A Ward Mária angolkisasszonyok rendjének visszakapott általános iskolájában és gimnáziumában ma 350-en tanulnak. Fiúk és lányok vegyesen. Hogy ide járnak, számukra a világ legtermészetesebb dolga. Legfeljebb azt unják egy kicsit, amikor iskolájuk eredetéről, nevéről faggatják őket. Pedig lenne miről mesélniük.
A katolikus női tanító rend alapítója, Ward Mária 1585-ben született Angliában. Sok megpróbáltatást mért rá saját egyháza is, de eltökélten alapította rendházait Európában. Az első nővérek 1627-ben érkeztek Magyarországra, Pázmány Péter hívására. Nagy pártfogójuk Mária Terézia is, aki a Várban telepítette le őket. Innen kerültek a Váci utcába, a domonkosok elhagyott rendházába 1787-ben. A korabeli feljegyzések szerint a kapu előtt háromszáz gyermek várta őket. A nővérek hamarosan meghirdetik, hogy „itt minden rendű és rangú leányka számára nyitnak iskolát”.
De térjünk vissza napjainkhoz. Felejtsük el a belváros ünnep előtti, felfokozott, valamit mégis nélkülöző hangulatát. A rendház vastag tölgyfa kapuja mozdíthatatlannak tűnik. Felcsengetek, Őri Mária nővér fogad. Úgy mondták, ő lesz majd a krónikás, aki az elmúlt fél évszázadon végigkalauzol.
A folyosó sárgásfehér, fényesre koptatott kockái, az ablakon benyúló fénypászmák könnyebbé teszik lépteimet. Fiatal novícia siet a lépcsőkön, a könyvtárszoba ajtaja nyitva, az ebédlő asztalán ragyogó fehér terítő.
Mária nővér a társalgóba vezet, kávéval kínál. Ahogyan a húszas–harmincas években készült fotográfiákat forgatjuk, úgy érzem, megállt az idő. Őri Mária minden tárgynak ismeri a történetét. Az elsők között volt, akik visszajöttek e falak közé.
– Az elmúlt ötven év alatt mertek-e arra gondolni, hogy ez megtörténhet? – kérdezem tőle.
– Méghogy mertünk-e? Mindvégig hittük. A rendszerváltozás küszöbén, 1989 nyarán ez az érzésünk még erősebbé vált. Az előző esztendőkben, amikor az államé volt az épület, felnéztünk az ablakokra, és terveztük, hol lesz majd a szobánk. Csak azt nem vettük számításba, hogy ez újabb tíz esztendőbe telik.
A társalgó arra a folyosóra nyílik, amelyiken 1950. június 18-án éjjel fél tizenkettőkor összegyűjtötték a nővéreket az egyenruhások.
– Az előző napon tartottuk a Jézus Szent Szíve körmenetet. A belváros minden szerzetesrendje ott volt, és rengeteg ember. Jelenlétükkel igyekeztek erősíteni minket, hisz akkor már nagyon feszült volt a helyzet. Az esti vacsoránál hívattak. Édesapám jött értem, kérlelt, menjek haza. Jöttek más szülők is a gyermekeikért. De mindannyian maradtunk.
– Mit volt nehezebb elviselni: a negyvenes évek német megszállását, az orosz katonák érkezését vagy az azt követő időszakot? – kérdem Mária nővértől.
– A németektől iszonyodtunk, az oroszoktól tartottunk – foglalja össze. – A háború alatt Della Martina M. Anna rendfőnök asszony ötven-hatvan zsidó származású kisgyereket bújtatott. Amikor a „felszabadulás” megtörtént, az a gyermekeknek az életet jelentette.
Amint lehetett, javítani kezdték a bombakárokat. Ám a bizakodás mögött ott munkált az aggodalom. Érezték, hogy a szerzetesrendek számára a kommunista hatalomátvétel újabb megpróbáltatásokat hoz. Az első kegyetlen lépés az volt, amikor az iskolájukra rátették a kezüket. Még megengedik ugyan, hogy befejezzék a tanévet, de ezt követően kitiltják őket az épületből. Abból az épületből, amelyet 1893-ban szenteltek fel. Kitűnően felszerelt fizikai, kémiai előadótermeinek berendezését, tanári és diákkönyvtárát széthordták. Az iskola történetét, az itt működő gimnáziumot, tanárképző főiskolát, női kereskedelmi iskolát egy tollvonással eltörölték.
De nem csak ezt szerették volna elfeledtetni. A bátorságot is, amit a nővérek tanúsítottak a háború alatt. A Budapest ostromát megelőző három hét alatt az iskolaépület hadikórház. Mindössze két-három orvos tart ki, a nővérek éjjel-nappal a betegek mellett vannak. És ők azok, akik a légitámadások idején az óvóhelyre cipelik a sebesülteket.
De hát ez nem számított.
A szétszóratás kezdetére így emlékszik Őri Mária:
– Mindig két nővér aludt a portásfülkében. Megfogadták, az ÁVO-nak nem nyitják ki a kaput. Nem is itt jöttek be, hanem az iskolán keresztül. Pillanatok alatt ellepték az udvart a fegyveresek. Éjjel fél tizenkettő volt, amikor kiléptem a szobám ajtaján. A folyosó végéről elindult egy rendőr szuronyos puskával, és végigdörömbölt az ajtókon. A rendfőnöknőnktől azt követelték, vágjuk el a harangkötelet. Erre azért volt szükség, mert vidéken, ahol előzőleg rátörtek nővértársainkra, félreverték a harangokat. El akarták kerülni, hogy összeszaladjon a nép. A díszteremben kellett gyülekeznünk. Kihirdették, hogy jelenlegi tartózkodási helyünket ideiglenesre kell cserélnünk.
Míg a díszteremben zajlott az „eligazítás”, az emeleteken, a nővérek szobáiban folyt a házkutatás. Házkutatás? Mária nővér szavaiból kiderül, hogy valójában ellopták, amit találtak.
A nővérek az ágyaikról levett, összecsomózott lepedőkbe tették, amit engedtek nekik. Névsorolvasás következett.
– Hatvannégyen indultunk a ránk várakozó teherautók felé. Minden autót fegyveres őr kísért. A mienk jó lelkű volt. Engedte, hogy imádkozzunk, énekeljünk. Az úti cél először Pécel volt, menet közben módosították Máriabesnyőre. Ettől megkönnyebbültünk. Úgy éreztük, hogy ha a Szűz Mária-kegyhelyre visznek minket, ott nagy bajunk nem lehet.
Máriabesnyőn tizenhét rendből négyszáz szerzetes nővért gyűjtöttek össze. Fiatalok, idősebbek, betegeskedők a földre tett szalmán, jobb esetben szalmazsákon aludtak. Amikor napokon át csak egy tányér leveshez jutottak, a környező falvak lakói hozták a lisztet, csupor zsírt, néhány szem krumplit, tojást.
– Elfogadtuk ezeket a körülményeket is, csak azért imádkoztunk, hogy együtt maradhassunk. De épp ezt nem akarták. Egy éjszaka magas rangú katonatiszt érkezett. Hosszú beszédet mondott, hogy az állam gondoskodik rólunk. Cserébe csak annyit kérnek, írjuk alá az asztalra kihelyzett iratot. Az állt rajta, hogy önként kilépünk rendünk kötelékéből. Álltunk vele szemben, majd szótlanul kivonultunk. Másnap hálaadó misét tartottunk. Boldogok voltunk nyomorúságunkban.
Szeptember 22-én kellett letenniük a szent ruhát. November elsejéig pedig elhagyniuk a tábort. A rend előzetes gyűjtéséből száz forint és egy ruhaanyag jutott mindenkinek. Akinek családja volt, befogadták, mások albérletben vagy ismerősöknél húzták meg magukat. A zaklatások elkerülése miatt azon igyekeztek, hogy mindig legyen bejelentett munkahelyük. Mária nővér volt egyházi adószedő, templomszolga, dolgozott közértben, végül a Budapesti Tejipari Vállalattól ment nyugdíjba. Mások takarítottak, betegápolóként, szociális gondozóként dolgoztak. És a szinte filléres kereseteikből arra is futotta, hogy a munkaképtelenné vált, beteg rendtársaikat segítsék. Eközben hittant, zenét, nyelveket tanítottak. Persze titokban, mert tőlük „féltették” a gyerekeket.
Amikor Benedikta nővérre nézek, alig hiszem el éveinek számát. Talán a mosolya, a szeme miatt. A hatvanas évektől csaknem két évtizedig figyelték, zaklatták, fenyegették. Zemplén megyében, Tolcsva községben született. A környékbeli gyűjtőtáborból a község plébánosa kihozott két angolkisasszonyok rendi nővért, Erzsébetet és Annát. A kislányra a velük való találkozás igen hagy hatást tett. Tizennégy éves, amikor szüleinek megmondja, hogy apáca lesz.
– Először azt hitték, ez csak kamaszos láz, hiszen nagyon eleven gyerek voltam, s voltaképp anya is szerettem volna lenni. De úgy látszik, ez a hivatás erősebben szólított – magyarázza.
Lehetséges, hogy döntéséhez az is hozzájárult, amit családja az ötvenes években átélt. Egy jelenet máig előtte van – emlékezik.
– Az édesapám ül az asztal előtt, és egy levelet ír. Az áll benne, hogy minden földjéről önként lemond. Aztán csak azt láttam, hogy a feje az asztalra borul, és zokog. Nagy szegénységbe kerültünk. Édesapám hatvannégy éves korában halt meg, kevéssel rá édesanyám is követte. Az iskolában tiszta kitűnő voltam. Édesanyámnak azt mondták, már a nevem alapján sem tanulhatnék tovább.
Végül a kevés meghagyott egyházi gimnáziumok egyikében érettségizik. Szellemi képességei alapján lehetett volna tanár vagy orvos. De a diplomára gondolnia sem lehetett. Évekkel később, amikor a munka mellett az orvosi egyetemre sikeres felvételi vizsgát tett, helyhiány miatt utasították vissza. Ekkor már jó ideje Budapesten dolgozik. Laboratóriumi asszisztens. Talán tudja, talán nem, de a hatóságok figyelik minden lépését. Mert Konstantin Benedikta makacs fiatal lány volt. Éppen a szétszóratás ideje alatt döntött úgy, hogy belép a rendbe. Amely minden tiltás ellenére tartotta magát.
– Nappal a kórházban dolgoztam, utána siettem a novíciaképzésre. A szabály- és konstitúciómagyarázatot lakásokban tartották, amelyeket váltogattunk. Nyáron a természetben voltak a lelkigyakorlatok. A fogadalomtétel és a beöltözés szintén lakásokban történt, ezeket lehetőleg jezsuita atya végezte. Magam 1960-ban kezdtem az apostoli munkát, a hitoktatást kaptam feladatul. A nap egy részében megkerestem a kenyerem, majd sokszor órákig utaztam, hogy eljussak a családokhoz.
Benedikta nővérre negyven gyermek hitoktatása hárult. Az első rendőrségi idézést 1962-ben kapja kézhez. A házkutatás során mindent felforgattak, de a kézitáskát, amelyben a nővértársak nevei, címei voltak, valahogy kifelejtették. 1964–1965: kihallgatás kihallgatást követ. Szappanos M. Ilona nővér lakásába lehallgatókészüléket telepítettek. Azzal is szembesülniük kellett, hogy a társaik között beépített informátorok vannak.
– Valahogyan a belügy tudomására jutott, hogy az egyik beteg gyereknek könyvet adtam. Ez 1965-ben történt, innen számolom az igazán nehéz időket. A kihallgatásokon egyértelműek voltak a szabályok. Ők ügyeskedtek, én tagadtam. Mindig csak arra összpontosítottam: mást be ne mártsak. Tudtam, a félelmet csak úgy győzhetem le, ha tovább folytatom a misszióm. Munkahelyemen viszont cudarul éreztem magam. Kollégáim nem szóltak hozzám, megtiltották, hogy a betegekhez közeledjek. Ez a kirekesztés fájt igazán.
1967 decemberében a belügyesek több mint harminc nővér lakásán egyszerre tartanak házkutatást. A hitoktatásban részesült serdülőket és fiatalokat, szüleiket beidézik. Egyeseknek megmondják, miként tanúskodjanak a tárgyaláson. Többeket – így Szappanos M. Ilona nővért – a Magyar Népköztársaság megbuktatására irányuló szervezkedés miatt börtönbüntetésre ítéltek.
Benedikta nővér 1971-ig állt rendőri felügyelet alatt. Közben el kellett hagynia Budapestet, hogy túlélhesse ezt az állapotot. Ám vidéken sem volt könnyebb. Megtörtént, hogy amikor munkára jelentkezett egy plébánián, nem fogadták. 1977-ben Érdre hívják kántornak és hitoktatónak. Ellentétben Mária nővérrel, ő azt érezte, ez a hatalom nem tűnik el.
– Alig akartam elhinni, amikor 1989-ben a plébános úr azt mondta, Benedikta nővér, vége van ennek az egésznek! Csak néztem rá. Ő meg egyre csak ismételte, vége, vége, hát nem érti?
Így Benedikta nővér 1990 óta azt tehette, amire gyermekkorától készült.
Lassan ránk esteledik. A dolgozószobában Gartner Julianna nővér vár. Ő a Róma által kinevezett magyarországi tartományfőnök, aki a rend intézményeiért felel. Emellett a budapesti Ward Mária Általános Iskola és Gimnázium igazgatója. Azokról a lelki-szellemi stációkról esik szó, amelyek őt, az egykori világi tanárt az örök fogadalomig vezették. Előttünk az asztalon feljegyzések, dokumentumok.
– Külön kegyelem – mondja –, hogy a közelmúlt tanúi köztünk lehetnek.
origo.hu
Az ember, aki megmentette Jeszenszky Géza életét
