Budapesti Újságírók Egyesülete 1905-ben adta ki első Almanachját, a könyv jövedelmét a „segítő alap” kapta meg, amelynek feladata betegség, haláleset sújtotta, bajba jutott kartársak és családjaik támogatása volt. A vaskos, nagy alakú – hirdetések nélkül is 336 oldalas – kiadvány igazi szecessziós mestermunka. A Korvin Testvérek nyomdájából kikerülő könyvben az akkori újságíró- és írótársadalom színe-java publikált: Lyka Károly, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Bartha Miklós, Ignotus – hogy csak a legismertebbeket ragadjuk ki. E felsorolásból is kiderül, hogy akkoriban nem csak az egy világnézeti akolhoz tartozó írókat, közéleti szerzőket lehetett egy könyvbe szerkeszteni. A legnagyobb olvasócsalogató szenzációt mégis Jókai Mór jelentette, akinek „hatytyúdala” – utolsó műve – ebben az almanachban látott napvilágot. Az újságírómentő akcióba természetesen bekapcsolódtak a politikusok is. Sorukat rögtön Jókai után Kossuth Ferenc nyitotta meg, aki úgy hitte: „A magyar sajtónak magasztos hivatása van még; nem lett belőle még, mint máshol, egyszerű kenyérkereset. A magyar újságíró lehet még hazája szerencséjének kovácsa; lehet apostol, lehet mártír (…) a hazafiság emelheti szívét, melyben szeretete és gyülölete gyülemlik, dobogtathatja még egy nagy eszménykép, egy nagy vágyódás, egy nagy czél, a mit mind egy nagy szó fejez ki: Haza!”
Mindenesetre már akkor is félelmetes nagyhatalomnak, bizonyos szempontból élet-halál urának tartották a sajtót, pontosan úgy, mint manapság. Pedig akkor még csak nyomtatott sajtó létezett. És mégis megfogalmazódott a kísértetiesen ismerős tétel, természetesen az akkori társadalmi szerkezetnek megfelelően: „A sajtó a hetedik hatalmi ág!” Ma úgy mondjuk: negyedik. De ez mit sem változtat a lényegen. Csak meglepődhetünk, hogy bár nem léteztek kereskedelmi televíziók, de már jelen volt ugyanaz a szorongás. És már akkor is voltak olyanok, akik jóval józanabban gondolkodtak saját szerepükről. Hoitsy Pál például így ír:
„A sajtó se nem nagyhatalom, se nem kis hatalom, se semmiféle hatalom. A sajtó csak fegyver. Olyan fegyver, mint az ágyu, a gyalogság, vagy a csatahajó. A kinek rendelkezésére áll, azt hatalmassá teszi. (…) Háborút is lehet folytatni a sajtóban, és a sajtóval, – elég gyakran is teszik – érdekeket lehet támogatni, megtámadni vagy győzelemre vinni, még lelkeket is lehet vele hódítani, de maga a sajtó csak fegyver marad. (…) A sajtó csak akkor lenne hatalom, ha saját érdekeiért, s a saját embereinek érdekeiért küzdene elsősorban. És ha szervezkednék erre a célra. Akkor igazán nagy hatalom lenne. Olyan, a melyik a saját érdekében viselne háborúkat, szerezne hódításokat, fosztogathatna, sarczolhatna. Nagy és irtózatos hatalom lenne” – fejti ki vízióját. Mi pedig csak a fejünket vakargatjuk, és eszünkbe jutnak egynémely modern médiaszociológiai értekezések, új keletű összeesküvés-elméletek…
De az Almanachból kiderül az is: a sajtószabadságról az elmúlt néhány évben folyó viták sem tartalmaznak túl sok új elemet a századfordulós állapotokhoz képest. Darányi Ignácz így ír: „A sajtószabadság legnagyobb védelme a benne rejlő hatalom – bölcs mérséklete. Ez a mérséklet a sajtószabadság elleneinek kezéből az egyetlen fegyvert is kiveszi.” Százéves a válasz… A közgazdasági ismertető függelékében is találhatunk idevágó szócikket: „Az 1848-ik évben biztosított sajtószabadság egyik lényeges akadálya a politikai hírlapoktól megkívánt aránylag nagy összegű biztosíték. Nem áll módjában ugyanis, minden lapvállalatnak, hogy forgalmi tőkéjét a biztosíték összegével csökkentse, minek következtében a politikai viszonyok bírálatától tartózkodnia kell.” Ám megalakult az első magyarországi Általános Óvadékbank Részvény-Társaság, s így – állapítja meg örömmel a szerző – az utóbbi időben a „sajtószabadság ezen korlátozása is látszólagossá lett”, hiszen a bank vállalja a hírlapoktól megkövetelt biztosíték letételét. „Előnyös és méltányos feltételek mellett” módot nyújt mindenkinek arra, hogy politikai hírlapot indítson. Ennek akkoriban is éppen annyi lehetett az esélye, mint ma. A sajtószabadság anyagi eszközökkel való korlátozása is valószínűleg ugyanolyan „látszólagos” most is, mint a századelőn volt.
S mintha szintén ma írták volna, következik Szegedy Maszák Hugó aforizmája a nyelvről. „Félszázada annak, hogy 1853-ban újságot kezdtem írni. Azóta az újságírók anyagi viszonyai tetemesen javultak; ellenben a napisajtó nyelvét germanismusok és idegen szavak bekorcsosításával rontja a hivatalos helyes – akarom mondani helytelen – írás.” Elküldtük a minisztérium felé, a szabályok módosításra kerültek – jut eszünkbe azonnal.
„Vajha ezen a téren is javulást hozna magával egy jótékony ébredés” – fohászkodik némi nyelvi öniróniával Szegedy Maszák. Kérése nem talált meghallgatásra az égben. Ezt mi, késői utódok, bizonyíthatjuk.
A Budapesti Újságírók Egyesületének első Almanachját olvasva azért azt is megállapíthatjuk, ha a nagy kérdésekben nem történt is túl sok előrelépés az utóbbi évtizedekben, ami jó volt, azt viszont sikerült elrontanunk. Erős nosztalgiára, sőt bizonyos szempontból még az irigységre is okot adhat már pusztán az a tény is: akkoriban még létezett e szakma művelői között a szolidaritás: a fővárosi újságírók egyesületet alapítottak, segítő alapot hoztak létre, mert ők még tudták: valójában csak egymásra számíthatnak.
Hogy a századfordulón élő egykori kollégák meglehetősen ügyesek lehettek a lobbizásban, mutatja, hogy a segítő alap százezer forinttal rendelkezett. Akkoriban ez komoly pénz volt, és számunkra már szinte elképzelhetetlen hivatástudatú cerberusok őrizték:
„Ennek a tőkéjéhez a világért sem nyulnánk. Valahányan vagyunk, a kik gondozzuk és vigyázunk rája, inkább valamennyien egymásnak vágnók le mind a két kezünk fejét, sem hogy tőkéjéből egyetlen rézfillért is bármilyen szent czélra fordítanánk” – érzékelteti elszántságuk, kötelességtudatuk mélységeit Vészi József az előszóban. A mintegy tízezer koronára rúgó évi kamatot viszont szétosztják – derül ki az írásból. S persze az Almanachból származó jövedelmek is a fővárosi újságírók megsegítésére fordítódnak:
„Mire való az Almanach? Hogy azoknak mire való, a kik írják, azt könnyű elmondani: szenvedések enyhítésére, könnyek elapasztására, kórságok gyógyítására, alélt életkedvek reményt gerjesztő megpendítésére való – magyarázza Vészi, majd felteszi kérdést, amelynek megválaszolásával olvasóit elegánsan leszállítja a földre: – Hogyan? Hát ilyen csudákat várnak az újságírók e könyvüktől? A könyvtől magától nem. De a jövedelmétől” – egyenes beszéd.
„Hajh, arra a kevés jövedelemre be nagy szüksége van ennek a mi újságíró egyesületünknek. Mert nem amolyan közönséges egylet ám ez, hanem az újságíró – világ számára a jótékony és kölcsönös segítés minden fajtájának együvé kombinálása.” Ezt olvasva – a mai szakmai szervezetek színvonalát ismerve – az ember óhatatlanul elábrándozik. Jótékony, kölcsönös, segítség, ráadásul együvé kombinálva, mégpedig az egész újságíróvilág számára: no, ez már több, mint amit manapság egyáltalán el tudunk képzelni.
Hogy mindenki jól értse, mire is kell a pénz, Vészi részletesen elmondja, s szavaiból kibontakozik a hírlapíró heroikus, ősi archetípusa is:
„A ki újságíró megbetegszik, azt kórházba visszük, vagy ha úgy rendeli az orvos, távol tengerpartra, magas hegyvidékre küldjük: hadd nyerje vissza veszendő életerejét, munkaképességét. A sír széléről s a téboly határmesgyéjéről oh már hány derék kartársunkat ragadtuk így vissza, a kiknek szervezetét a hivatásunkkal járó lázas dologtevés megőrölte, a kiknek idegrendszerét az évtizedek óta folyó éjszakai munka szétbontotta!”
A hivatásunkról szóló folytatást olvasva aztán teljesen elérzékenyül a hírlapíró, tán még szeretteinek is megmutatja az idézetet: tudják csak meg, milyen is egy igazi újságíró, s hogy az alkalmankénti elviselhetetlen viselkedésünk nem egyszerű hisztéria, hanem hivatásunkkal járó ártalom: „A saját bajával némán küzdeni meg, s a nagyközönségnek, e nagy közönségben minden egyesnek minden bajával lelkiismeretesen és buzgón törődni, a maga testén-lelkén nap, nap után keresztül bocsájtani egyének, társadalmak, nemzetek, világrészek izgalmait, indulatait, szenvedéseit, rettegéseit, izzó reményeit s lesujtó csüggedéseit, könnyezni másokkal és másokért: beleélni magát a sínylődők sínylődésébe, az üldözöttek üldözöttségébe, hivatásszerűen átengedni magát éjjel és nappal mindama lelki hatásoknak, a miket a telefon és a telegráf a villám szárnyain a világ minden tájáról hozott hírek révén közvetít: – ez a mesterség ’a la longue’ (hosszú távon – a szerk.) elviselhetetlen. Innen van az, hogy az újságíró teste olyan sokszor éli túl a lelkét. Innen van az, hogy a téboly nagyobb rendet vág sorainkban, mint a halál” – borzongunk Vészi József helyzetképét olvasva, de közben mosolyogva emelünk kalapot e régi kolléga virtuóz tudása előtt: valószínűleg nem volt olyan szőrös szív, amely meg ne indult volna szavain, s főként olyan úriember, aki sajnálta volna azt a néhány rongyos forintot a hős újságírók támogatására a becses Almanachért.
Felrémlik az is: legutoljára Mikola Istvánnak, az Orbán-kormány egészségügyi miniszterének jutott eszébe, hogy az újságírás talán több kockázattal jár, mint az uránbányászat. Be is vett minket a népegészségügyi programba mint különösen veszélyeztetett csoportot. De valljuk meg őszintén: egy megelőző célú gyomortükrözés és az orvosi javallatra történő – térítésmentes! – tengerparti vagy magashegyi rekreációs „kúra” között van némi különbség…
„Ez a mi magyar sajtónk furcsa állapotban vagyon még. Már nagyon hatalmas. De még nagyon szegény. Munkásainak szellemi és testi munkáját túlontúl igénybe veszi, s ezért az örökös ’over workingért’ (túlhajtottságért – a szerk.), gyilkos lelki robotért csak száraz kenyérrel fizet” – állapítja meg Vészi József, s mi ismét csak bólogathatunk: a szárazkenyér-korszak jó hosszúra nyúlt, legalábbis a világ ezen fertályán. De mielőtt elmélyednénk az önsajnálat mocsarában, olvassuk el Sípos Ignácz aforizmáját is:
„Hogy van az, hogy a folytonosan elégedetlen hírlapírók, a kik természetesen a főszerkesztő vezetésével sincsenek megelégedve soha, mégis, ha az íróasztalhoz ülnek, a legnagyobb odaadással teljesítik kötelességüket? Mert az igazi hírlapírót mindig az a nemes ambitio serkenti, hogy az olvasó számára olyan szépet írjon, amilyet csak tud. Mikor ír, elfelejti búját, keservét, még esetleges betegségét is, és csak arra gondol: Hogy fog tetszeni czikkem olvasóimnak és a tisztelt írígy collegáknak? Ez a hírlapíró szerencséje, és az olvasó nyeresége!”
Tíz órától két óráig
– Részlet –
Kulisszatitkok, politikai intimitások, rejtve őrzött szenzációk, amiket (ha ugyan megtudta) a begyében tartogat a jó öreg Budapesti Tudósító: szálljatok felém! A jámbor olvasó valahol a Tisza partján vagy a Mátra alján mosolygó piczi, fehér házakban, bizonyára sokszor álmélkodva látja, hogy az a fránya újságíró mindent megtud. Még meg sem történt valami, már ott van a hoszszú keskeny hasábokban. Mit mondott Tisza a minisztertanácsban, hogyan kapaczitálta Kossuth Ferencz Rakovszky Istvánt, miket beszélt a király gróf Andrássy Gyulának, s hogyan ragyogtatta közismert ékesszólását a bécsi Burg dolgozószobájában Széll Kálmán: még a kettőspontok sem hiányoznak a párbeszédekről. A kulcslyukon bujik be a riporter vagy ördöge van, hogy mindent megtud?
Hát, – nem is olyan nagy mesterség az egész. Csak kétszer alá-föl imbolyogjon a hosszú folyosón és naivan bizakodó pillantást vessen a szemekbe, már akad kar, amelyik a hóna alá nyúl:
– Hallotta, mit mondott Nyiry? – kérdezi tőle suttogva közéletünk valamelyik kitűnősége.
Több, mint bizonyos, hogy minden jóvérű újságíró ilyenkor közönyösen bólint a fejével. Minél kevésbé sejti, hogy miről van szó, annál beavatottabb arczczal:
– Hát, hogy ne hallottam volna!
A képviselő azonban nem azért ül nyakig a politikában, hogy ne legyen teljesen tisztában a helyzettel.
– Tudja a részleteket is? – nézi merően az emberét.
Ami itt következik, az a temperamentum dolga. A jobblelkű fiúk mindenesetre konstatálják, hogy hiteles informácziót még nem kaptak. Hanem…
Hanem most megkapjuk. A képviselő arcza egyszerre titokzatosabbá válik, mint az egész diplomácziai karé, a san-marinói konzult is ideszámítva.
Hát én elmondom. De nem lehet megirni. Tudom, hogy maga diszkrét úr. Gentleman…
S valamelyik zugban – lehetőleg madár nem járta helyen – kiderül, mit is mondott Nyiry. Az újságíró szorgalmasan jegyez s mandátumos, jóakaró gazda figyel arra is, hogy úgy beszéljen, hogy minden szavát leirhassa. Mikor aztán búcsúznak, újból a lelkére köti az újságírónak, aki már a riportja czímén gondolkodik:
– Ugy-e érdekes? – De, – nem lehet megírni! Arra meg egyenesen a szavát adja, hogy senkisem tudja meg, hogy tőlem hallotta. Másnap reggel persze mindenki elolvashatja, mit mondott Nyiry? Az is igaz, sokszor megtörténik, hogy – maga a miniszter is csak akkor tudja meg…
Dr. Bethlen Oszkár
