KÖNYVESHÁZ

Az újpesti poéta
Berda József majdnem minden költeménye
Kákonyi Péter

Mint egy külvárosi Gargantua, úgy tapossa lyukas bakancsában a száz esztendeje született Berda József az irodalmi emlékezet ködbe vesző lápvilágát. Annak is a peremét. Csuda, hogy még alá nem merült az ingó lápszigetek között. „Berda Jóska”, a nagyevő-nagyivó, böfögő és szellentő. Hogy remek költő is volt, szinte lényegtelen. Alig-alig olvassa valaki a verseit, ám mindenkinek megvan a maga Berda-sztorija a bolgár nagykövetnét megbotránkoztató szatírról, a fenekét naposcsibével kitörlő csavargóról, a földig lógó, madzaggal összecsomózott ballonkabátban, ám nadrág nélkül kóválygó, röhögő-röfögő „Jóskáról”, aki hol ágyrajáró volt, hol hajléktalan, „drága pofa”, országos linkóci, afféle túlkoros Ludas Matyi, lunátikus Till Eulenspiegel, kerge Bolond Istók, anekdoták hőse és – ötödsorban – talán még versfaragó is…
Urbán László irodalomtörténész most vaskos kötetben adta közre Berda József ismert és eddig publikálatlan verseit. Meghökkentően sok volt a hátrahagyott, kallódó verskézirat. Sőt, mint Urbán a napokban elmondta, amióta a kötet napvilágot látott, újabb és újabb telefonhívásokat kap, újabb és újabb lappangó Berda-kéziratok kerülnek elő. Az ugyan aligha kétséges, hogy a köztudatban élő képen ez az örvendetes tény alapvetően változtatni nem fog, ám az irodalom kutatóinak és méltatóinak alaposan fel van adva a lecke.
Hogy melyik „az igazi Berda”? Döntse el ki-ki maga. De előbb olvassa el a vaskos kötetet, s akkor tán némiképp megváltozhat – ha alapvetően nem is, de árnyalatokkal föltétlenül gazdagodhat – a poéta messziről visszanéző arcmása. El lehet tűnődni azon, hogy ő mennyiben volt a Kassák-féle magyar avantgárd élharcosa, mennyiben újpesti és angyalföldi csavargó, mennyiben XX. századi „magyar Szent Ferenc”, és mennyiben rikácsoló, evő-ivó modernkori haspók és szeszkazán?
Aki pedig nem akar dönteni, ne döntsön. Fogadja el ezt a nagyszerű költőt olyannak, amilyen volt. Sokarcúnak. Hat elemit végzett mindentudónak, laikus ferences barátnak, régi javasemberek és lunátikusok utódának, aki szívesen játszotta a bolondszerepet ilyen-olyan diktatúrában, de a gerince mindig hajlíthatatlan maradt. Ahogy egyik kései méltatója írja róla: mindig „felnőtt felelősséggel bánt a szavakkal”.
(Berda József összegyűjtött versei. Helikon Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 4990 forint)

Toronyiránt
Sebeők János esszékötetéről
Pósa Zoltán

Az ökológia vátesze. Sebeők Jánosnak állandó eposzi jelzőjévé vált e szóösszetétel, amely kifejezi, hogy szépíróként, esszéistaként, közíróként és közéleti személyiségként profetikus makacsággal szólaltatja meg több évtizede az élővilág panaszát. A Médium című látomásregényben, szürrealista ökológiai esszéregény-trilógiájában, telitalálatos költői képekkel dúsított kis- és nagyesszéiben arra inti az emberiséget, hogy vissza kell térnünk az ősi tradíciók, az isteni harmónia, az élővilág törvényeinek tiszteletéhez.
A Toronyiránt, lánccal című új kötetben a rendszerváltozás után keletkezett, zömmel lapunkban megjelent írásaiból komponált össze egymással titáni kérdés-feleletet folytató remek puzzle-regényt. Sebeők a legelvontabb elméletek és a legsűrűbb valóság igazságait szintézisbe szőve fejti ki, hogy minden mindennel öszszefügg. Azok a megalomániás amerikaiak, akik csupán azért, hogy villoghassanak vele az 1900-as párizsi világkiállításon, kivágták a földkerekség legősibb óriásfenyőfáját, megalkották a huszadik század satanizmusának korai szimbólumát. Abban a fában Sebeők látja a gulágok és Auschwitz előképét, Hirosimát, 1956 vérbe fojtását, a pekingi Tienanmen teret, Csernobilt, Bős–Nagymarost és minden antihumánus erő megtestesülését. A pusztító erejű jelkép arra figyelmeztet: nem lehetünk sehol sem kívülállók. Akik a világ bármely táján úgy vélik, nekik itt és most elég a saját gondjuk és bajuk, nemcsak végtelenül önzőek, hanem hasonlatosak a struccmadárhoz, amely a veszélyek elől fejét a homokba dugja. Ha a technokrata ipari civilizáció felelőtlen képviselője megmérgezi a magyarországi Tisza élővilágát, az nemcsak hazánk, hanem planétánk ökológiai egysége ellen is vétkezik. Sebeők János a humanista, hazaszerető, környezetvédő, természetimádó emberek csak azért is hitével reméli, hogy az emberiség nem rohan toronyiránt, lánccal a végpusztulásba, inkább elűzi az égbolt horizontjáról „a halál fekete angyalát”.
(Sebeők János Toronyiránt, lánccal. Kairosz Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3200 forint. A kötet egyik írása a 37. oldalon olvasható)

Állatok tubusban
Gyermekversek kortárs költőktől
Farkas Adrienne

Néhány évtizeddel ezelőtt elkényeztettek bennünket a kiadók gyermekkönyvekkel, különösképpen gyerekversekkel. Szerencsénk volt a szocializmus szerencsétlenségében, hogy az ötvenes, hatvanas, hetvenes években irodalmunk és képzőművészeink legjobbjai kényszerültek arra, hogy a legkisebbekhez szóljanak. És akkor még nem szóltunk a felbecsülhetetlenül gazdag mondóka- és népi gyermekverskincsünkről, amely – hála Forrai Katalinnak és a hozzá hasonló lelkes pedagógusoknak, valamint néprajztudósoknak – rendszerezve hozzáférhető a rímelgetni szándékozó kicsiknek és nagyoknak.
Igen ám, de mintha a gyermekversek kiadásában harminc évvel ezelőtt megállt volna az idő. Ha valaki ma színvonalas gyerekkönyvet akar óvodás gyermeke kezébe adni, kénytelen megvenni a harminc évvel ezelőtti kötetek hasonmás kiadásait, még akkor is, ha ez a kényszer egyáltalán nem keserű, hiszen minden szülő örömmel fedezi fel Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes vagy Zelk Zoltán köteteiben azokat a képeket és rímeket, amelyek annak idején egy életre beleivódtak. Új gyermekvers alig jelenik meg, ha mégis – tisztelet a kivételnek –, az inkább nem való jó ízlésű gyermek kezébe.
Két fiatal édesanya, miután a sokadik színvonaltalan kiadványt átlapozta, úgy döntött, hogy maguk fognak kiadni olyan gyermekkönyveket, amelyek igazán örömet okoznak olvasóiknak. Így született meg a Csimota Kiadó. A két szerkesztőnő abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a baráti körükhöz tartozott néhány fiatal költő; így tisztában voltak azzal, hogy ma is születnek legalább olyan jó gyermekversek, mint a nagy elődök idejében.
A kiadó tavalyi sikere a formabontó Londoni mackók című kiadvány volt: egy dobozkába helyezték bele Tóth Krisztina Marci fiához íródott hét versesfüzetét, amelyet hat fiatal magyar illusztrátor munkája tett gyermekközelibbé. Az idén még eredetibb gyerekkönyvvel rukkolt elő a kiadó: az Állatok a tubusból című albummal. A Csimota kiadó szerkesztői arra gondoltak, miért ne mutathatnánk gyermekeinknek a versek mellett komoly, művészi alkotásokat, úgysincs őszintébb kritikus náluk. A képek válogatására Alföldi Róbertet kérték fel, csak azt kötötték ki, hogy huszadik századi képeket keressen, méghozzá olyanokat, amelyeken szerepel állat is. Ezekhez a műalkotásokhoz írt verseket Lackfi János, Tóth Krisztina és Varró Dániel. A költemények a képekről szólnak, és mindegyik arra buzdítja az olvasókat, hogy keressék meg a képen az állatot. Csontváry Kosztka Tivadar Mária kútja Názáretben című festményén például így ösztökél Tóth Krisztina: „Szomjas kecske mekeke / Hol a képen a helye?”
Alföldi Róbert kitűnő munkát végzett, a kötetnek javára vált, hogy nem „kisgyermekes” szemmel válogatta a festményeket, hiszen akkor feltehetően kihagyott volna néhány aktot vagy Gyenes Gitta Garniszálló című festményét, ehelyett azt nézte, szép-e, érdekes-e a látvány. Az album bevezető szövegében azt írja, olyan képeket keresett, amelyeket maga is szívesen nézeget: „mindig meglepnek, mert valamiért mindig másmilyenek, minden egyes alkalommal olyanok, mintha most találtam volna rájuk”. Külön erénye az albumnak az elegáns, mégis vidám színvilág és a tördelés, valamint a jó minőségű, maszatos kezecskéket is remekül tűrő papír.
(Állatok a tubusból. Csimota Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2700 forint)

Futóhomok
Paul Johnson az ókori Egyiptomról
Rumy Dániel

Kheopsz piramisát bizton meg lehetne tölteni azzal a tengernyi ködös találgatással és még több makacs ostobasággal, amely Egyiptom civilizációjához kapcsolódik. Misztikus álmélkodóktól (mint például Mereskovszkij), kisebbségi komplexusoktól gyötört, szfinxfaragó ufókat hallucináló szélhámosokig (mint mondjuk Daniken) sokakra lesújtott a „fáraó átka”: egy vízözön előtti kultúra meghökkentő és feltétlen csodálata.
Paul Johnsonnak, a botrányos pamfletjeiről és bölcseleti igényű művelődéstörténeti monográfiáiról ismert brit történész-újságírónak sincs könnyű dolga, mivel ő ugyancsak rabja Egyiptomnak. Eltökélten és feloldhatatlanul az. Ám a szenzációgyanús talányfejtések és idegborzoló hókuszpókuszok helyett új kötetében szigorúbb, szikárabb megoldást választ. Egészen az egyiptomi civilizáció mély rétegéig hatol, hogy az impozáns királysírok, a titokzatos halottkultuszok, a prehistória és antikvitás egyik legkifinomultabb (ha nem a legkifinomultabb) művészete mögött megértse és megmutassa a csupasz és hamisítatlan egyiptomiságot. Johnson, a konzervatív történész számára ez a keleti civilizáció nem egyike a legfejlettebbeknek, hanem a kultúra maga, amelynek vizsgálatával az emberi civilizáltság általános alapelvei, stilisztikája és hanyatlástörténete egyaránt jól szemléltethető.
A szerző komótosan végigvezeti az ősködtől a birodalom bukásáig Egyiptom történelmét, hogy tanulmányozhassa a bukás legfőbb okát, a fáraó szellemi tekintélye megkopásának, a vallási életerő hanyatlásának s vele e kultúra lassú elmosódásának sok ezer éves folyamatát. Rendhagyóan mély és intuitív képet fest arról a velejéig totalitárius, tekintély- és parancselvű, de mindvégig szakrális hangoltságú birodalomról, amely példátlanul hosszú ideig állt fönn, ám már a korai időszakban megmutatkoztak a bomlás jelei. És az egyiptomiakról, akik „nem tekintették magukat kiválasztott népnek, ők voltak egész egyszerűen az emberek”. Johnson szerint nem találhatni magabiztosabb kultúrát az egyiptominál; ez a benne lüktető szellemi-fizikai erő és művészi találékonyság teszi számára példaértékűvé. Mert Paul Johnson könyvében szinte példát statuál Egyiptommal minden civilizáció számára. Tündöklésével ugyanúgy, mint bukásával. Mert, mint mondja, azért kell tanulmányozni egy civilizáció történelmét, hogy okuljunk tévedéseiből, és hogy az utólagos belátás bölcsességével megpróbáljuk „megkötni a pusztulás futóhomokját”.
Mindenki a sajátját.
(Paul Johnson: Az ősi Egyiptom civilizációja. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 4500 forint)

Van egy kis lökete
Nyelvünk állandósult szókapcsolatai
F. B.

Hatalmas munkára vállalkozott Forgács Tamás, amikor Margalits Ede (Magyar közmondások és közmondásszerű szólások, 1896) és O. Nagy Gábor (Magyar szólások és közmondások, 1966) nyomdokába lépve elkészítette nyelvünk állandósult szókapcsolatainak szótárát. Bár elődei kiváló nyelvtörténeti munkákat tettek az asztalra, több száz elavult, tájnyelvi vagy éppen feledésbe merült szólást rögzítettek, mentettek meg, éppen ezért régen szükség volt már olyan naprakész szótárra, amely a jelenleg beszélt és írott nyelv állandósult szókapcsolatait gyűjti össze, sőt rendszerezi. Ebből következik, hogy Forgács Tamás – mintegy nyolcezer vezérszóra épülő – szótárának anyaga nem olyan gazdag, mint az elődöké, viszont egyedülálló abban a tekintetben, hogy az aktuális nyelvi állapotot tükrözi. Annál is inkább, mert a magyar köznyelv és a szleng rendkívül gazdag panelekben, „előre gyártott elemekben”. (Gödörben van, nekem nyolc, szétkapja, mint Floki a lábtörlőt, feldobja a talpát, van egy kis lökete, húzza a belét, beindul a fűnyíró…)
A szótárban helyet kaptak szólások, szóláshasonlatok, közhelyszerű kifejezések, szállóigék, szituációs klisék (és ezek esetleges variációi), minden szócikk megadja a szókapcsolatok jelentését, sőt Forgács Tamás az elmúlt évek sajtótermékeiből gyűjtött példamondatokkal mutatja be egy-egy kifejezés használatát. Kiváló ötlet, hogy bizonyos szókapcsolatoknál megmagyarázza a kifejezés eredetét, keletkezésének körülményeit, kultúrtörténeti hátterét. Ezt a szótárt mindenki nagy haszonnal forgathatja, de nélkülözhetetlen a diákok és a magyarul tanuló idegenek számára.
(Forgács Tamás: Magyar szólások és közmondások szótára. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 6860 forint)