Kiszámíthatatlan múlt

Manapság meglehetősen borongósak a moszkvai reggelek. Akárcsak a legnagyobb orosz olajvállalat, a Jukosz moszkvai központjában dolgozó topmenedzserek hangulata. Nem véletlenül, hiszen a holnap, december 7-én történő oroszországi választások kampánya a cég főrészvényeseinek, Platon Lebegyevnek és Mihail Hodorkovszkijnak a letartóztatása után szinte nem szólt másról, mint az oligarchákról. Sokan úgy vélik, ez az ügy még ennél is messzebb mutat: a tét Oroszország jövője. Erről, a cég lehetőségeiről és a menedzserek világáról beszélgettünk Pjotr Zolotarjevvel, a Jukosz gazdasági és pénzügyi alelnökével.

Valamikor a 80-as évek alkonyán, a 90-es évek elején sokak számára már világos volt, hogy a szovjet rendszer végső stádiumába érkezett. Az ügyesebbek és a helyzetben lévők ekkor már a jövőre gondolva próbáltak alkalmazkodni az új kihívásokhoz. Voltak, akik fürödtek az érezhetően egyre nagyobb szabadságban, míg mások mára tekintélyes vagyonokat alapoztak meg. Ön mit csinált ez idő tájt, úgy 15 évvel ezelőtt?
– Ekkor szereztem meg az első diplomámat a moszkvai légügyi főiskolán, s lettem mérnök-közgazdász. Később ehhez szereztem egy másodikat is, magiszter fokozatot a pénzügyi közigazgatás területén egy közös orosz–angol szervezésű kurzuson a Plehanovról elnevezett moszkvai gazdasági akadémián. Ekkor már a hetedik legnagyobb amerikai olajvállalatnál, az Occidental Petroleumnál dolgoztam mint a volt szovjet térségbeli befektetésekkel foglalkozó leányvállalat pénzügyi igazgatója. Sok évfolyamtársamnál tehát szerencsésebb voltam, hiszen a kezdetektől a szakmámban, a gazdaság, a pénzügyi irányítás területén dolgoztam.
– Ráadásul korántsem mindenki tudott pályakezdőként egy amerikai cégnél elhelyezkedni.
– Ezt talán annak köszönhetem, hogy mindig nagyon szerettem a nyelveket, így már az egyetemen egy amerikai tanulmányokra szóló díjat kaptam.
– Elég korán megismerhette a nyugati és az orosz vállalatok közti különbséget.
– Igazából csak a Jukoszt ismerem hazai összehasonlítási alapként, s elmondhatom, hogy a szervezeti felépítés nagyon hasonlít az amerikai korporációknál látottakhoz. Az orosz cégeknél ugyanakkor a munkatársak többször állnak elő önálló ötlettel, és sokkal inkább részt kívánnak venni abban, amit biznisznek hívnak, tehát nem elégednek meg csupán a szolgálattal, a hivatalnoki léttel. Amerikában viszont kétségkívül nagyobb a szervezettség. Így például, amikor ott dolgoztam, tapasztaltam, hogy a bürokrácia nehézkessége miatt egy előterjesztésemre csak másfél év múlva érkezett válasz.
– A Szovjetunió felbomlása óta Oroszország kétségkívül nagy utat járt be, s a Jukosz különösen igyekszik hasonlítani a nyugati, ezen belül is az amerikai nagyvállalatokhoz.

– Talán azért, mert üzleti tapasztalatainkat szinte mindannyian amerikai vállalatoknál, tanácsadó cégeknél szereztük. Itt magunknak kellett megoldanunk a problémákat, a szovjet oktatásban tanultak pedig nagyon nehezen voltak alkalmazhatóak a modern piaci körülmények között. Egyébként az egykori szovjet és a mai orosz ipar alapvetően különbözik. Ugyanis nemcsak mi, a nyugati cégeknél lévő menedzserek kaptuk el hamar az új üzleti tempót, hanem a hazaiak is gyorsan alkalmazkodtak. Amikor nyolc évvel ezelőtt az amerikai Occidentalnál dolgoztam, bizony, nem választottam volna magam mellé munkatársat a Jukosztól, ugyanis a felkészültség színvonalában és az üzletről vallott felfogásban óriási volt köztünk a különbség. Mára ez lényegében eltűnt.
– Rendben, a mai orosz nagyvállalatok menedzsmentje már valóban nem sokban különbözik a nyugatiakétól. No, de miből lett a cserebogár? Sokat olvashatunk arról, hogy az üzleti elit jelentős része, így Mihail Hodorkovszkij is a Komszomolból indult a kapitalizmusba, míg másokat egyéb kapcsolatok segítettek a ma szinte felfoghatatlan gazdagsághoz. Fiatal kora alapján gondolom, talán ön is az ifjúsági mozgalom környékéről indulhatott.
– A Komszomol, a párt és a szakszervezetek soraiban sokan voltak, akik többet akartak, karriert szerettek volna elérni. Ez természetes dolog, mint ahogy az is, hogy minden rendszer megszabja az előmenetel kereteit. A Szovjetunióban ezek a párt, a szakszervezet és a Komszomol voltak. Én is voltam úttörő, komszomolista és párttag is.
– S mindez különleges lehetőségeket is adott önnek?
– Nem különösebben. Legfeljebb azt a tapasztalatot, miként kell kollektívában emberekkel bánni, dolgozni, felelősséget viselni értük. Aktívan részt vettem az építőtáborokban, megválasztottak a tanszék Komszomol-titkárává is. Számomra mindez akkor természetes volt, de különösebb előnyöm ebből nem származott. Abból igen, hogy egyre több tudományos munkát végeztem. Az SZKP-ból önként ki is léptem 1989-ben. Hodorkovszkij helyzete hasonló volt. Egyszer hallgattam, amint fiatal szakembereknek arról mesélt, miként keresett pénzt diákkorában. Ő sem született ugyanis különösebben gazdag családban.
– S a menedzserek közt vannak-e régi iskolatársak? Mennyire megszokott dolog ez ma itt a Jukosznál, ahol a felső vezetésben egyre több amerikai dolgozik?
– Engem a piacról vett meg a vállalat 1999-ben egy konkrét, a pénzügyi átláthatóság megteremtését célzó projektre, míg én később fejvadászcégekkel dolgoztam. Hogy mást ne mondjak, Hodorkovszkijjal csak akkor ismerkedtem meg, amikor már három hónapja itt dolgoztam. A Jukosz vezetősége megértette, hogy előrelépés csak akkor lehetséges, ha a menedzserek közt a nagyon profik száma meghaladja a kritikus tömeget. S ami a legfontosabb, a Jukosz a piac több szereplőjével ellentétben mára túl van a növekedés gyermekbetegségein. Ehhez elengedhetetlen volt, hogy Hodorkovszkij és csapata mindig magasabbra tegye a mércét. Jobbak, nagyobbak, elsők akartunk lenni, azok lettünk, a legátláthatóbbak akartunk lenni, azok lettünk.
– A munka, a siker nagyon fontos, de például egy menedzser, egy üzletember miként tudja e felpörgött életritmust összhangba hozni úgymond a magánélet kihívásaival, a családdal?
– Hát nem könnyen. Tudom, mert két gyerekem van. De erre is nagyon figyelünk, én például az idén voltam a Jukosz stratégiai partnerének, az IMD cégnek egy menedzsertréningjén, amely éppen ezzel a problémával foglalkozott. A cél ugye önmagunk és munkatársaink minél hatékonyabb mobilizálása az eredményesség érdekében. Ha azonban egy menedzser, üzletember nem találja meg az életben a belső egyensúlyát, akkor általában a siker is elmarad. Igazi menedzserbetegség, hogy naponta 10–12 órát dolgozik, sokszor a hét végén is, rengeteget utazik, s a családjával nem találja meg a harmóniát. Én például elhatároztam, hogy ezután lehetőség szerint azért este nyolcnál tovább nem dolgozom.
– Mostanában ez aligha sikerülhet önnek, hiszen a Jukosz nehéz időket él át. Mennyiben változtatta meg mondjuk az egy évvel ezelőtt lefektetett terveket a két főrészvényes, Platon Lebegyev és Mihail Hodorkovszkij letartóztatása, vagy mondjuk az, hogy az új menedzsment látványosan „amerikanizálódott”?
– A vállalat részvényesei vitán felül drámai helyzetben vannak, az üzleti élet zavartalan. Teljesítjük az összes termelési tervet, s ebben nem kevés részük van a részvényeseknek, akik úgy építették fel a céget, hogy az a mostanihoz hasonló rendkívüli időkben is működőképes legyen.
– S ha már e letartóztatásokról beszélünk, nem jutott eszébe akkor, hogy mi lesz? Melyek voltak az első gondolatai?
– Természetesen az első a sajnálat, hiszen olyan emberekről van szó, akiket személyesen ismertem. A második megint csak normális módon pedig az, hogy hamar rendeződnek a dolgok.
– Nem szeretnék az általánosítás ön által említett hibájába esni, de azért az is természetes gondolat lehetett volna, hogy hol állnak meg a letartóztatások, ki lesz a következő?
– Tudja, van egy orosz vicc, miszerint nálunk a múlt kiszámíthatatlan. Egy országban ugyanakkor kellenek olyan demokratikus intézmények, amelyek garantálják, hogy félelem nélkül élhessünk, garantálják a szólás, a személy szabadságát. A törvényeket sem csak erővel lehet betartatni, mint a szocializmusban. Ha mindez megvan, akkor beszélhetünk normális, működő demokráciáról. Akkor pedig nem kell félnünk.
– Mindez igaz, több lap azonban éppen ezzel a letartóztatástól való félelemmel magyarázza, hogy az ön közvetlen felettese, Mihail Brudno hosszabb ideje külföldön tartózkodik.
– Nézze, Mihail Brudno a cég elnöke lett, s egyebek mellett a Jukosz nemzetközi kapcsolataiért felel, s e minőségében jelenleg valóban külföldön tartózkodik.
– Ebben az épületben manapság aligha gondolkoznak túlságosan pozitívan a hatalomról, Putyin elnökről, mégis megkérdezném, merre halad ma Oroszország?
– Természetesen ez nagyrészt tőle, az elnöktől függ. Befolyása e választásra meglehetősen nagy.
– No, és akkor milyen trendeket lát a mai Oroszországban? Miként látja ma a világot a Jukosz egyik topmenedzsere?
– Az én véleményem most aligha lehet objektív, hiszen az események epicentrumában vagyunk, s mindez természetes módon elfogulttá tesz engem is. Úgy gondolom, a jövő útjainak valódi kiválasztásáról most nincs szó. Az egymásnak feszülő erők egyike demokráciáról, valódi jogokról beszél, míg mások fegyelemről, törvényességről. Az egyik nem zárja ki a másikat, ám valakik megpróbálják szembeállítani egymással a szabadságot és a demokráciát, valamint a rendet, fegyelmet s a törvényességet. Ezek azonban az én értelmezésemben elválaszthatatlanok, s még kevésbé szabad őket szembefordítani egymással.
– Érdekes, nyárig sokat olvashattunk arról, hogy Putyin miként igyekszik modernizálni Oroszországot, többek között az olyan cégekre is támaszkodva, mint a Jukosz. Most más hangok hallatszanak, de nem lehet, hogy mindez csak a választások miatt van, s jövő tavasszal megint új szelek fújnak?

– Nem hiszem, hogy csupán a kampányról lenne itt szó. Egyfajta kurzus rajzolódik itt ki, amely részben megalapozott, részben erőszakolt. Mindezt független elemzőknek kellene értékelniük, ám figyelje meg a televíziókat, kiegyensúlyozott értékeléseket ott nem hall. Manapság az úgynevezett oligarchák nyakába próbálják varrni az ország összes baját, miközben az állam irányítottságáról s másról egyáltalán nem beszélnek. Úgy gondolom, a jövőbeli megoldásokért érdemes kicsit hátra, a történelembe visszatekintenünk. A múltban látott modellek ugyanis így vagy úgy vissza-visszatérnek. Vegyük például, mi történt annak idején egy demokratikus országban az amerikai oligarchákkal? Nézzük Rockefellert és a Standard Oil feldarabolását, s akkor látunk egy példát a monopóliumok problémájának, valamint az állami befolyás biztosításának megoldására. Itt van tehát egy civilizált, demokratikus modell arra, miként lehet a modern állam eszközeinek felhasználásával kezelni az állam egyéb problémáit. Nem kell azonban az állam gondjaival tovább terhelni az üzleti szférát. Az államot ugyanis a biznisz élteti, táplálja. Adókkal, munkahelyekkel, ötletekkel. Ha azonban kidől a társadalom eme legaktívabb alkotóeleme, akkor mi lesz ezzel az energiával, ki segít majd az államnak, így a lakosságnak?
– Az oligarchák államnak és a lakosságnak nyújtott segítségével kapcsolatban azért finoman szólva is erősen megoszlanak a vélemények, ráadásul Hodorkovszkij legnagyobb bűnét is abban látják sokan, hogy az állam és a biznisz kapcsolatában megengedhetetlen határokat lépett át. Elsősorban nem is a különböző ellenzéki pártok támogatásáról van szó, hanem arról, hogy bizonyos stratégiai kérdésekben mindent félretéve, önállóan cselekedett. Gondolok például a Kína felé tervbe vett magán-olajvezetékre, amelyet Amerikában sem lehetne megépíteni az energiatanács megkerülésével. Mintha ezt látta volna be az új vezérigazgató, Szemjon Kukes is, amikor egyéb kompromisszumot jelző kijelentések mellett így nem tárgyal a Jukosz-részvények eladásáról sem az Exxon Mobillal, sem pedig a ChevronTexacóval, látványosan nem feszegette a kínai vezeték ügyét sem. Jól érzékelem a körvonalazódó lehetséges megoldást?

– Először is én nem vagyok részvényes, így a tulajdonosok nem avattak be minden tervükbe, de azt tudom, hogy a kínai export ütemezéséről továbbra is folyamatosan tárgyalunk, s néhány év múlva elérjük a 10 millió tonnát. Nézze, ahogy nem lehet megállítani az esőt, úgy előbb-utóbb ennek az életbevágóan fontos infrastrukturális beruházásnak a megépítése is elkerülhetetlen lesz. Meggyőződésem egyébként, hogy a Jukosz stratégiai érdekei az állam stratégiai érdekei is. Hadd idézzem a régi szlogent, hogy ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának. A mi érdekeink is egybevágnak, hiszen a Jukosz nem működhet az állam stratégiai érdekei ellenében. Egy ilyen befektetés állami feladat, tekintve az irányvonalból, a környezetvédelemből vagy a helyi problémákból adódó érdekeket. Lehetnek azonban bizonyos saját megfontolásaink is, így például az említett vezeték megépítésének gyorsaságával kapcsolatban. Mindezekről beszélni, tárgyalni kell, nem szabad azonban összetéveszteni az állam és egyes csinovnyikok érdekeit.
– Az úgynevezett „szilovikokra” gondol?
– Ezt nem konkretizálnám, egy dologra azonban felhívom a figyelmet. Mi egy vállalat hivatalnokai vagyunk, mint ahogy egy másik hatalmas szervezetnek, az államnak is vannak csinovnyikjai. Mivel azonban az állam a lakosságot szolgálja, ez utóbbi ellenőrizheti is a hivatalnokokat. Ahogy minket az igazgatótanács vagy a részvényesek gyűlése válthat le, úgy az állam hivatalnokait a nép a választások útján, másokat a parlament. Vannak azonban olyan csinovnyikok, akiket nem választanak, hanem kineveznek, méghozzá másik csinovnyikok. Ez a probléma!
– S hogy ne legyen egyszerű az élet, itt a legújabb gond, a Szibnyefty részvényesei felfüggesztették a két cég egyesülését. A világ negyedik legnagyobb olajvállalatának létrejöttére tehát egyelőre még várni kell. Meddig, s mivel magyarázza a történteket?
– A tárgyalások a cég termelési tevékenységét nem érintik, most is a normális rendben dolgozunk. Ami az egyesülést illeti, a Menatep-csoport sajtóközleménye szerint az októberben lényegében lezajlott. A Jukosz és a Szibnyefty főrészvényeseinek erről szóló megállapodása jogi erővel bír, s minden változtatást a kisrészvényesek érdekeinek figyelembevételével és nyilvánosan kell megtenni.