Szép új világ?

Az ember törékenységét, kiszolgáltatottságát erősítette a búcsúzó 2003-as év is. Az AIDS után újabb titokzatos betegség, a SARS rémisztette meg a világot. Ugyanígy sérülékenységre döbbentettek rá a Zoran Djindjics vagy az Anna Lindh elleni merényletek, legutóbb pedig a még az ellenségeket is megrendítő pusztító iráni földrengés. Bizonytalanságunkat azonban a természet, a vak sors rapszodikus tombolásánál is jobban növelték az esztelen háborúk, amelyekben idén is bőven volt részünk. Ez az év ugyanis Irak megtámadásának és a terrorizmus ettől el nem vonatkoztatható, folytatódó pusztításának jegyében telt. A többség számára rémálomnak tűnő amerikai hódító tervek ráadásul nem csupán a muzulmán világot bolygatták fel, de súlyos törést okoztak a transzatlanti viszonyban is.
Ha 2001. szeptember 11. korszakhatárt jelentett a világ fejlődésében, akkor az azóta látványosan kibontakozó amerikai stratégiát látva még inkább azt mondhatjuk, hogy egy korszak végleg letűnt, új világrend van kialakulóban. Azt már most is leszögezhetjük, hogy korántsem szép ez az új világ, amelyben egyelőre még mindenki keresi a helyét. Még a világcsendőr szerepébe beleszédült, s a magát – a finoman szólva is kétes afganisztáni siker után – Irakban nagy önbizalommal újabb vietnami háborúba beleevező Amerikának sem a nagy álom beteljesülését jelenti. A Közel-és Közép-Kelet immár két éve intenzíven tartó átrendezése ugyanis már most megmutatta Amerika gyengeségét, lehetőségeinek határát, és a washingtoni érdekek kiterjesztésének nagy ívű elképzelése könynyen a visszájára fordulhat, meggyorsítva a birodalmi álmok összeomlását.
A világ eközben egyszerre szenved Amerika – erejével visszaélő – gátlástalanságától és gyengeségétől. Biztonságról ugyanis nem lehet beszélni az atlanti garanciák nélkül, amelyek egyenes arányban gyengülnek azzal, ahogy a Fehér Ház belebonyolódik saját túlméretezett álmainak megvalósításába. A legfontosabb és legéletbevágóbb következménye mindennek, hogy a terrorizmus elleni harc álságos jelszavával, az ENSZ durva félretolásával indított háború csak olaj volt a tűzre, s újabb táptalajt és igazolást adott az iszlám fanatikusoknak. Ezzel azonban nemcsak a terrorizmus lángolt fel vészesen, de a muzulmán világ modernizációját is évtizedekre megrekedt. Mint ahogy tovább gennyesedik a Közel-Kelet régi, kezeletlen sebe is, amely helyzetben szintén elvitathatatlan Washington súlyos felelőssége.
Az iraki háború azonban nemcsak Amerika gyengeségét erősítette fel kínosan, de felnagyította az új kihívások előtt tétován álló NATO belső törésvonalait is. Párizs és Berlin a fejét felemelő Oroszországgal kiegészülve megelégelte Washington diktátumát, ráadásul a kapcsolatok hirtelen kihűlése közepette az új tagok látványosan Amerika mellé álltak. Az iraki válság tehát Európa válsága is. Most ugyanis eldől, hogy az integrálódó kontinens még az egyesülés előtt részeire hullik, pusztán némi súllyal bíró gazdasági közösség lesz, avagy politikai szerepet is játszhat majd az új világrend Amerika és Kína melletti harmadik pólusaként. A tét az, hogy Európa egyáltalán játszhat-e majd a pályán. Ehhez mindenekelőtt meg kell találnia önmagát, majd tisztázni viszonyát az Egyesült Államokhoz. Sajnos, az uniós alkotmány egyértelmű kudarca, vagy a közös kül- és védelmi politika kialakítása körüli szerencsétlenkedés nem a legjobb üzenet az egységes és minden téren versenyképes Európa híveinek.
Mindezek után joggal merül fel, hogy hol találja meg a helyét az átalakuló világrendben Magyarország, mit tud hozzátenni a nemzetközi biztonsághoz vagy az európai integrációhoz. Úgy tűnik, a jelenlegi elvtelen sodródással, mindenkinek megfelelni akarással nem sokat. Így aztán elemezni sem nagyon lehet azt, ami nincs. Stratégiai elképzelésekkel rendelkező magyar külpolitika ugyanis ma nem létezik. Csak abban reménykedhetünk tehát, hogy a manapság válságaitól sújtott, tétova világ nélkülünk is jó irányt vesz.