Máig hatályban lévő kirekesztések

Bár hazánkban egyértelműen Eduard Benes egykori csehszlovák politikus nevéhez kötik az elhíresült elnöki rendeleteket, valójában egyfajta „munkacsoportról”, s annak tevékenységéről van szó. 1940–1945 között Csehszlovákiában mintegy 141 dekrétumban rendelkeztek különböző politikai kérdésekről. A legismertebb alighanem a kassai kormányprogram, amelynek létrehozásában a csehszlovák polgári pártok együttműködtek a kommunistákkal. Magyarokat illető diszkriminatív rendelkezéseit jogi értelemben soha nem oldották fel. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 27-én elrendelte a magyar „árulók” 50 hektárnál nagyobb földbirtokainak elkobzását, áprilisban és májusban pedig elbocsátották állásukból a magyar közalkalmazottakat, majd később a magánalkalmazottakat is. Ezt követően nemzeti gondnokság alá kerültek a magyar tulajdonban lévő üzemek, a városokban, különösen Pozsonyban kisajátították a magyar lakásokat, az előző tulajdonosokat gyakran internálták. A rendelkezések sorában különösen visszataszító volt, hogy megszüntették a magyar iskolákat, kizárólagos oktatási nyelvvé pedig a szlovákot tették.
Benes elnök 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki hírhedt 33/1945. számú dekrétumát, amely a magyarokat és németeket megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól. Ettől kezdve a két népcsoport tagjai elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól és a szociális juttatásoktól. A jogtalanságokat az október 1-jén hatályba lépett 88/1945. számú elnöki dekrétum teljesítette ki, amelynek alapján a 16–55 éves férfiakat és 18–45 éves nőket közmunkára lehetett kötelezni lakóhelyüktől távol eső vidékekre is.
A kassai kormányprogram szellemében 1945–1949 között mintegy 200 ezer magyart űztek el szülőföldjéről. Ezzel egy időben a németeket is páratlan diszkrimináció érte. Bár a csehszlovák hatóságok terveztek egy kizárólag a németekre vonatkozó törvényt is, ez időközben okafogyottá vált, miután a háborút lezáró potsdami szerződés kimondta a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németek kitelepítését. A háború utáni esztendőkben mintegy hárommillió szudéta- és kárpáti németet űztek el Csehszlovákiából.
Bár a cseh és szlovák hatóságok ma már a dekrétumok elévülését hangoztatják, azok valójában ma is hatályosak. Mindkét országban a jogrend részét képezik, legfeljebb nem alkalmazzák őket. Miután a rendszerváltozás utáni kárpótlási folyamatokban nem vették figyelembe az elkobzások és jogsértések előtti állapotokat, leszögezhetjük, hogy a Cseh Köztársaságban és a Szlovák Köztársaságban mind a mai napig diszkriminálják a magyar és német nemzetiségű polgárokat. A jogsérelmet szenvedett embereknek egyelőre reményük sincs arra, hogy vagyoni és erkölcsi kárpótlásban részesüljenek.
A kommunista világrendszer összeomlása óta az egykori elnöki rendeletekről folyamatosan vitáznak az érintettek. A ma már az egységes Németországban, valamint Ausztriában működő, Csehszlovákiából elűzött németeket tömörítő szervezetek vagyonuk visszatérítését követelik. A Benes-dekrétumok egészen az utolsó pillanatig tényleges akadályát képezték Csehország és Szlovákia európai integrációjának. A történelmi felelősséggel kapcsolatban az Európai Unió bizottságának tavalyi jelentése mondta ki a döntő szót, amely megállapította, hogy a Cseh Köztársaság a Benes-dekrétumok visszavonása nélkül is csatlakozhat az Európai Unióhoz. Ugyanakkor az Európai Parlament külügyi bizottsága kompromisszumos javaslatot fogadott el a vitatott Benes-dekrétumok ügyében. A Brüsszelben elfogadott szöveg szerint „kívánatos” lenne, ha a cseh fél „politikai gesztust” tenne a kérdésben.
A magyar közéletben is időről időre felmerül az elnöki rendeletek sorsa, de sem az egymást követő magyar kormányok, sem a felvidéki magyar politikusok nem értek el áttörést a kártalanítás ügyében.