Nyelvtakarítás

A párizsi Lettres című folyóirat kétségbeesetten küzd a nyelv tisztaságáért, a helyes grammatikáért, az idegen szavak kiiktatásáért. Miért van erre a franciáknak szükségük, mikor 1635-ben, XIII. Lajos és Richelieu bíboros alatt megalakult az Académie Française, amely azóta is legfőbb bírája a nyelvnek, felügyelője a helyesen fogalmazott és szerkesztett tankönyveknek, az irodalmi jó ízlésnek?
Az akkori és a következő akadémiák (London, Berlin, Madrid, Budapest) a tudományt kultiválták, csupán a párizsi szentelte munkásságát a nyelvnek. A negyventagú Académie azóta is féltékenyen őrzi a nyelvi és nyelvtani tisztaságot, oda bekerülni még mindig a legnagyobb presztízst jelenti.
Először még az ötvenes években hívta fel honfitársai figyelmét a nyelvész René Etiemble arra a tényre, hogy bár a küzdelem régóta folyik a nyelv tisztaságáért, és a francia legyőzte a latint, majd a németet, de jelenleg az „ellenfél” az angol, amely behatol a franciába, és azt saját érdekei szerint strukturálisan próbálja átalakítani, a szavakról és szókincsről nem is beszélve. Eddig a francia nyelv nemzeti intézménynek számított, egybeolvadt az észjárással, a stílussal, hatással volt az életmódra, sőt a kulináris szokásokra is. Sokan vannak, akik a mostanáig kialakult francia nyelvet nem is annyira kommunikációs eszköznek tartják, hanem művészi alkotásnak, egyenrangúnak a Parthenonnal, a Pietával vagy a IX. szimfóniával.
Nem vitás, hogy Richelieu műve azért maradandó, mert megfelelt a centralizált államapparátus érdekeinek. Versailles válasza is volt Párizsnak, a rend eszméje reagált így a radikalizmusra és a forradalomra. Mindenesetre a nyelv mint politikai eszköz nem új jelenség, de talán csak korunkban lett külpolitikai tényező is a maga sznobizmusával, hirdetési technikájával, a média befolyásolására tett célkitűzéseivel.
Ám a dolog ma már ott tart, hogy a francia Institut Pasteur angol nyelven teszi közzé publikációit, és Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank hivatalba lépő igazgatója szintén angol nyelven érintkezik a francia bankokkal. A francia kulturális miniszter az angolt jelöli meg mint tanítási és tanrendi prioritást. Mondani sem kell, hogy Londonnak ezt nem kell viszonoznia, a globális nyelv mindenre garancia.
A magyar nyelv jól ismeri ezt a történelmi veszélyeztetettséget, hiszen századokon keresztül idegen nyelvterület volt hazánk is: a latinról nem beszélve germán terület.
Jogos a kérdés, miért radikalizálódott Párizsban a nyelvkérdés, éppen az Académie Française árnyékában, a nyelvkultusz tradíciójának hazájában? Egyrészt azért, mert világszerte az angol-amerikai lett a civil társadalom és fogyasztói társadalom kommunikációs eszköze. Aki otthonából az utcára lép, sőt aki otthon marad, azt áthatja olyan tárgyak és szolgáltatások világa, amely ennek a civil társadalomnak a produktuma és működési módja. A liberális–szocialista „nyelv” olyan liturgiát érvényesít, amelyen kívül minden más érintkezési mód elavult, és kis sarkokban rejtőzik el, ha egyáltalán még megtűrik. Mondhatjuk úgy is, hogy a múltban a sznobság csupán kis csoportokra korlátozódott, a civil társadalom égisze alatt azonban a sznobizmus tömegtünetté vált: az élet bizonyos pillanataiban illik angol–franciául vagy angol–magyarul érintkezni.
Igen ám, de néhány évvel ezelőtt Toubon, az akkori kulturális miniszter (a szatiristák all-goodra fordították nevét) jogszabályba foglalta a francia használatát a „franglais” helyett. A dolgok azonban már rég túlhaladtak ezen a ponton: mindenki gúnyolódott az új szabályozáson, Toubon miniszter karikatúrák tárgya lett, és valljuk meg, ő maga sem kívánt kiűzött lenni intellektuel társai közül. A nyelvtörvényt még időnként felidézik, az Académie haját tépi, de a valóság nem változik.
Emlékezzünk: a forradalmat alig megelőzően az arisztokrata Antoine de Rivarol megnyerte volt a berlini akadémia nagydíját értekezletével a francia nyelv verhetetlen erényeiről. Akkor ez utóbbi a civilizált Európa nyelve volt, de csak a társadalmi elit beszélte. A demokrácia ebbe is beleavatkozott, a többség ma világszerte angolul „közlekedik” (kommunikál), legalábbis azt hiszi.
A Lettres folyóirat, amelynek példánya most előttem fekszik, két fronton is harcol. Egyik a „nagytakarítás”, Franciaországban történik, több-kevesebb hatékonysággal a nyelvi patrióták között; másrészt a franciát terjeszti az úgyis frankofon országokban, ahol a történelmi viszontagságok révén a francia régen betelepült: Libvántól Haitiig, a régi francia gyarmatoktól Québecig. Az éppen most lejátszódott minikonfliktus a két elnök, Bush és Chirac között végtére nyelvi háborúskodás is. Párizs és Washington ragaszkodik ahhoz, hogy a kulturális hegemóniát is fenntartsa. Pillanatnyilag a második erőközpont van előnyben, ezt tapasztalhatjuk európai útjainkon is, ahol Genfet magunk mögött hagyva, kelet felé germán–angol területre érünk, ahonnan a franciát „száműzték” az események. Ezzel szemben a francia beszédet minden négy évben erősíti egy nemzetközi találkozó, ahol az ENSZ országaiból azok üléseznek, akik ragaszkodnak (például az afrikaiak) a franciához: iskola, újságok, kultúra, mentalitás és életforma terén. Azok is részt vesznek ezeken a kongresszusokon, akik felismerték az amerikai befolyás jellegzetes módozatait, és ezeket ellensúlyozni kívánják. A nyelvészeti front olyan lényeges a politikai és hadászati téren, mint a vallási vagy a gazdasági. Mindenki tart egy új eszperantótól, még ha kevesen mondják is ezt ki.