovácsmester, a műhely bérlője másnap félrehívott. Azt mondta, csak szóljak neki, amikor kacsapörköltre fáj a fogam. Csupán arra kér, hogy ha lehetséges, akkor neki is juttassak belőle egy-egy falatot. Megragadtam a nem várt alkalmat. Holnap! És beteljesedett, amit ígért, másnap ismét kacsapörköltet főzött az özvegy. És utána minden héten. Hogy csinálja Henrik? – tűnődtem. Aztán rájöttem. Egyszerű volt: felizzított a kovácsfújtatóval egy ujjvastagságú vasrudat, majd az üllőn nagy ügyesen lemetszette a végét vágókalapáccsal. Kukoricaszemnyi vörösen izzó vas hullott ki az udvarra. A falánk kacsák valamelyike gyorsan bekapta. A tüzes vasmag kiégette a begyét, nyomban kimúlt.
Az özvegy sose tudta meg, mi tizedeli a kacsaállományt. Valami betegségre gyanakodott, s megfőzte nekem az áldozatot. Én meg megosztottam mindig a leleményes kováccsal…