Hamid Karzai elnök haragjában dekrétumban tiltotta meg a hadurak jelölését a nagytanácsba, ám meghátrálásra kényszerült. Az elnök által jelölhető ötven küldött közé be kellett neveznie az összes afgán hadurat és konzervatív mudzsahid vezetőt, így nagy kihívóját, Burhanuddin Rabbanit is, aki a Karzaira szabott erős elnöki rendszer ellenében befolyásosabb parlamentet vagy miniszterelnöki posztot akar, míg például az északi területek ura, Dosztum tábornok a föderatív rendszer híve. Természetesen a nagytanácsban Dosztum is ott lesz, mert egyszerűen kinevezte magát küldöttnek.
Mivel minden rezsimet túlélt, és minden vereséget követően képes volt ismét visszatérni nemcsak a csatamezőkre, de a politikai küzdőtérre is, nagy túlélőnek és köpönyegforgatónak is nevezik. „Nomen est omen” – neve azt jelenti, „mindenki barátja”, s valóban volt már szinte mindenki szövetségese.
Dosztum tábornokkal pár hete Taskentben volt szerencsém találkozni, ahol személyében először nyilatkozott a magyar sajtónak olyan afgán mudzsahid vezető, akit az utóbbi időben elterjedt divatos szóval hadúrnak szokás nevezni.
A széles vállú, mackós mozgású, szögletes arcú, középkorú Dosztum férfias, üzbég-törökös vonásai és tömött bajsza kunsági parasztemberre emlékeztetnek. Huncut szeme körül állandóan nevetősre rendeződnek a ráncok. Mozdulataiból, beszédéből látszik, hogy iskolába nemigen járt, egyenes, célratörő és nem szégyellős, nem veti meg az élet örömeit sem.
A Mazari-Sarif környéki súlyos harcok miatt a minapi teheráni tanácskozásnak – ahol találkoztunk – csupán a zárófogadására érkezett meg. Egyenesen a büféasztalhoz csörtetett, több fordulóban jól megrakta a tányérját hússal, és kés-villa mellőzésével, elégedetten cuppogva, csámcsogva nekilátott az evésnek.
Dosztum tábornok kedélyes, szívélyes, nagyvonalú ember. Széles mosollyal öleli át a régi ismerőst, és egy csontkovács-terápiával felér, ahogy barátian ropogtatja a lapockákat. Vendégéről rögtön megjegyzi, milyen vékonybélű, és máris puszta kézzel nagy kupacokban pakolja a tányérjára a kebabdarabokat. Az asztal közepéről elragadja a nagy tálat az összes minyonnal, és egy középkori lovag széles mozdulatával nyújtja át.
Dosztum 1992-ben, Nadzsibullah elnök bukása után és a mudzsahid hatalomátvételt, az ország dezintegrációját követően az északi tíz tartomány ura lett, valóságos kiskirály, akinek nemcsak repülőjáratai, tankjai, hadserege volt, hanem pénzt is veretett a saját képével. „Országa” szekularizált miniállam volt, női munkavállalókkal, ahol a Nadzsibullah-rezsim számos tisztviselője, hadseregének sok tisztje nyert alkalmazást. A nyugati hatalmak, Oroszország és a törökök egyaránt egyetértettek abban, hogy megakadályozzák az iszlám fundamentalizmus közép-ázsiai terjedését.
„Mi nem ismerjük el a seriát, az iszlám jogrendet, világi államot akarunk – mondja Dosztum. – Amikor a tálibok eltiltották a nőket a munkától, az én országrészemben nemcsak az iskolák és a helyi egyetem volt tele női tanerővel, a kórházak női orvosokkal, de még a helyi bíróságon is női bírák ítélkeztek, sőt női tisztjeim is voltak.”
Dosztum sohasem volt vallásos mudzsahid, mondják, igen kedveli a vodkát, a nőket, hírhedtek voltak a szovjet tanácsadókkal közös tivornyái. Az ellenségeivel szemben tanúsított kegyetlenségét és kétkulacsos politikáját tekintve azonban nem sokban különbözik vetélytársaitól.
Abdul Rásid Dosztum self-made man, az afganisztáni vérzivataros évtizedek tipikus terméke. 1954-ben született az észak-afganisztáni Dzsózdzsán tartományban, egyszerű falusi üzbég család fiaként. Nagy szerencséjére az ötosztályos falusi elemi iskola elvégzését követően Afganisztánban igen ritka módon iparvidékre került, a sibargani földgázmezőkre, ahol némiképp kikupálódott a munkások között. Az északi földgázmezőt szovjet segítséggel aknázták ki, feltehetően ott ismerkedett meg szovjet tanácsadókkal – nemcsak műszakiakkal. Később földijeiből valóságos rablóbandát alakított, akik a szovjetek elleni dzsihád nevében terrorizálták a lakosságot.
Nadzsibullah elnök 1986-os hatalomra kerülését követően meghirdette a nemzeti megbékélés politikáját; ennek jegyében 1988-ban a pastun törzsi határőrség helyett felfegyverezte a nemzetiségi milíciákat, és legalább kirakatpolitikai szinten maga mellé akart állítani mudzsahid csoportokat is.
Ekkor jött el Dosztum ideje.
Nadzsibullah, a szovjetek által támogatott rezsim feje tábornoki rangot ígért neki és azt, hogy a kegyetlenségéről híres milíciáját sorolja be a reguláris hadseregbe. Dosztum feltétele az volt, hogy ő lehessen nemcsak az északi régió fővárosának, hanem a környező négy tartománynak a korlátlan ura is. Ekkoriban vált milíciájából félkatonai-félpolitikai szervezet Dzsombes-i Milli (Nemzeti Mozgalom) néven.
Ez a szövetség azonban ideiglenesnek bizonyult. 1992-ben szövetkezett Nadzsibullah megdöntésére, bár az üzbég–tádzsik történelmi ellentéthez híven igen bizalmatlan volt új szövetségeseivel szemben is: a Nadzsibullahot követő tádzsik Rabbani elnök Dzsamiat-i Iszlami szervezetével és Maszud katonai erejével, a Sura-i Nizarral szemben. Ez a barátság is kérészéletűnek bizonyult tehát: 1994. január 1-jén, amikor a pastun Gulbuddin Hekmatjar fegyveres harcot kezdett Maszudék ellen, Dosztum Hekmatjar mellé állt. Ezekben a harcokban vált romhalmazzá a hajdan kozmopolita afgán főváros. 1995-ben azonban Dosztum ismét csatlakozott Maszudhoz és a fundamentalistákhoz, Rabbanihoz, a síita hazara Hezb-i Vahdathoz, és létrehozták az Északi Szövetség névű tálibellenes szövetséget.
Ugyanakkor Dosztum képviselője, Maulavi Turkesztani mindvégig jelen volt Iszlámábádban, és tárgyalásokat folytatott a tálibokkal. Amikor a tálibok elfoglalták a nyugati Herát városát, és Iszmail Khan hadúr Iránba menekült, Dosztum küldött szerelőket a zsákmányolt repülők és tankok karbantartására.
Az is beszédes, hogy Maszud annyira gyűlölte Dosztumot, hogy 1996 szeptemberében, amikor erői a tálib előrenyomulásnak engedve kiürítették Kabult, nem volt hajlandó a repülőparkot elröptetni Dosztumhoz Mazarba, inkább otthagyta a táliboknak. „Inkább a mozlim fivéreké legyen, mint az elvtársaké” – jelentette ki.
Dosztum csapatai először az északi pastun enklávék lakossága ellen követtek el iszonyatos kegyetlenségeket, majd összefogva a hazarákkal Ata Mohamed, a Sura-i Nizar északi parancsnokának tádzsik erői ellen fordultak.
Azt híresztelik róla, hogy amikor csapatai 1992-ben elfoglalták a repülőtérhez közeli, szovjetek által épített lakótelepet, a fiatal nők az ablakokon ugrottak ki, nehogy martalócai kezére kerüljenek.
Ugyanígy fosztogattak, erőszakoskodtak Dosztum katonái a tálibok – amerikai segédlettel történt – kiűzését követően a pastunok északi falvaiban, ahol egyben etnikai tisztogatást is végeztek. Ugyanakkor Kunduzt elfoglalva Dosztum lehetővé tette, hogy mintegy ötezer tálib harcos, köztük idegenek is elhagyják a várost, és külföldre távozzanak.
A mazari-kalai Dzsangi erődbe szállított tálib foglyokat viszont bestiális kegyetlenséggel koncolták fel egy kiprovokált lázadás ürügyén. A sibargani börtönben őrzött tálib foglyok éheztetésével, kínzásával pedig az emberjogi szervezetek is foglalkoztak.
Azt is mondják, Dosztumnak, akárcsak annak idején a bokharai emírnek, még kullancsverme is van…
„A kullancsverem ma már a múzeum része – biztosít a tábornok. – Nézze, a háború az háború. Mindenesetre Kabul nyugati része hever romokban, ahova az én embereim a lábukat sem tették be. A lefejezett, szurokba mártott nyakú hullákkal sem az én katonáim táncoltak. A heráti citadellára sem én tűzettem ki karókon külföldi nők levágott fejét. Az ilyesmiről kérdezze inkább a Hezb-i Vahdat parancsnokait vagy Iszmail Khant.”
Aztán a tálibok kiűzését, a 2001. decemberi bonni konferenciát követően Dosztum megsértődött, mert szervezete nem kapta meg egyik kulcstárcát sem. Először a kül-, majd a hadügyet szerette volna, de ez nagy vetélytársáé, Fahim tábornoké lett. Azért is megsértődött, mert az Északi Szövetség által az üzbégeknek juttatott, kevésbé jelentős tárcák közül egyiket sem az ő embere kapta. Mi több, ellenlábasai jutottak pozíciókba, így Alam Razm tábornok, aki 1997-ben Malik tábornokkal együtt ellene fordult, és a tálibok segítségével kiűzte őt Mazari-Sarifből. Ekkor ki is jelentette, hogy nem ismeri el az új ideiglenes kormányt. Ezt követően hadügyminiszter-helyettessé nevezték ki, Karzai miniszterelnök ezáltal próbálta ellensúlyozni a pandzsíri tádzsikok befolyását a fegyveres erőkben, valamint ezzel biztosította, hogy Dosztum ne lázadjon fel a kormánya ellen.
Miniszterhelyettesi, sőt a 2002. június 19. után, az ideiglenes loja dzsirga megalakulását követően kapott államelnök-helyettesi kinevezése azonban lényegében formális maradt. Dosztum alig tartózkodik Kabulban, inkább északon maradt a saját feudumán, amely jelenleg Balk, Dzsózdzsán, Farjáb, Szári-Pul és Szamangán tartományból áll. Saját zsebére szedi a vámokat és adókat, nem juttat belőlük a központi kormányzatnak.
„Ez sem igaz. Huszonötmillió dollárt már az idén befizettem” – válaszol a felvetésre magabiztosan.
Iszmail Khan és a legnagyobb túlélő
1979. március 15-én kora reggel ásókkal, botokkal, kovás flintákkal felfegyverkezett turbános parasztok érkeztek a környékbeli falvakból az iráni határhoz közel fekvő nyugat-afganisztáni nagyváros, Herát főterére. Az ellen tiltakoztak, hogy az alig egy esztendeje hatalmon lévő marxista rezsim erőszakkal iskolába küldte a falvak lányait, asszonyait. A kétségbeesett, öltönyös-nyakkendős kormányzónak nem sikerült lecsillapítania a dühöngő tömeget, amelyhez csatlakoztak a városlakók, valamint az Iránból frissen visszatoloncolt állítólagos afgán vendégmunkások ezrei, valamennyien hadképes korú férfiak. A tomboló tömeg megnyitotta a börtönök ajtait, majd a laktanyák, fegyverraktárak elleni rohamra indult.
A kivezényelt katonáknak nem sikerült helyreállítaniuk a rendet, sőt a legtöbben csatlakoztak a felkelőkhöz, lemészárolták parancsnokaikat vagy szétszéledtek. Teherautókkal vitték ki a laktanyákból az automata fegyvereket, ezáltal az afgán ellenállás először jutott modern technikához. Családostul elfogták az ENSZ-segítséggel megvalósuló mezőgazdasági projekten és a csehszlovák közreműködéssel épülő hőerőmű építkezésén dolgozó külföldi szakembereket, valamint egy szovjet geológusexpedíciót, amelynek legtöbb tagja nő volt. A külföldi foglyokat az utcán elevenen megnyúzták, majd levágott fejeiket – összesen ötven külföldiét és mintegy háromszáz afgánét – karókra tűzték a citadella ormára. (Ekkor még alig voltak az országban szovjet tanácsadók.)
Az utcák árkaiban „patakvér” folyt. A felkelésnek etnikai színezete is volt: a perzsa, tádzsik és hazara felkelők felkoncoltak minden pastunt. Közben a szomszédos Iránból Sariat-Madari ajatollah szent háborúra, dzsihádra buzdította az afgánokat, és a szomszédos iráni nagyvárosban, Meshedben megtámadták az afgán konzulátust.
A heráti felkelés során a városban állomásozó két teljes dandár megsemmisült, az egyetlen rangidős parancsnok egy harmincéves, Iszmail nevű heráti tádzsik százados volt, aki a felkelők élére állt. Az égő szemű, lobogó hajú, fekete szakállas százados saját kezűleg nyúzta meg a meztelenre vetkőztetett Jiri Lévay dunaszerdahelyi mérnököt, és metszette le Eva Windishová huszonnyolc éves energetikus fejét. A zűrzavart csak március 20-ára sikerült felszámolniuk a Kandahárból és Kabulból odavezényelt egységeknek drákói intézkedésekkel, a város bombázásával, a külföldi katonák „elbuldózerezésével”.
A felkelés leverését követően Iszmail Khan Iránba menekült. 1996-ban csatlakozott az Északi Szövetségnek nevezett tálibellenes koalícióhoz, aztán iráni támogatással harci cselekményeket folytatott a heráti tartományban. 1998-ban a tálibok elfogták, és Kandahárba szállították, ahol 1999-ben rejtélyes körülmények közepette megszökött a börtönből, majd ismét Iránba menekült. 2001 szeptemberéig Iránban tartózkodott. Ezt követően a nyugati tartományok korlátlan ura lett. A Karzai-kormányban maga nem fogadott el miniszteri posztot, csak fia számára igényelte a nem túl jelentős közmunkaügyi tárcát, mert nem akarta otthagyni pazarul jövedelmező kiskirályságát. Jelenleg Herát, Bádgesz és Gor tartomány tartozik a fennhatósága alá. Emírnek, vagyis királynak nevezi magát. Saját zsebére szedi a Türkmenisztánból és Iránból jövő vámokat és adókat, bilaterális egyezményei vannak Iránnal, hatvanezer fős magánhadserege mellett Herát városban az iráni Szepáh-i Mohammadi egységei is állomásoznak. Míg a heráti utcákon csadoros asszonyok koldulnak, az emír fényűző palotájának fűtött és belülről világított úszómedencéje egy muranói kristály tükörterem közepén található. A kócos ősz hajú, dús fehér szakállas, turbános, Sandocanra emlékeztető heráti „uralkodó” a serián, az iszlám törvénykezésen alapuló kormányzást vezetett be a városban. A nők jogai még korlátozottabbak, mint a tálibok alatt, és gyakoriak a nyilvános kivégzések.
Noha Herátban nyugalom, rend és tisztaság van, a parkokban tarkállanak a rendezett virágágyak, a hadurak megtörése, a központi hatalom megszilárdítása szempontjából Herát Mazari-Sariffal együtt azon hat város között van (Bámiján, Ghazni, Kandahár és Dzsalálábád mellett), amelyekben a NATO–ISAF erők mielőbbi megjelenését tervezik. Iszmail emírt bizonyára érzékenyen érinti, hogy Mazarba, Dosztum kollégájának feudumába a Karzai-kormány nemrég polgári kormányzót nevezett ki.
Karzai elnöknek nem csak a Dosztum tábornokéhoz és Iszmail Khanéhoz hasonló hadurak befolyásával kell megküzdenie a loja dzsirgában.
Burhanuddin Rabbani szintén bizton számíthat a legnagyobb túlélő, az örök visszatérő címre. A hatvanhárom éves, badahsáni tádzsik hittudós 1968-ban a kairói Al-Azhar egyetemen lett a teológia doktora, Egyiptomban lépett kapcsolatba a Muzulmán Fivérek, illetve a Dzsemáa Iszlamija szervezettel, s 1972-ben titokban megalapította annak afganisztáni megfelelőjét, a Dzsamiat-i Iszlami, azaz Iszlám Társaság nevű szervezetet. Előbb a királyság, majd Daud szekuláris köztársaságának megdöntését tűzte ki célul. 1974-ben rendszerellenes szervezkedésért elbocsátották a kabuli egyetemről, ekkor Pakisztánba menekült. Ott Hekmatjar, Khalisz, a vahabita Szajjáf, Rabbani és a maoistából mozlim fivérré vált Ahmed Sah Maszud még együtt élvezték a szomszédos ország hatóságainak oltalmát.
Rabbani 1992 júniusától a mudzsahid kormány második elnöke (Nadzsibullah megdöntését követően az eredeti ENSZ-béketerv szerint a hét pesavari mudzsahid szervezet elnökei három hónapos rotációban elnököltek volna), ám nem adta tovább az elnöki tisztet három hónap elteltével. Elnökségét a mudzsahid csoportok ádáz harcai jellemezték, amelyeken nem tudott úrrá lenni. Miután a tálibok elfoglalták Kabult, hatalma az ország területének északkeleti csücskére korlátozódott. Szülőföldjén, a badahsáni Faizábádban, a Pandzsír völgyében vagy Tádzsikisztánban tartózkodott, ezért mozgó elnöknek gúnyolták. A tálibok szalonképtelensége miatt a legtöbb ország továbbra is Rabbanit tekintette Afganisztán elnökének.
Rabbani elnök sokáig úgy tekintett a Sura-i Nizarra, mint pártja ifjúsági szervezetére. Azonban a veterán mudzsahid vezetők, Rabbani és Maszud konfliktusba kerültek egymással is, de főleg a Sura-i Nizar pragmatikus fiatal generációjával, a Fahim–Abdullah–Kánuni trojkával. Miután 2001. november 14-én Kabulba bevonultak a közben meggyilkolt Maszud csapatai, Rabbani visszatért Kabulba, és elnöknek deklarálta magát. Karzai ellenpólusa, az Északi Szövetség és a hadurak szerették volna megválasztatni miniszterelnöknek vagy egy erősebb parlament elnökének. A júniusi elnökválasztáson is indulni akart Karzai ellenében.
Sajátos módon azok, akiknek Kabul földig rombolása köszönhető, most a parlamentáris demokrácia híveiként lépnek fel, megtévesztve a királypártiak, a liberálisok, a nacionalisták és a baloldaliak egy részét is. Sejthető ugyanis, hogy egy olyan elmaradott országban, mint Afganisztán, a sebtében bevezetett demokrácia a már megtapasztalt véres káoszhoz vezet, míg a demokráciához el lehet jutni egy „erős kézen” által is, ez történelmi tapasztalat.
Dániából hazatérve
Az alkotmányozó loja dzsirga új elnöke viszont nem ellenlábasa Karzainak. Szebghatullah Mudzsaddidit 254 szavazattal, elsöprő többséggel választották meg. Ellenfelei, az Északi Szövetség fő orgánumának számító Pejám-i Mudzsáhid főszerkesztője, Hafiz Manszúr csak 154 szavazatot kapott, a hajdani marxista Kabir Randzsbar akadémikus, a jogászszövetség elnöke pedig csak nyolcvanat.
A hatvanhat éves Mudzsaddidi családja arab eredetű, Mohamed prófétától származtatják. A XIX. század óta él Kabulban. A családot korábban brit ügynöknek tartották, mert tagjai 1929-ben részt vettek a reformer király, Amanullah uralmának megdöntésében, viszont a tádzsik Vízhordó Fia rémuralmának véget vetve segítettek Amanullah unokatestvéreinek, a Muszáhib fivéreknek helyreállítani a rendet, és trónra juttatták Nadir kánt, Zahir sah apját. Szebghatullah Mudzsaddidi Zahir sah és a királyi család közeli barátja, monarchista politikus annak ellenére, hogy 1959-től, mikor merényletet kísérelt meg Hruscsov ellen, öt évig sínylődött a király börtönében.
1980-ban alakult királypárti mudzsahid szervezete, az Afganisztán Megmentésének Frontja. 1992 áprilisától három hónapig az új mudzsahid kormány első államfője. Júniusban a rotációs terv szerint átadta Burhanuddin Rabbaninak az elnökséget. Később visszavonult a politikától, családjával Dániában élt, ahol molla volt egy mecsetben. A tálibok megdöntését követően Karzai elnök személyes hívására tért haza. Nem akart sohasem iszlám államot, jelenleg Karzai elnök és a tervezett erős elnöki rendszer legfőbb támogatója.
A titkár
De kicsoda is valójában Hamid Karzai, és miért tűnik most az ő vezetése az egyetlen járható útnak Afganisztánban?
Karzai 1957-ben született a Kandahár tartománybeli Karz faluban. Apja, Abdul Ahad Karzai a királyi családhoz hasonlóan a durráni pastun törzsszövetséghez tartozó popalzai törzs főnöke. Nagybátyja vezette a déli pastun törzseket 1929-ben Kabulba, hogy megdöntse a tádzsik Vízhordó Fiának uralmát, és trónra segítse Nadir sahot, Zahir sah apját. Apja Taraki korábbi elnökkel együtt alapítója az Ébredő Ifjak mozgalomnak, majd 1964-től a parlament alelnöke, a volt király, Zahir sah személyes barátja. A szovjet megszállás után a család a pakisztáni Kvettába menekült.
Hamid Karzai az indiai Szimla egyetemén végzett politikatudomány szakon, majd Szebghatullah Mudzsaddidi titkára lett.
1992-ben, Nadzsibullah elnök hatalmának megdöntése után a rotációs rendszerben működő elnökök egyike.
Mudzsaddidi elnöksége alatt általános amnesztia született, és nyugalom volt. Ekkor Hamid Karzai külügyminiszter-helyettesként szolgált. Ám 1994-ben, amikor Rabbani elnöksége, Hekmatjar miniszterelnöksége és Maszud hadügyminisztersége alatt a mudzsahidok egymás torkának estek, és rommá lőtték Kabult, Karzai megcsömörlött a hadurak brutalitásától, és apjával, valamint más királypárti és baloldali politikusokkal együtt tevékenykedni kezdett a Békemozgalom nevű szervezetben, amelyből Afganisztán és Pakisztán határán a tálibok mozgalma – eredetileg a mudzsahidok kegyetlenkedéseit megelégelő lakosság támogatását élvezve – létrejött. 1996-ban viszont, amikor a tálibok befogadták az Al-Kaidát, Karzaiék szakítottak a tálibokkal. Apjával 1999-ben Kvettában robogó motorkerékpárról leadott lövéssorozat végzett. Akkor ő már az Egyesült Államokban tartózkodott mint az UNOCA olajkonszern tanácsadója, amely a közép-ázsiai Afganisztánon át Karacsiba kivezető kőolaj- és földgázvezetékeket akarta megépíteni.
2001 októberében már amerikai szövetségesként szított tálibellenes felkelést, s személyesen irányította Kandahár bevételét, így távollétében választotta meg ideiglenes elnöknek 2001 decemberében a bonni konferencia. 2002 júniusában pozícióját megerősítte az ideiglenes nemzetgyűlés.
A most december 14-én megnyílt alkotmányozó nemzetgyűlés elé vitára bocsátott alkotmánytervezet Karzai személyére szabott erős elnöki rendszert tartalmaz. A tervezet politikai ellenpólus, miniszterelnök nélküli rendszert vázol, kétkamarás, gyenge parlamenttel, noha a bonni konferencia megtiltotta, hogy az ideiglenes államfő elnöknek jelöltesse magát.
Az erős elnöki rendszer a központi hatalom megszilárdítását és a hadurak marginalizálódását szolgálja, nem véletlen, hogy most a korábbi zsarnokok és hadurak próbálják magukat a demokrácia híveiként láttatni.
Karzai elnök kijelentette, ha az alkotmányozó loja dzsirga a miniszterelnöki vagy a parlamentáris rendszer mellett teszi le a voksot, nem indul a 2004. júniusi elnökválasztáson, pedig sokak szerint most nincs nála alkalmasabb jelölt e posztra. Jelenleg ugyanis az erős elnöki rendszer, Karzai elnök „romantikus diktatúrája” tűnik az egyetlen olyan járható útnak, amely elvezethet a jövendő demokráciához Afganisztánban.
