Ki menti meg az orgonákat?

Ma – amikor világszerte kedvelt a régi zene, reneszánsza van a korabeli hangszereknek, s különböző iskolák tanítják a megszólaltatás módjait, technikáit – vajon a hangszer-restaurálás, mint ennek szükséges velejárója, hogyan is áll Magyarországon? Az orgonajavítók és -rekonstruálók felelősségéről, a hangszerek műemléki védettségének helyzetéről beszélgettünk Kormos Gyula mérnök orgonaszakértővel, a legtöbb hazai restaurálás vezetőjével, a Magyarországi Evangélikus Egyház műemléki orgonafelügyelőjével.
– Orgonáink egy része régi korok instrumentjei, míves sípládákkal, orgonaszekrényekkel, sajátos fújtatási technikákkal. Ma hány olyan orgonaszakértő van hazánkban, aki mindebben jártas?
– Sajnos nagyon kevés. Az orgonák technikai részéhez, diszpozíciójához, hangzásához és a stílusismerethez általában sokan értenek. Amit mi végzünk, lényegesen több ennél, mégis szűkebb kört érint: az orgonarestaurálást. Az egyes egyházközségek maguk döntik el, melyik orgonaszakértőt választják, részben ismeretségek, részben referenciák alapján, hiszen nincs sem kamara, sem hasonló szaknévsor az országban. Sőt, ilyen irányú szakemberképzés sincs, bár az utóbbi időben legalább fölmerült az orgonaszakértői képzés igénye, német mintára, valamilyen felsőfokú intézmény elvégzését követő posztgraduális képzés során.
– A hangszer-restaurátorság mennyire fedi ezt a tevékenységet?
– Hangszer-restaurátor van az országban, viszont orgonarestaurátor igazából nincs. A Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Iskolája ugyan orgonaépítőt is képez, de ettől még valaki orgonarestaurálásra nem képes, hiszen a legjobban képzett és nagy gyakorlattal rendelkező kiváló orgonaépítők is sokszor tanácstalanok abban, hogy orgona restaurálásánál mit szabad csinálni, még ha ismerik is az 1993-ban elfogadott orgonarestaurálási irányelveket. Korábban sokszor csak az orgonaépítő elképzelései érvényesültek, és nem a stílusismeret, főleg nem a hangszer-restaurálás alapelvei.
– A Kárpát-medence legrégibb működő orgonája a soproni Szent György-templom hangszere. Milyen állapotban van most?
– A török uralom alatt e régió orgonái is elpusztultak, ezért is nagy érték a soproni Szent György-templom 1633-ból származó hangszere, még azzal a néhány megmaradt sípsorával is, amely megúszta a többszöri átépítést és a bővítést. Évtizedekkel ezelőtt hangversenyorgonává bővítették, lemezfelvételek hangszere volt. Ma igen rossz állapotban van, jelentős rekonstrukcióra és restaurálásra vár.
– Ha többször átépítenek egy orgonát, nyilván a mechanikája, a hangzása is megváltozik. A restaurálásnál a legelső orgona magjáig kell „lehántani” a későbbi alakításokat, hogy az eredeti hangzás szólaljon meg újra, vagy a mai hangmagassági követelményeknek, a modern hangszerekhez való alkalmazkodásnak kell inkább megfelelni?
– Mindenekelőtt az orgona építőjét kell tiszteletben tartani. Az elsődleges cél: azt restaurálni, amit kellő ismeretekkel alátámasztva tudunk helyreállítani, analóg hangszer vagy az adott orgona történeti felkutatásával. Ha nincs egyértelmű információ az eredetiről, akkor a feltárható legrégibb és legértékesebbnek tartható állapotot célszerű restaurálni. Ilyen régi – európai szinten is ismert – hangszernél, mint a soproni Szent György-templomé, amelynél az építő nevét sem tudjuk bizonyosan, mindenképpen szakértői testületre van szükség, külföldi szakértővel. Az orgonarestaurálási irányelvek értelmében egyébként sem függhet a restaurálás egyetlen szakértőtől. Aki ilyen rendkívül kényes feladat önálló megoldására magát alkalmasnak tartja, az szélhámos. A restaurálás a meglévő részek és a fellelt analóg hangszerek alapján egyszerűbb dolog. De ha már rekonstruálni kell a megszűnt korabeli alkatrészeket, az orgona egyes szerkezeti elemeit, kidobott vagy radikálisan átalakított, kicserélt sípsorait, komoly felelősség terheli mind az orgonaépítőt, mind a szakértőt. A szakértő feladata, hogy a szakmai testület által rögzített elvek alapján megtervezze a szükséges részleteket, s felügyelje a munkát is. E személy esetében természetesen mindennemű összeférhetetlenséget ki kell zárni.
– A hangolások az évszázadok alatt megváltoztak. A restaurált orgonák alkalmasak a mai liturgia, illetőleg a mai kamarazenei muzsikálás igényeinek kiszolgálására? Mivel a mostani orgonákat már elektromos motor fújtatja, összeegyeztethető-e a kétféle szerkezet?
– Orgonarestaurálásnál – amennyiben ismert és lehetséges – üzemképesre rekonstruáljuk például a kézi szíjhúzásos technikát vagy lábfúvót, de néha mérnöki feladat összeegyeztetni az elektromos meghajtással. Egy orgona rekonstruálása sokszor közel annyiba kerül, mint egy új megépítése. Az ilyen orgonákkal természetesen csak a adekvát fekvésű, hangolású, az akkori kor magas zenei igényeinek megfelelő hangszerekkel lehet együtt muzsikálni.
– Ezzel a fesztiválok műsorszerkesztésének szemlélete is meg kell hogy változzon?
– A távoli jövőben valószínűleg igen. A Bonyhádhoz közeli kismányoki evangélikus templom orgonája csak bizonyos kor hangszereivel játszhat együtt. A műsorszerkesztés elvei mellett a hallgatók befogadókészségének is meg kell változnia, hiszen a régi korok maiétól különböző hangolásainak bizonyos fekvésekben disszonánsnak ható hangzását – ami akkor teljesen természetes volt – „meg kell tanulni”.
– Milyen állami támogatások vannak a felújítások mögött?
– A restaurálásokra korábban a rendszerváltás előtt, de még azt követően sem volt céltámogatás. 2000-től lépett életbe a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázati lehetősége: ezt az adott templomot fenntartó egyházközségeknek kell igénybe vennie.
– Milyen tapasztalatokat szerzett a szocializmus idejéről, amikor a hit és a vallásosság nem volt támogatott? Hogyan történtek a hangszerfelújítások?
– Sajnos sok esetben az volt az irányadó, hogy – a szekrényt megőrizve – belül teljesen új orgonát építettek, s a patinás, régi hangszer igazi értéke dokumentálás nélkül eltűnt. Jobb esetben „csak” átalakításnak esett áldozatul. Volt azonban, amit egyszerűen leszereltek, s magántulajdonba került. Ilyen a sopronbánfalvi karmelita templom orgonája, amit jó lenne visszahelyezni a hangszer nélkül maradt templomba. Sok, az 1700-as, 1800-as évekből származó orgona semmisült így meg. Egyébként ma mintegy 3100 orgona van hazánkban a 80-as években végzett, az MTA Zenetudományi Intézetében található országos felmérés szerint. Olyan végleges lista még nincs a magyarországi orgonaállomány köréből, amely felsorolná a kötelezően védendő muzeális darabokat. Korábban minden műemlék vagy műemléki védelem alatt álló templom berendezését védendőnek nyilvánított a hivatal – tekintet nélkül arra, hogy valóban régi hangszer-e, s ezt nehéz feloldani. Csak egy fordított példa: az evangélikus egyház több mint 300 orgonájának közel 50 százaléka műemléki gondoskodást érdemel, függetlenül attól, hogy maga a templom védett-e, a kettő ugyanis a legritkább esetben függ össze egymással. Sajnos a megfelelő hozzáértés hiánya és a szakértő kikerülése, az elfogadott irányelvek semmibevétele miatt több protestáns és katolikus templom orgonája szenved műemléki szempontból helyrehozhatatlan kárt, még napjainkban is, például a műemléki ajánlólistán szereplő budapesti fasori református templom nagy romantikus Angster orgonája, amelyet neves német szakemberek is restaurálásra javasoltak.
– Mi volna a megoldás: a műemléki törvényt kellene kiterjeszteni a hangszerekre is?
– Csak pontosítani kellene a törvényt, hiszen orgonarestaurálási irányelvünk európai szinten elismert: a 2001-es göteborgi európai orgonaszimpóziumon méltatták is. Az irányelveket kellene követni és betartatni. Az elmúlt évtizedek örökségét azonban, mint a fasori példa is mutatja, nem tudjuk egykönnyen elhagyni.