Sorsjáték

A dolgok egyszer csak összeérnek. Tavasszal a babamúzeumban jártam Fehérváron. Ujjongva és lelkesedve néztem végig a kiállítást, mint egy gyerek. Honnan ez a fantasztikus gyűjtemény? Mikor pár héttel később a nagyszentmiklósi kincsekről írtam, az olvasók levelei közt találtam egyet, amely beillett művészettörténeti előadásnak is. Kiderült, a babagyűjtemény gazdája és a levélíró ugyanaz: Moskovszky Éva. De még nincs vége. Parányi porcelánok parádéja címmel nemrég kiállítás nyílt Fehérváron: ahhoz is ő adta az anyagot.

Ismerős a név: Moskovszky…
– Talán a Jókai-novellából. Négyszer négy a címe. Ha a névről kérdez, annyit tudok, hogy apám családja lengyel. Állítólag hercegi família, de ezt ne írja, gusztustalan volna: utóbb már csak hétszilvafásak voltak. A pataki levéltárban van egy köszönőlevél Rákóczitól. Az derül ki belőle, hogy az ősök etették a kurucokat. Az aradi ág, a Luyak Leonville-ből származnak, Lotaringiából, volt köztük francia is, sváb is. Akkor lettek nagy magyarok, amikor végigélték a tizenhárom tábornok kivégzését október 6-án.
– Hol született?
– Pesten. Apám itt végezte a Műegyetemet, albérletben kezdték anyámmal. Nyolcéves koromban költöztünk a Lánchíd utca 6.-ba. Igazi budai úriház volt. A háborúban tönkrebombázták, sokan bennégtek, de mi akkor már nem laktunk ott.
– Milyen élet volt a háború előtt egy úri házban?
– Egyszerű, kedélyes polgári élet, kevés átjárással. Hogy kik voltak a lakók? Lássuk csak… Báró Hatvanyék laktak a dunai oldalon, meg a verbói Szluha család. Egyik ősük Rákóczi diplomatája volt, de átpártolt a császáriakhoz. Szuhay Balázs, a humorista az ő leszármazottjuk. Ott lakott Jekelfalussy, Fiume régi kormányzója, kiállhatatlan feleségével. Ha fölszaladt egy szem a selyemharisnyáján, ollóval szétdarabolta, nehogy más fölvegye. Kik voltak még… Issekutzék, egy erdélyi örmény család, Bauer Aladár, a zsidó bukméker, szomszédunk pedig Harsányi Zsolt, a népszerű író.
– Milyennek látta?
– Lumpnak. Mindig hajnalban járt haza, becsípve. Pocok nevű pulikutyája várta, mert akkor épp nem volt felesége. Karcolatokat írt a Pesti Hírlap vasárnapi mellékletébe. Az anyja egy nap szólt anyámnak: Bözsikém, miért nem írsz verseket? Öt pengőt fizetnek, igazán megéri. Anyám írt néhányat, bevitte, és Szegő közölte őket.
– Gondtalanul éltek?
– Apámnak nagyon jó fizetése volt, ezer pengőt keresett havonta. Befektetésként földet vett Bicskén, tizenhat holdat, amit persze utóbb tagosítottak. Száznyolcvanezer forint kárpótlást kaptunk érte. Mindenben apám döntött, arról is, hogy a Lánchíd utcából ideköltözünk. Volt egy nyaralónk a Tisza István kertvárosban, ma Adyligetnek hívják, eladtuk harmincnégyezer pengőért, abból vettük meg ezt a házat. Árvaszéki kölcsön volt rajta, kényelmesen lehetett törleszteni.
– Kitől vették?
– A Kelemen lányoktól. Négyen építették 1912-ben, ez volt a második ház a Fürj utcában. Amikor a miénk lett, már csak Constanza és Jerne élt. Az első magyar színigazgató leszármazottai voltak.
– Hogyan telt a gyermekkora?
– Jól és szabadon. Nyilván azért, mert a szüleim nagyon szerették egymást. Hatvanéves korukban is csókolóztak… Azért tudom, mert rajtakaptam őket.
– Egyedüli gyerek volt?
– Igen, és sose éreztem, hogy ebből hátrányom származna. Négy és fél évesen már olvastam – könyvmoly voltam, vagyok és leszek. Még iskola előtt kezembe került a Bátor muzsikusok, talán ismeri ezt a mesét. Az állt benne, hogy lebontották a régi kastélyt, s építettek egy újat, szebbet. Újat, és szebb volt, mint a régi? Lehetetlen! – mondtam. Ez már jelzett valamit.
– Mit?
– Hogy vonzódom mindenhez, ami régi. Egy szóval sem ellenezték, hogy latin–történelem szakra menjek. Színjelesen érettségiztem, rögtön felvettek. Főleg Alföldi András előadásait élveztem. Kicsi, szürke ember volt, de a szakmájában óriás. Nem tudta elviselni, hogy ostoba ideológusok belekotyognak a szakmájába, ezért 1948-ban elhagyta az országot. Előbb Genfben, aztán Princetonban lett professzor. Mályusz Elemér volt a másik, akit csodáltam.
– Kitűnt a többiek közül?
– Summa cum laude végeztem, mégse kaptam aranygyűrűt. Ne kérdezze, miért: nem tudom. Sokkal nagyobb baj volt, hogy öt év alatt se találtam rá, mi érdekel igazán. Talán ez az oka, hogy ’47-ben, mikor végeztem, férjhez mentem.
– Kihez?
– Apám fiatal mérnökkollégájához. Burgenlandban született, kitűnően beszélt franciául és angolul. Az én angoltanárnőm visszament Angliába, és apám őt ajánlotta. Nem volt rossz ember – gyönge volt. Nem sokáig éltünk együtt. Megszületett a két gyerek, elkapták apjuktól a tébécét, ennyi volt. Évekig ápoltam lányomat és a fiamat, míg rendbe jöttek.
– Mutatott az előbb egy házi oltárt. Negyvennyolcas újság címoldala keretben, részletes híradás, mi történt Pesten előző nap: 1848. március 15-én. Mellette Jókai rajza akkori magáról, egy régi kokárda – kinek volt a családban ennyire fontos a magyarság?
– Buta kérdés. Mindenkinek. A szüleim nagy magyarok voltak. Még az anyai ág is, pedig abban egy csepp magyar vér nem volt. A grószmamát Barbarának hívták, Stájerországból került Ózdra, és sose tanult meg magyarul. Anyámat ’61-ben ősz fejjel ítélték el izgatásért.
– Hogyan éltek az ötvenes években?
– Apám azt mondta: ahhoz, hogy ne add el a lelked, de mégse halj éhen, dupla annyit dolgozz, és háromszor jobban, mint a többiek. Így.
– Nélkülöztek?
– Eladogattunk ezt-azt, de a nyelvtanulásra való pénzt előteremtettük. Jó franciatanárom volt, nem szívesen hagytam volna ott.
– Kinél tanult?
– Gabriella főhercegnőnél a Battai úton. Nagy szegénységben és emelkedett hangulatban élt Dőry bárónéval, Sennyey Máriával, aki udvarhölgye volt. Mert udvarhölgyet tartani egy főhercegnőnek minden időben kötelező. A főhercegnő nyelvet tanított, kiadott egy szobát, akkor épp Nizsinszky Romolának, ilyenekből élt. El akart menni utcaseprőnek, Mária teljesen odavolt. Nem, azt nem lehet. Miért ne? Meglenne az esztékám, mondta Gabriella. Hajlíthatatlan jellem volt.
– Hogy került hozzá?
– A foltozó varrónőnk volt a főhercegnő komornája. Ő keresett neki tanítványokat, előtte persze lekáderezte mindet. Átlagóradíjat fizettem, s vittem hozzá a kertből zöldséget. Nagyon örült neki, míg az „egyszerű” emberek fintorogtak az ilyesmitől.
– Hogyan szólította?
– Madame-nak, ahogy a francia királyi családban szokás. Nincs ebben semmi különös: Jézus is azt mondta az anyjának, hogy „asszony”. Érdekes világ vette körül. Órán voltam, mikor jött Széchenyi Zsigmond: akkor szabadult Sopronkőhidáról, köztörvényesek között ült. Mesélte, hogy előző nap végigment a Váci utcán, s megszólította egy „vak” koldus: „Ó, de jó, hogy látom, gróf úr, régen találkoztunk…”
– Hol dolgozott az egyetem után?
– A Nemzeti Múzeum könyvtárában. Nem jó, hogy Alföldinél végeztem, mondták. Nem? Harmincévesen beiratkoztam újra az egyetemre, s elvégeztem a művészettörténetet. Ötvenhat október 23-án ketten mentünk tüntetni a múzeumból. Emlékszem, a rendőr szalutált nekünk a Nyugatinál. Akkor van a születésnapom, sírtam a boldogságtól.
– Nem félt?
– Megmondom, mikor féltem. Huszonötödikén jött a hír, ég a Nemzeti Múzeum. Az ember első gondolata, hogy segíteni kell. Anyámmal indultam a városba. Lőttek erősen. Herz Lilit, az ötvenes büfésnőt ott találtuk a múzeumnál, a gyáva főigazgatót, Fülep Ferencet nem. Égett minden, az oroszok gyújtóaknát lőttek be, semmit nem tudtunk tenni. Anyám szólt, menjünk a parlament elé. Én sose féltem, de most félek, mondtam neki. Menjünk haza. Felszálltunk egy buszra az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, az utolsó járat volt aznap, s útközben már hallottuk a parlament felől a fegyverropogást.
– Ötvenhétben hogy folytatták a kiégett múzeumban?
– Én sehogy, mert kirúgtak. A vendéglátóiparban kaptam állást, gépírónő lettem a Duna szállóban. Tudja, ami Bristol volt régen. Nem szerettem ott, mert csúnyán beszéltek. Nem a pincérnők, hanem a tisztviselők. Vakon gépelek, jó hasznomat vették. Egy Réder nevű korábbi nyilas volt az igazgató. Átállt, és a legvadabb kommunista lett: a gyerekeinek orosz nevet adott. Egy napon valami lopás történt, s mondták, személyi motozás lesz. Közöltem, hogy engem nem fognak megmotozni. Nincs kivétel, mondták. Magát is megmotozzák? – kérdeztem egy kommunistát. Őt nem. Felálltam és eljöttem.
– Hová ment?
– A Széchényi Könyvtárba.
– Jobban járt?
– Anyagilag nem, erkölcsileg igen, s az utóbbi sokkal fontosabb.
– Beszéljünk a babákról… Hogyan került annyi baba a házhoz?
– Anyám kapta az elsőket az apjától, aki egyrészt gyerekbolond volt, másrészt imádta a hegyeket. Ausztriába járt túrázni, onnan hozta őket. Nagyanyám addig Szliácson beült a fürdőbe, itta a meleg vizet, és hallgatta a pletykákat. Mikor nagyapám meghalt, a nagymama elajándékozta a babákat, és ezzel vége lett anyám gyerekkorának. Talán vissza akarta idézni, s azért kezdte gyűjteni. Mindig azt mondta, nekem veszi őket, de ez csak félig igaz.
– Szisztematikusan gyűjtött?
– Igen. Vásárolt árveréseken, ócskásboltokban, már ismertek minket az Altwarenhändlerek. „Jön a bolond asszony meg a lánya” – ezt suttogták, ha megláttak.
– És hová rakták a rengeteg babát, bababútort?
– Az alagsorba, az üvegszekrényekbe, dobozokba, minden tele volt velük.
– S hogyan lett ebből állandó kiállítás?
– Tagja vagyok a Kiss Áron Magyar Játéktársaságnak. Ott találkoztam Illyés Endréné Ötvös Tündével, aki nagyon szerette volna megnézni a gyűjteményt. Mikor meglátta, finoman szólva a hátsójára pottyant. Kért, és adtam belőle egy karácsonyi kiállításra valót. Látta a polgármester lánya, s állítólag rágni kezdte az apja fülét, tegyen valamit, hadd maradjanak a babák Fehérváron.
– És odaadta őket…
– Oda. Beláttam, hogy ekkora gyűjtemény nem maradhat magánkézben. Sok gond volt vele. Egy csőrepedés után rengeteg elázott, loptak is belőle, úgy éreztem, anyám súgja, hogy egyezzem bele.
– Együtt élt velük évtizedekig. Nem hiányoznak?
– Nem. Egyébként se voltam szenvedélyes babás. Az ölemben voltak ugyan, de olyankor mindig olvastam. Az fontosabb volt. Nem sajnálom azért sem, mert a Fehérvári Babaházat nagyon szépen berendezték. Lasage Sánta ördögét idézi: mintha levennénk a házak tetejét, és belesnénk. Látni a szobákban az életet.
– A babák elköltöztek Fehérvárra, megírta magyar és német nyelven a katalógust, most csend van…
– Dehogy van csend. Annyi a dolgom, alig győzöm. Évekig fordítottam pénzért, most végre a magaméval foglalkozom: írom a táblás és kártyajátékok történetét. Sors és játék a címe.
– Megkérdezhetem, mennyi a nyugdíja?
– Kérdezze csak nyugodtam, megmondom: 49 ezer forint. Pedig két felsőfokú és egy középfokú nyelvvizsga is benne volt a fizetésemben. Mégis szerettem a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában lenni. S tudja, miért? Mert hazahozhattam a fontos könyveket.
– Most mit olvas?
– Régi memoárokat. Legutóbb Andersentől az Életem meséjét, és most kezdtem el Metternich hercegnő visszaemlékezéseit szintén németül.
– Sokat járt külföldön?
– Nem mondhatnám. Legtöbbet akkor voltam távol, mikor tizenhárom évesen a szüleim kiküldtek Ausztriába nyelvet tanulni. Apácáknál laktam, a Hitlerjungék kővel dobálták a kolostor ablakait. Hat hét után írtam apámnak, jött, és hazavitt.
– A zongorán játszik még?
– Anyám játszott inkább. Nagyon muzikális volt, de lusta. Én is tanultam, de mivel minden más könnyen ment, személyes sértésnek vettem, hogy többször el kell játszanom valamit. Márpedig a zene olyan, hogy gyakorolni kell.
– Úgy tudom, nemrég kitüntették…
– Igen, nyugalmazott babagyűjtőként kaptam a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét, ami azért furcsa, mert sose voltam babagyűjtő. Tehát nem is nyugalmazhattak. Úgy vagyok ezzel, mint Kohn. Jó napot, Grün, azt hallottam, magát kitüntették. No, és mondja, pénz is jár hozzá, vagy csak a szégyen?