Sorsokba írott história

A század, a nemzetség, a família története. Beleékelve az ősök és ivadékaik családi legendáriumát, egész a XV. századig, az elmagyarosodott szepességi cipszer, Pongrácz oligarcha vitézi és viselt dolgaiig visszamenőleg. Ágas-bogas, de életerős, akárcsak Jessze fája, amelyet a kántor nagyapa templomának oltárasztalára faragtak ki hajdan Gyöngyöspatán. (Jessze, más néven Izai az Ószövetségben Dávid apja). A törzsökéből sarjadó fa ágainak hegyén a Szűzanya felmenői ülnek, köztük Dávid királlyal és Salamonnal, s a csúcson, ahol az ágak összehajolnak, Mária a Kisjézussal az ölében. Mohás Lívia családtörténetének metaforája. A 160 oldalas, karcsú regény, a Jessze fája, több ennél: eleven, sajgó történelem. Két nemzedék derékba törettetésének „széphistóriája”. A XX. század emberpróbáló, emberveszejtő jégzajlásai közepette.
Két síkon szalad a történet. A régmúlt üzenete, családi legendák, följegyzések, anekdoták, sommás történelmi visszapillantások-öszszegzések során (a szemléletesség kedvéért, archaizáló gótikusra stilizált tipografizálással), továbbá, az elbeszélő szemtanú, a kisebbik lány történetfolyama. Egymásba úsztatva, mint a képi áttűnések. Egyik a másikat magyarázza, mintha az ősök megélte, régmúlt történelem visszfénye csillámlana egyik-másik kései eseményen. Mintha az elődök génjei munkálkodnának az utódokban. Vagy a tudatalattiba égett tapasztalathalmazok? A XV. századi, öntörvényű oligarcha Mátyás elkobozta, mesés birodalmától – a két világégés közt, a tisztes középosztály stabilnak tetsző életvezetésén át – a szovjet megszállás követte, totális fölmorzsolódásáig. Az írónő, az örökké éber szemtanú, most a fájdalmas múlt fölgöngyölítésének örvén arra tanít: miképp lehet túlélni a borzalmakat. Harmadik személyben beszél önmagáról és családjáról, amelynek tagjait nevén nevezi. Távolságtartással, hogy megengedhesse magának a tárgyilagosság luxusát. Akkor is, ha a húsába, a zsigereibe vág. Anyjának, a gyöngédséggel emlegetett Marcsókának tragikus sorsáról, aki bizonnyal bővérű, nemtörődöm férje miatt menekült az élőhalottá nyomorító betegségbe; a szerteágazó úri família széteséséről, megaláztatásairól, kitelepítéséről, változatos megpróbáltatásairól. És ezenközben – szemléletes áttétellel – a magyarországi középosztály végzetes fölőrléséről, fölszámolásáról. Annak előtte az oroszok asszonyhajkurászó, férfiakat öldöklő dicstelen bevonulásáról, amelyet bújtatott serdülő lányként, szemtanúként él végig.
A családi események körül fölsejlik a korabeli történelem, a proletarizáló, uniformizáló, önkényeskedő és zsaroló-zsarnokoskodó Rákosi-éra kiteljesedése, míg be nem áll az ötvenhatos forradalom, nyomában a megtorlással. Életek villannak föl, pislákolnak, hunynak ki a hatalmas nyomás alatt, miközben értékek mennek veszendőbe. Elterpeszkedik, a sivár honra rátelepszik az ostoba önkény, a primitív szervilitás, a szürke hétköznapok, a robot, a rettegés és a kilátástalanság hamuja. A családtörténet társadalmi freskóvá tágul. Mohás könyvét átszövi a szemérmes líra és a rációval palástolt fájdalom. A puritán és szemléletes stílus erejével. Ilyen ihletett sorokban: „A Dobó utcára belép a reggel, átsiklik a lerombolt híd felett, ki a Dobó térre és megül a kéttornyú minorita templom tetején.” Mint az emlékek.
(Mohás Lívia: Jessze fája. Argumentum, 2003. 164 oldal. Ára: 2100 Ft)