Rosszkedvük tele

Előbb-utóbb majd mindegyik kormány szűknek érzi az alkotmány megszabta mozgásterét. Ahogy tovatűnik a kezdeti lendület, kegyelmi állapot, ahogy élre tör az ellenfél a népszerűségi listákon, ahogy nyilvánvalóvá válik a nagy ívű tervek kudarca, úgy lesz egyre türelmetlenebb, arrogánsabb, harapósabb a mindenkori koalíciós többség. Az Antall-kormány hamar megízlelte a sikertelenséget, s az MDF radikálisai jórészt a független jogállami intézményeken próbálták levezetni tehetetlen dühüket. A néhai miniszterelnök azonban egy pillanatra sem engedett az alkotmányosság eszméjéből és gyakorlatából.

Horn Gyula megdöbbenése alighanem őszinte volt, amikor kormánya sorozatban kapta a pofonokat az Alkotmánybíróságtól (az alaptörvény őrei például megsemmisítették a Bokros-csomag rendelkezéseinek java részét, illetve megálljt parancsoltak a kormány népszavazási kezdeményezésének). Szemmel láthatóan azt is nehezen tűrte, hogy koalíciós partnere korlátozni próbálta miniszterelnöki jogkörének gyakorlásában. A több mint kormányváltást, kevesebb mint rendszerváltást ígérő következő miniszterelnök teljes mértékben igyekezett kihasználni alkotmányos mozgásterét. Eközben ugyan egyáltalán nem kerülte a konfliktusokat, s ezzel számtalan támadásnak tette ki magát, Orbán Viktor kormányfői útja még sincs alkotmánybírósági intőkkel kikövezve.

A Medgyessy-kormányról szólva elemzők sokáig nem győzték hangsúlyozni, hogy 1990 óta nem volt még kormánypárt, amely olyan sokáig megőrizte volna toronymagas vezető pozícióját a közvélemény-kutatásokban, mint az MSZP, de olyan miniszterelnök sem, aki egy év múltán is a legnépszerűbb politikusok egyike. Azóta mindez a visszájára fordult: konszolidált viszonyok között valószínűleg nincs példa olyan mértékű bizalomvesztésre, amit az év második felében nagyon rövid idő alatt az MSZP és Medgyessy Péter produkált. Ráadásul az alagútnak nem látni a végét; a lakáshitelekkel kapcsolatos választási ígéret megszegésének, illetve a megszorító jövő évi költségvetés és a szabadjára engedett áremelések lakosságot sújtó hatásait majd a következő hónapok felmérései tükrözik vissza.

A kudarc erjedést indított el a vezető kormánypártban, amely egyelőre az arról szóló álvitában ölt testet, hogy a „megváltozott körülmények között folytatható-e a jóléti rendszerváltás”. A kampányban felfújt, sikert hozó jóléti lufi azonban kipukkadt, csak az a kérdés, hogy ezt nyíltan is beismerik-e. A belső feszültségek levezetésére ugyanakkor alkalmas eszköz az ismét felerősödő bűnbakkeresés, a felelősség külső tényezőkre való hárítása. Ezt a lelki igényt igyekszik kielégíteni a pártjában sem igazán népszerű Gyurcsány Ferenc, amikor árnyékállamot emlegetve rohamot vezényel a köztársaság mindazon független intézménye ellen, amely bármilyen okból a kormányfő és az MSZP útjában áll. Kijut a bírálatból az államfőnek is – őt thaiföldi utazása előtt a miniszterelnök is kiosztotta a Népszabadság karácsonyi számában –, s ha Szász Károly leváltása Mádl Ferenc lépése nyomán megint késedelmet szenved, egy elbocsátott főosztályvezető súlyos vádjaival máris útjára indul a következő akció.

Európai bírálatok ide, honi presztízsveszteség oda, az árokbetemető retorikát feledő, igazi arcát mutató koalíciós gépezet teljes súlyával a jogállami intézményrendszerre nehezedik. Az eresztékek recsegnek-ropognak, de az építmény még szilárdnak látszik.