időjárás 13°C Adalbert 2022. szeptember 27.
logo

Közjegyzők célkeresztben

Csontos János
2003.12.15. 00:00

Lehet, hogy csak rémeket lát az ember, de jobb félni, mint megijedni. Egy olyan közéleti klímában, ahol a független intézményeket sorra érik a támadások a kormányzat és sajtója részéről, akár törvénymódosítás árán is eltávolítják a kényelmetlenné vált kádereket, belövöldöznek az ítélkező bíró ablakán, s magukat liberálisnak valló, a hatalmi ágak szigorú szétválasztását hirdető lapok kolumnás összeállításokban mossák össze a bírói feddhetetlenség vélelmét az ítélkező ember csalhatatlanságának hamis képzetével, a joggal érintkező terület különösen érzékeny zónának számít. Amiről szó lesz, annak elsődlegesen nem is politikai a tartalma – inkább ahhoz szolgáltat adalékokat, miféle jogállam az, amiben élünk.
A közjegyzők különleges szerepet látnak el az ezredforduló Magyarországán: a jogbiztonságot áhító polgárok számára a kevés biztos pont egyikét jelentik a paragrafusok útvesztőjében. Egy olyan átmeneti korszakban, amikor nem csupán hagyományos üzemmódban cserélnek gazdát a megtermelt javak, a formális törvényesség különösképpen felértékelődik. A magyarországi törvények lényegében független intézménynek tekintik a közjegyzőséget: a megelőző igazságszolgáltatásban, a bíróság meghosszabbított karjaként jelölik ki szerepét. Nem mindig volt ekkora a közjegyző tekintélye, mint manapság; s mindjárt hozzátehető: a jövedelmezősége sem. Sokan irigylik is a közjegyzők túlméretezettnek ítélt bevételeit, ám – mint közjegyzőktől tudjuk – rendszerint nem érzékelik e szolgáltatás mögött azt a lelkiismeretes háttérmunkát, olykor már-már nyomozói tevékenységet, ami megelőzi egy közjegyzői okirat kiállítását. Ráadásul az urbánus legendák körébe tartozik, hogy a magyar közjegyzők privilegizált helyzetben volnának nyugat-európai kollégáikkal szemben: a valóság az, hogy az Európai Unió legtöbb tagországában még a cégalapítás és az ingatlanok adásvétele is kötelező közjegyzői közreműködést kíván meg, míg nálunk ez többnyire az ügyvédek reszortja.
Ennek ellenére a közjegyzők a legjobban adózó egyéni vállalkozók közé tartoznak – ez viszont összefüggésben lehet azzal is, hogy minden bevételük nyilvános, egyetlen fillért sem tudnak (és akarnak) eltagadni az adóhivatal elől. Ha tehát ismerünk is zugügyvédeket – zugközjegyzők nem léteznek. A közjegyzőket érő maliciózus megjegyzések (sőt olykor az olyan lincshangulat, mint nemrégiben Szegeden) abból eredeztethetők, hogy a sajtóban megjelent, milliárdokat felkerekítő statisztikai adatok a szolgáltatások szabott listaárai alapján készült becslések: a valóságban a bevételek sokkal kisebbek. (S a friss díjszabás tendenciája is csökkenő.) A közjegyzői irodák e listaárakból rendre önként is kedvezményt is adnak, sőt ezeket a kedvezményeket elő is írják nekik: nem ritka a felezett, sőt a negyedelt díj. Egy 15 milliós ingatlan adásvétele után például a listaár szerint mintegy nyolcvanezer forint illetné a közjegyzőt – a valóságban jelzáloghitel-intézeti szerződés esetében mintegy negyvenezret kasszíroz. Ugyancsak kihagyják a számításból a fenntartási költségeket: egy-egy iroda olyan rezsivel dolgozik, ami erősen megcsappantja bruttó bevételeit.
A független intézmény elleni akciózás is épp a lakáspiaccal, pontosabban a jelzálog-hitelezéssel kapcsolatosan indult meg. Egyik nagy bankunk jelzáloghitel-intézetének magas rangú tisztségviselője vetette fel: miért kell egyáltalán közjegyző ehhez a művelethez – miért ne készíthetne maga a bank bírósági végrehajtásra alkalmas okiratot? Az ötletet felkarolta egy kormánypárti országgyűlési képviselő is, aki az egyik fővárosi kerület polgármestereként többszörösen is érintett lehet a jelzálog-hitelezés gyakorlatában, neve pedig egy aktuális bankbotrány kapcsán is fel-felbukkant a sajtóhírekben. S noha épp a kormányzat berkeiből származik az a megfogalmazás, hogy sikamlós banki ügyekben két ellenkező nemű alkalmi szövetséges kapcsolatának természetéről csupán a rendőrségnek ildomos beszámolni, az emberek azért – legyenek bármily törvénytisztelők – olykor mégiscsak kombinálnak.
A közjegyzők mindenesetre nem vették tréfára a kezdeményezést, még akkor sem, ha a jelek szerint a kormányoldalon sincs számottevő politikai támogatottsága. A lakmuszpapírt azonban belelógatták a lombikba, így nem árt tisztázni, mi is a helyzet valójában a záloghitelezéssel. (Főként most, hogy a kormányzat az általános gazdasági-pénzügyi bizalomvesztést a még zordabb lakáspiaci szigorításokkal kívánja orvosolni.) A törvény a banki műveletek közül egyedül a jelzálog-hitelezést kötötte közjegyzői ellenjegyzéshez. A jelzáloglevél ugyanis olyan értékpapírszerű irat, aminek esetében biztosítani kell a garantált, közvetlen végrehajthatóságot. Mégpedig gyorsan, egyértelműen, per nélkül – ez ugyanis közérdek. Ezt a garanciát jelentik a közjegyzők, akiknek a nyilvántartási és iratkezelési, őrzési előírásaik olyan szigorúak, hogy abban válnak érdekeltté: a végrehajtás alá kerülő ingatlan valóban létezzen, s ne terhelje semmi a bejegyzendő jelzálogon kívül. (Nem csoda, hogy az a közjegyző, aki még csak gyanúba is keveredik a lakásmaffiával, kívül találhatja magát a szakmán, hiszen a hivatás jó híre a legfontosabb tőke.) A közjegyzők nem a jelzálog-hitelezésből élnek elsősorban, hanem például a hagyatéki ügyekből; tény viszont, hogy számos iroda épp ennek a kötelezettségnek a bevezetése miatt bővített létszámot. A banki szféra kétségtelen bizalomvesztése is hozzájárulhatott tehát, hogy a bankszövetség is úgy foglalt állást: csak semmi reform, maradjon jelzálogügyben a régi szabályozás.
Mint ahogy a bíró nem ítélkezhet, az ügyész nem léphet fel saját ügyében, nem léphetne fel saját ügyében végrehajtható okiratot kiállítva egyetlen bank sem. S ha egy bank a saját javára állítana ki egy egyoldalúan végrehajtható iratot, az az alkotmányossági aggályokon felül még a fogyasztóvédelmi szempontokat is kiiktatná. Hogy mindezt elkerülje, az Európai Unió bírósága normává tette, hogy ezt a feladatot hatósági jogalkalmazó végezze, s Nyugat-Európában nincs is arra példa, hogy ettől eltérnének.
Törvénymódosítást még senki nem látott, a kezdeményezés maradt a tiszavirág-életű sajtószenzáció szintjén. A 270 közjegyzői székhelyen dolgozó 270 közjegyző és 230 közjegyzőhelyettes és -jelölt azonban nyugtalan, holott ehhez a munkához a nyugalom és kiegyensúlyozottság alapfeltételnek számít. Az uniós belépéssel összefüggésben, 2005 januárjáig húsz százalékkal bővül a székhelyek száma – korántsem mindegy, hogy ez a kisebbfajta robbanás milyen körülmények között zajlik. Ha az államilag támogatott lakáshitelek piacán egy ilyesfajta liberalizáció megtörténne, a közjegyzők nem tudnák többé garantálni a független eljárást, fennállna a visszaélések veszélye. Volt ugyan ilyesmire törekvés tőlünk nyugatabbra is: az Unibank kerülőutas próbálkozásáról azonban bírósági ítélet mondta ki, hogy az nonkonform az Európai Unió elveivel és gyakorlatával.
Látszólag tehát halva született kísérletről van szó, de tudjuk a természetből: ha a patakocska kitartóan mossa alá a partot, akkor az beszakad. A független intézményekért folytatott harcban tehát nem árt, ha időről időre vigyázó szemünket a közjegyzőkre vetjük…

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.