Rossz idő, rossz féreg

Ódát írni a borhoz! Mindig a legnagyszerűbb és persze a legnépszerűbb költői feladványok közé tartozott. Ódát írni, ditirambot mondani, fennkölt és szárnyaló magasztalást – ez bizony valódi férfiúi vállalás volt. Valaha.
Mert, mint közismert, a bor az istenek megkülönböztetett itala, amellett az egyik legszentebb emberi tevékenység produktuma. Az óda pedig mint műfaj nemcsak tárgyát tolja-löki a magasabb szférák felé, nemcsak szerzőjét szabadítja ki az őt körülvevő sivár hétköznapokból és a kevéssé magasztos földi világ kínálta költői témákból, hanem olvasóját is. Engem is. Ha például ódát olvasunk, mintha ritkán használt ünneplőruhánkban feszítenénk; mintha önkéntelenül, reflexből kellene kihúznunk magunkat, hogy daliásabbnak, magasabbnak és jelentékenyebbnek látsszunk.
Ó, szent ódaköltészet! – épp a legnagyobb magyar ódaköltő, Berzsenyi Dániel nem írt a borról semmit, legalábbis most segítségül hívhatót nem. Ha azt mondom hát, hogy ódát fogok írni Dionüszoszhoz, Bacchushoz vagy Noé apánkhoz, aki a szőlőtőkét szorgalmasan oroszlán, bika és disznó vérével öntözgette, és ezzel a bor világtörténetének egyik legnagyobb tettét hajtotta végre, vagy hogy aktualizáljak, ha ódát írunk a csodálatos tokaji aszúhoz (amelyet persze Szepsy István készített), az nagyon is rendjén volna. Ám mégis, ha ezt mondanám: ódát fogok írni az olaszrizlinghez – akkor sokan csúfolódó mosolyra fakadnának. Mert ez nagyon nem volna „rendjén”. Óda és olaszrizling? Minő sekélyes gondolatpárosítás! Legalább oly blaszfémia, mintha gyöngybetűkkel azt írnám kifinomult, nemes veretű poémám fölé: Óda a vállfához… Talán azért is, mert ahogy a Somló környékén mondják, az olaszrizling a szegény ember itala.
Az olaszrizling ugyanis mintha erősen alulértékelt „termék” volna, hisz minden borbarát tömegével találkozhat vele egy magára valamit is adó szakboltban. Hogy a magyar italboltok klasszikus ’olaszfröccsét’ már ne is említsük. A „szakma”, a szőlőtermelők, borkereskedők, borbírák és sommelier-borfiúk népes hada meg ódatárgyunkat, az olaszrizlinget, hogy úgy mondjam, egyenesen le is sajnálja. Mintha mostohagyerekként kissé szégyenkezve azt tartanánk róla, hogy komolyabb ember asztalára az olaszrizling – nem való. Van nála lényegesen izgalmasabb, mondják az igazi hozzáértők, jobb, divatosabb és „európaibb” ital is.
Hát akkor ez a feladvány: merengjünk el köznapi ódatémánk, az olaszrizling fölött. Amelyet Magyarországon mindezek ellenére még mindig szívesen és sok helyütt termelnek, ám kevéssé méltányolnak.
Már a fajtaeredetnél apróbb problémáink akadnak: mitől olasz ez a rizling, ha a tudósok azt derítették ki róla, hogy egyáltalán nem olasz, hanem francia eredetű? Bizony – eddig senki nem cáfolta sikeresen Rapaics Raymund 1940-es magyarázatát, amelyben a nagy tudós a különféle fajtatörténeti vizsgálódások során az olaszrizlingről is értekezik. Ezt írja: „a rizling nevében Riessland, a római Raetia tartomány helyneve él. Régi szőlőfajta, már a rómaiak ismerték a raetiai szőlőt vagy mai nevén a rizlinget. Ezt a szőlőt is német közvetítéssel kaptuk. Németek közvetítették hozzánk az olaszrizlinget is, mely francia eredetű, hazája valószínűleg Champagne. Mindenesetre valahol Németországban kapta az olasz jelzőt megkülönböztetésül a rajnai rizlingtől. Nem meglepő ez nálunk sem, mert a magyarban is jelent franciát az olasz jelző.” (Az 1906-os Magyar nyelvben Karácsonyi János történetíró adatokkal bizonyítja, hogy a „régi magyarok a XI–XIII. századokban a francia vagy vallon románokat hívták olaszoknak, s a Hegyaljára is ilyenek telepedtek már a tatárjárás előtt”.)
Már a középkori francia források megkülönböztetik a rizlinget (Elzász, Wissembourg, 1551), és nálunk az olasz jelzőt gyakran viselik más magyar növények is: olaszdió, olaszbab, olaszkapor, olaszkáposzta, olaszkökény, olaszrépa, sőt olaszszőlő, amelyen valaha a petrezselymet értették. A németek Wälschrieslingnek hívják az olaszrizlinget, és persze, ahogy maga Rapaics is jelezte, ez természetesen nem azonos a rajnai rizlinggel. Pedig a rajnai rizlingről még a régi ampelográfiai (szőlészeti) szakírók is azt tartották, hogy „nálunk második hazát talált” (Molnár István, 1897). Különösen sikeres volt elterjedése a hűvösebb klímájú Erdélyben: „az erdélyi rieslingborok minőség és illat dolgában nem sokat engednek a Rajna melléken termelt rieslingboroknak”, írja ugyanő nem kevés öntudattal. A rajnai rizling illatanyaga az ibolyáéra emlékeztet, magas extrakttartalmú. A valahai erdélyi pinceegylet XIX. század végi költői hevületű titkára, Gamauf Vilmos azt jegyezte fel róla, hogy „olyan, mint egy szőke, kék szemű, karcsú, 18-ik tavaszán virágzó szép leány”. Ezt a világszerte közismert fajtát ma főként a Balaton környékén az olaszrizlinggel is házasítják (például Szeremley Huba szemelt rizling néven) – s ahogy egyes szakírók jelzik is, „érdekes és sokat ígérő eredménnyel”.
Persze az egyszerű földműves nem véletlenül favorizálta az olaszrizling szőlőjét, elsősorban azért, mert a fajta új biztonságot adott neki. Ráadásul olyan nehéz időben, amikor a legnagyobb szükség volt rá: a gyökértetűvészt (filoxéra) követően, amikor az emlékezetes csapás után rekonstruálni kellett az európai szőlőket. Nálunk elsősorban a Dunántúlon, de ahogy a régiek tartották, az olaszrizling a szőlő felújítása során nagy tért hódított mindenfelé, alig akadt olyan klasszikus magyar borvidék, ahol elő ne fordult volna. Sőt sok helyütt tartályba is került. Az írók vajdája, Eötvös Károly, az adoma XIX. század végi bajnoka ha nem is az olaszrizling előretörése, inkább a hazai fajták háttérbe szorulása miatt dühös sorokra ragadtatta magát balatoni útleírása zárókötetében. Azt állapította meg rezignáltan, hogy a „rossz idő, rossz féreg, rossz tudomány tönkretett bennünket”.
Majd hosszú röppályára állította mérges nyilait: „Azt az embert, aki először hozott be hozzánk francia szőlővesszőt, elevenen kellett volna feldarabolni, s egy darabját minden szőlővidéken ijesztő például karóra húzni. S ezt cselekedni mindenkivel, aki példáját követte.
Volt nekünk negyven–ötven fajta kitűnő magyar szőlőnk. Magyar talajban, magyar napfényben, magyar levegőben valami különössé, valami istenáldotta zamatossá fejlődött fajták ezek. Ahogy búzánknak, cseresznyénknek, sárga- és őszibarackunknak, sőt még gesztenyénknek sincs párja a világon, úgy nincs szőlőnknek se. A magyar gyümölcs sok fajtája fölötte áll a földkerekség minden gyümölcsének. Az erdélyi som és hegyaljai furmint, az érmelléki bakator, az egri kadarka, a budai mézes, a somlyai rakszőlő, a Balaton melléki juhfarkú, bajor és tulipiros föl sem található sehol. Illatos szőlőinkről nem is beszélek. Hol van ezek párja?”
Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Eötvös vajda vagy százéves retorikai túlkapásai ellenére bizonyára még egy efféle rekonstrukciónak is volna értelme – persze nem valami idejétmúlt nosztalgia vagy épp divatos „zöld elvágyódás” jegyében. A régi magyar szőlőfajták újbóli előállítása, telepítése, bevizsgálása hosszú távú szakmai program lehet. Az eredmények értékelése, felhasználása akár a borpaletta új minőségeinek létrejöttét segíthetné; például a filoxéra előtti harminc– negyven fajtából megtalálni azokat a biológiai értékeket, amelyek a XXI. századi megváltozott körülmények között felhasználhatók lehetnek. Társaimmal a somlói borvidéken kísérletezésbe fogtunk, azt kutatva, milyen lehetett a több fajtából-komponensből álló, klaszszikusan ismert somlai bor? Milyen fajták adták, milyen arányú volt a házasítása? Az évszázadokon át ismert, sőt közismert somlai a filoxéravész előtt bizonyosan kevert-házasított bor volt; cuvée-s, ahogy ma neveznénk. A kutatások a régi fajták felé terelték a figyelmemet: a közismert szigeti (furmint) szőlő mellett a kevésbé ismert forrásokból lépten-nyomon előbukkan a sárfehér, a fehér szőlő (lisztes fehér), a juhfarkú, a kéknyelű, a bakator, a budai zöld, netán a bajor vagy éppen bőtermősége miatt a rakszőlő. De a rizling és a tramini is, Entz Ferenc bejárásai szerint. Persze ezek nagy részének már bottal üthetjük a nyomát. (Németh Márton, talán a legnagyobb magyar ampelográfus az 1960-as években a Somlón már sehol sem talált sárfehértáblát, noha a klasszikus somlainak ez a fajta adta a zamatát, gazdag, de visszafogott illatanyagát.) Kivesztek, eltűntek, legfeljebb génbankokba szorultak. Az utóbbi ötven–száz év elmélete és gyakorlata lényegében halálos ítéletet mondott ki fölöttük. A rizling viszont a gyökértetű után virulensnek és könnyen kezelhetőnek bizonyult.
Ám az olaszrizling karrierje a XX. század második felére Európa-szerte leáldozott: a filoxéravész utáni felívelését néhány évtized múltán szinte teljes felejtés követte. Odáig jutottunk, hogy ha ma a nemzetközi szakirodalom a ’rizling’ borszőlő terminológiáját használja, lényegében mindig és mindenütt a rajnai rizlinget érti rajta.
És mégis: bár a nemzetközi fajták divatja az olaszrizlinget háttérbe szorította, a hazai szőlőkben igen elterjedt. Az 1973–1996 közötti időszakban a fehérborszőlő-fajták közül a leggyakrabban – 7,49 százalékban – telepítették, mert nemzetköziség ide, világtendenciák oda, rendkívül termékenynek bizonyult. S mert kedveli a Kárpát-medencei klímát, a mostoha körülményeket is, talajban nem válogatós, s még a homokot is szereti. Ezt írta róla Molnár István még 1897-ben: „fürtje középnagy vagy kicsiny, vese alakú, hengeres vagy vállas, és mindenkor igen tömött; a fürt nyele hosszú, vékony, sárgászöld, s a könyökénél friss mellékfürtöcskével is bír; bogyói kicsinyek, gömbölyűek, sárgászöldek, teljesen érett állapotban barna foltosak, pontokkal és átlátszó héjerekkel; a bogyó héja vékony, tartalma leves, édes; késői érésű, sokat terem”.
Bora világosabb a furmintnál, de ahhoz hasonló karakterű: három-négy év alatt a rezedához hasonló zamatokat fejleszt, és „igen kellemes”. A Balaton-felvidéken és a somlói borvidéken néhol játékos, izgató savakat ad: borászati szakértők azt írják róla, hogy bár általában nem túl bonyolult szerkezetű, de majdnem mindig jó felépítésű bort lehet készíteni belőle. S ez valószínűleg igaz, merthogy ebből a nem igazán favorizált fajtából lehetséges markáns és összetéveszthetetlen stílusú bort alkotni – ám olyan alkotók kellenek hozzá, mint Györgykovács Imre vagy Fekete Béla a Somlón, Figula Mihály Balatonfüreden, Szeremley Huba (Fölföldy Béla) Badacsonyban, Légli Ottó Szőlősgyörökön, de tudják ezt az etyekiek, a szekszárdiak, a csopakiak vagy a neszmélyiek is. Az olaszrizlingből készült reduktív borok ugyan mennyiségileg és minőségileg túlsúlyba kerültek intenzív gyümölcsösségük és üdeségük, jó tartásuk és tisztaságuk révén az országos borpalettán – nehezebb, fahordós érlelésű társaik, ahogy a szakírók is észlelik, csak magasabb színvonalú szaktudás mellett versenyképesek. Vagyis a fahordós olaszrizlinget művészi ihlet és illő szellemi magatartás nélkül, a lélek szenzibilitása és belső intenzitása nélkül, bizony, aligha lehetséges jó minőségben elkészíteni.
Mert ez a bor, bár csak közepesen hosszú – de a legtisztább és legjobb pillanatokban tartalmas; pikáns, esetleg kesernyés, mégis meleg érzésekkel tölti el fogyasztóját. Akadnak kései szüretelésű társai, amelyek mélyebbek, olajosabbak és hosszabbak – bölcs derűt sugároznak. Ám a nagyszerű és elegáns olaszrizlingről mindezt tudták már a legjobb régi gazdák, az öreg vincellérek, a hajdani Schamsok, Rudinai Molnárok, Pettenkofferek, Gamaufok is. Az olaszrizling olyan különleges magyar növény hát, amely képes összekötni tradíciót, értéket és szellemet a legmagasabb tudással. De megmutatja azt is, hogy háttérbe húzódva, kissé távolabb a csillogó értékek színes vásári forgatagától miként lehet konokul elegánsnak maradni – és természetes, öröknek látszó szépséget produkálni.