Svájci földindulás

Christophe Blocher, a zürichi néptribunnak keresztelt sikeres svájci üzletember, többszörös milliomos, a jobboldali radikális párt (UDC) őszi parlamenti választási sikerének legfőbb kovácsa elérte célját: miniszteri bársonyszéket kapott a berni parlamenttől. Ezáltal az 1959 óta működő varázsformula, amit a nemzeti egység koalíciós kormányának is lehetne nevezni, arányaiban változott meg. Az új kormány összetétele: két jobboldali radikális miniszter, két liberális (PR), egy kereszténydemokrata (PDC) és két szocialista (PS) miniszter. A Svájci Konföderáció kormánya így a legyengült politikai centrumból egyértelműen a jobboldali többség befolyása alá került. A szocialista párt ezáltal annak ellenére vereséget szenvedett, hogy két eddigi miniszterét újraválasztották. A párt nem tudta ugyanis megakadályozni sem a persona non gratának, szélsőségesnek kikiáltott, a szocialista képviselőcsoport által a miniszterjelöltek meghallgatásakor bojkottált Christophe Blocher, sem a Liberális Párt jobbszárnyát képviselő Hans Rudolf Merz miniszterré választását. Az egyik vezető szocialista képviselő a párt presztízsének megmentésére már annak a gondolatát is felvetette, hogy a párt lépjen ki a nemzeti egység kormányából, és vonuljon ellenzékbe. A két új miniszterrel alapjaiban változik meg Svájc politikai arculata. A kiegyensúlyozottságra, az állandó kompromisszumokra, a kis lépések politikájára alapuló svájci politikai rendszer erősen polarizálttá vált. A parlamenti választások és a kormányválasztás bebizonyította, hogy beszűkült a politikai közép térfele, s egyre inkább két szemben álló blokk csatájának színterévé válik a politikai közélet. Még akkor is, ha éppen a miniszteri választások illusztrálták a parlamentben a kis pártok mérlegszerepét. A súlyosbodó gazdasági helyzet, a hiányzó gazdasági növekedés Svájcban két, egymással szemben álló politikai ideológia kialakulásához, s markánsabbá váló politikai diskurzushoz vezet. A zöldek támogatta szocialista párt és a liberális, radikális, konzervatív erők (UDC, PR) állnak egymással szemben. A középen evezni igyekvő kereszténydemokraták pedig a szokatlanul harsány politikai vitában elvéreztek, két miniszteri székből egyet elveszítettek.
A változás annál is egyértelműbb, mivel Christoph Blocherrel, a populistának csúfolt, de kitűnő szónokkal a berni kormányban, immár a hivatalos állami politikában talál hangot az Európa- és bevándorló ellenesség. A csendes helvét vagyon- és problémakezelési stílust felváltja egy erőteljes politikai állásfoglalásokra épülő politikai munkamódszer, amely nem riad vissza az érdekkonfliktusok vállalásától sem. Új szelek fújnak tehát Bernben, még akkor is, ha a kormányzati szerep feltehetőleg az eddiginél nagyobb kompromisszumkészségre fogja kötelezni az új minisztert, akit a szocialista párt elnök asszonya sietett felszólítani, hogy „változzon meg, ha elfogadhatóvá akar válni”.