Remetekert

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Ma már leginkább régi, megsárgult képeslaphoz hasonlíthatnám az alkonyi várost, ahová 1964 kora őszén betoppantam. A kor diákszokása szerint autóstoppal, egy teherautó platóján. Miután a szegedi főiskolán kitelt a betyárbecsületem, gondoltam, itt próbálok szerencsét. A mész meg a veres téglapor átitatta ugyan a ruhámat, de ilyen apróságokkal akkoriban nem törődtem. Elfoglaltam albérleti szobámat a pályaudvar közelében.
Nem ismertem Pécset. Mediterrán labirintusában bolyongva a következő napokban azért mégis rátaláltam a főiskola kaszárnyát idéző épületmonstrumára meg a Széchenyi téren a Jelenkor szerkesztőségére, ahová Weöres Sándor ajánló soraival toppantam be. Egy kreol úr fogadott. Csorba Győző. Bal kezét nyújtotta, amin egy pillanatra meghökkentem.
Átnyújtottam a levelet meg a soványka verspaksamétát. Á, Sanyi, mondta. Leültetett és – bevallom, sejtelmem sincs, mi történt azután. Két dologra emlékszem csak. Az alkonyodó város zajaira, amelyek – lovak patkókoppanása a flaszteron, biciklicsengők, kerekek csikordulása és rikkancskiáltozás – beszűrődtek az ablakon. Meg vendéglátóm barna szeme párjára.
Soha még ilyen szemeket nem láttam. Azóta sem. Volt bennük valami bölcs tárgyilagosság, ugyanakkor világítottak. Olyan lettem delejes sugarukban, mint Cervantes üvegtestű diákja. Úgy éreztem, ez a tekintet nemcsak átlát, túl is lát rajtam. A barna arc, amelyből kiragyogtak, meg sem rezdült. Valamiről csak beszélnünk illett, de sejtelmem sincs, miről. Szó eshetett Beregszásztól idáig ívelő csavargósorsomról. Diákvesszőfutásomról. Legszívesebben azt mondanám, ha ez hihető volna: szótlanul ültünk, míg körülöttünk félhomályba merült a város. Tornyai és zegzugos tetői. A lámpafények a hegyoldalon meg a harangok bongása.
Csorba Győző a paksamétámat ki sem nyitotta. Meghívott a lap csütörtök délutáni-esti összejöveteleire.
A Széchenyi téri öreg épület első emeletén a nagy öregek – Várkonyi Nándor, Lovász Pál és Bárdosi Németh János – mellett Csorba Győző, Pákolitz István, Tüskés Tibor, Pál József, Kende Sándor és Szederkényi Ervin képviselte a „középkorosztályt”. A jelen levők köre persze változott. A kerge ifjúságot Bertók Laci, Kerék Imre, Bebesi Károly és a másik Károly, Arató képviselte. Makay Ida meg Galambosi Laci. Jóízű irodalmi locsi-fecsik voltak. Az ifjakon néha elverték a port. Ilyenkor Pákolitz motyogott valamit. Várkonyi Nándor felcsattant – ő makacsul hitt a csetlő-botló fiatalokban, akiket előtte nem illett szapulni! Győző szólt pár hűvös, okos szót.
Meghökkentő élményem volt a mindmáig legkedvesebb Csorba-kötet, amely ekkoriban került a kezembe. A címe ugyan szörnyű: Séta és meditáció. De ami benne volt! Remeklések sora. Ha nagyon megszorítanának, ma is elfújnám a könyv összes versét. „A pokol korhoz kötött / Újra újra / alá kell szállni ellene / Fekete szavak szárnyán kél a nap” – írta Ars poeticájában. Otthonom lett Pécsett ez a kötet, talán mert verseinek hangszíne és intonációja oly idegenül hangzott azokban az években. Garai Gábor és Váci Mihály volt a bezzeg-költő. Nálunk minden korszaknak megvoltak a bezzeg-költői, a felcsillanók és gyorsan inflálódók – Pósa Lajostól és Szabolcskától Mécs Lászlón és Sértő Kálmánon át szegény Kuczka Péterig, Kónya Lajosig és tovább.
Csorba Győzőt nem mertem visszategezni. Minden verse – még a rövidebbek is – titkok szövevénye volt. Végletekig csiszolt, rögtönzések indái és ködfoltjai nélküli tiszta beszéd. Egyszerre sötét és bársonyos. Mondjuk: ébenbarna. Mint a szeme párja.
Néha megszólított: mutassak neki új verseimből. Elbujdokoltam. Nem mertem megmondani neki, hogy kockás papírra körmölök, nincsen írógépem. Amikor ezt Bertók Laci megtudta, felajánlotta a főiskolai könyvtárban írógépét. Ám mire legépeltem volna egy kisebb paksamétát, Laci főnöke – poéta volt pedig az istenadta, és (mint utóbb kiderült) ordas nagy besúgó – kiakolbólított a könyvtárból. Zavartam a tudományos munkát. Ami igaz. Nagyobb baj volt viszont, hogy a főiskolán is kitelt a diákbecsületem. Az előadásokat nem látogattam, napjaimat a könyvtárak meg a kocsmák közt osztottam meg.
Míg derék évfolyamtársaim a tudszoc, a fonémák, a részleges hasonulás, valamint a neveléstudomány rejtelmeiben búvárkodtak, én Joyce, William Blake és Rimbaud művein acéloztam ütköző oroszlánkörmeimet, nem szólva az asztrológia, az alkímia, a pszichoanalízis, a tenyérjóslás és egyéb obskurus tudnivalók rejtelmeiről. Amikor egy-egy nem éppen „korszerű” opust kértem a városi könyvtár olvasócéduláján, mondjuk Manu ó-indiai törvénykönyvét a kasztrendszer metafizikájáról, szegény öreg könyvtáros néha kényszeredetten megkérdezte: mi célból veszem ki a művet? Meghökkentem: el szeretném olvasni! Láttam rajta, mélyen egyetért bugyuta válaszommal, miközben azt súgja: máskor feleljem azt, hogy tudományos kutatómunkát folytatok a burzsoá áltudományokat leleplezendő. Amiből kiviláglott, hogy idáig is elér a hatalom karja. Summa summarum: vizsgáim csaknem felén dicstelenül elbuktam, és nyakamba vehettem újra a szélhuzatos országot.

Csorba Győzőnek ajánlott versem ekkoriban íródott. Nem mertem neki megmutatni, sem később elküldeni. Ő írt egy szívélyes levelet, amikor rábukkant a szegedi Tiszatájban. Nem tudom, mit válaszoltam neki, de arra mind a mai napig büszke vagyok, hogy nemzedékemből én köszöntöttem elsőként versben Victor Pannoniust, ahogy magamban őt hívtam.
Soha többé nem találkoztunk…
Kedves költőimet az idő múlásával sorra-rendre a „helyükre” tudtam tenni. Őt azóta sem. Nem mintha bárkinek is fontos lehetne, kit hová helyezek. Nekem fontos. Csorbát – talán azért is, mert egyidős volt vele – kicsit mindig apámnak éreztem. Ez így kimondva már-már idétlenség, de így van. Nincsen rá magyarázat. Beleborzongok, ahogy leírom: magamon érzem a szeme párját ma is.
Sok szépet és jót írtak róla, de bennem mindig maradt valami hiányérzet. Hogy életében és holta után is félig értett költő volt és maradt. Hogy a titkait nem sikerült senkinek megfejtenie. Nem mintha nem lett volna körülötte sokféle érzékenység, hanem mert titkai olyan természetűek voltak. Az igazi titkok általában „olyan természetűek”. Nem túl tágasak, csak épp a dimenzióhoz nehéz közel férkőzni, ahol érvényesek.
Talán nem mondta ki még senki, amit magam sem mertem soha kimondani és papírra vetni, ám a kezdetektől bennem motoszkál, és sosem sikerült elhessegetnem magamtól: Csorba Győző szakrális titkok beavatottja volt, mint kevesen. Misztikus. Ezt persze illene kifejtenem, de messzire vinne. Nincsen szó, amit ennyiszer és ennyiféleképp félreértettek. Azt is tudom: botorság egy poéta kapcsán, aki rátarti református volt, a szakrális szót leírni. De – muszáj! Ahogy az is rejtély, hogy ő Rómát szerette, mint Gulácsy Lajos, a szerzetesek, zarándokok és kolostorkertek festője. Gulácsy is református volt. Istenem! A leglatinabb magyar költő és festő!
A misztika – kurz und gut – felekezeteken és korokon túli, fölötti, közvetlen istenélmény.
Életrajzírója, Tüskés Tibor arra emlékeztet, hogy „Csorba költői szemléletében van valamiféle időfelettiség, Lao-ce, Konfucius, a tibeti s a hindu bölcsek írásaira emlékeztető”. Rónay szerint „valami zord középkori íz bujkál a soraiban, sötét színeiben és aszketikus elszántságában”. Ezt meg ő maga mondja: „Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül…”
Lehetetlen volt nem megérezni Csorba Győző feszes tartásában, konok elnémulásaiban, tekintete egy-egy felcsillanásában, amelyből kiviláglott, pontosan tudja, mi történik körülötte, hogy a letiport és megalázott emberi méltóságot vigyázta, az ordenáré handabandázás korában az ásatag kacattá minősített, idők és korok feletti emberi, de az emberinél erősebb és magasabb tartományokban megalapozott szellem hírhozója. Az emberi szellem negligálásának korában őrző volt. Nincs jobb szavam a magatartására.
Milyen is a Csorba-versek szövevényes egyszerűsége? Sokan észrevették, mert nem lehet nem észrevenni, hogy sötét tónusú. Ez a sötétség azonban csupa szín. Tükrök világítanak a mélyén. Szempárok és mozdulatok. Homályos falak és acélkék vizek. Egy rózsatő. Hangok szövik át, suttogások és mordulások. Ezek képekké tűnnek át. Lépcsősorokká és sebzett arcokká. És mindezt átitatja az időtlenség ébenbarna levegője, amelyben összeforr Lao-ce és a cisztercita szerzetes, Hélinant arca. Szerettei arca. Egy-egy ködbe vesző harangláb és suszterműhely. A virágzó cseresznyefa. A kert. Mondjuk: remetekert. A zöld ajtó. Egy fekete füzet meg a decemberi szamócavirág.
Csorba verseinek imaginárius terében a fény fekete, az árnyék pedig ragyog! A külső tér jelentéktelenül parányi, ám a benső határtalan. Amaz talán csak háttér, kopár kulissza, míg ez utóbbi maga a végtelenség.
Csorba Győző a legurbánusabb magyar költő. Ez elég rondán hangzik, bizonyos körökben tán szitokszónak is.
René Guénon írja: alapvetően más a nomád meg a letelepült népek művészete. Amazoké a poézis meg a muzsika. Ezeké az építészet, a festészet. Mindkettőnek más a viszonya a térhez meg az időhöz. Az egyik lángszerű, a másik a kövek természetével rokon.
Ha volt magyar poéta, akiből hiányzott minden nomád hajlam, Csorba volt az. Versei nem zenei fogantatásúak – sok más mellett ebben is különböznek a Weöres Sándoréitól. Van bennük, rajtuk valami köveket idéző visszfény, mint Palestrina szakrális muzsikájában. Ott is érzem, hogy nagyon távoli közegből szólal meg a hang. Pontosabban szólva: hanggá válik, ami korábban más volt. Mint amikor a lovak nekifeszülnek a szekérnek, az megreccsen, aztán már simán gördül tovább. A Weöres-versek úgy szólalnak meg, mintha folytatódna, ami fél perccel korábban abbamaradt.
A titok, ezt is az említett francia mondja, nem attól az, ami, mintha hallgatni illene róla, hanem attól, hogy védi önmagát. Bár örökké és mindenki előtt tárva van, nem férhet hozzá szó, csak suta dadogás. Ám a költőnek mégis mondania kell – Nemes Nagy Ágnessel szólva – talán nem is a kimondhatatlant, de a nehezen mondhatót. Nem válaszolni nehéz – válaszolni szinte fölösleges –, hanem megérteni a kérdést…
Csorba Győző otthon volt Pécsett. Ha valahol, itt volt otthon. Sokan ismerték testi valójában. A szó metafizikai értelmében mégis alig ismerhette valaki. Úgy tudom, amikor Kormos István és Lator László meghallotta, hogy az olasz Salvatore Quasimodo Nobel-díjat kapott, azon élcelődtek: majdnem akkora költő, mint Csorba Győző! Annyit tennék hozzá: szerintem majdnem sem akkora.
Jó tudni – Pécsett is, másutt is –, amit Március című versében ír: „Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám, / a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony, / mert csönd van itt, csönd s jó magány…”