Szerelem a kórteremben

A legforróbb homoksivatagokban is akadnak oázisok. Még a pokolban is. Miért ne lennének hát a szomorúság házaiban, a kórházakban? Hirtelen támadt, üde színfolt: egy beteg fél karjára támaszkodva levelet olvas. Otthonról kapta, valakitől, aki nem tudja meglátogatni. Ha festeni tudnék, megörökíteném: Hazai üzenet!
Hunyt szemmel hallgatom a sóhajokat; van, aki a nővért hívja, van, aki imádságot mormol, az égiek segítségét kéri. Kemény megpróbáltatások a kórházi napok. Csak fohászkodásokból épült hidakon lehet fölöttük áthaladni, és a túlsó partra vergődni.
Idillien szép jelenetek is adódnak persze. Amikor legutóbb kórházban feküdtem, feltűnt, hogy a kórterem sarkában fekvő beteghez, egy barna fürtű fiatalemberhez szép, derűs mosolyú leányzó jár napi vendégként.
Rendszerint a kora délutáni órákban érkezett, könyvet vagy képeslapot hozott a hóna alatt, távozáskor otthagyta a beteg fiúnak. Az ágy szélén ücsörögtek egymás kezét fogva. Íme, egy újabb kép, amely vászonra kívánkozik: Szerelem a kórteremben.
Olyan halkan sutyorogtak, hogy egy szót sem értettem beszédjükből. Az arcukat figyeltem, a mozdulatukat néztem, lassan a szemem előtt bontakozott ki a fiatalok ragaszkodó szerelme. Nem volt ehhez szükség beszédre. Elegendő volt egy önfeledt pillantás, egy lágy kézsimítás vagy egy fejrázás, hogy a leány helyrehozza szétbomlott hajtincseit. Az a mozdulat, ahogy végigsimított a haján, ahogy megigazgatta a beteg párnáját, mindennél többet mondott.
A kinti világ zsivajgó életének villanását hozta magával mindennap, új erőt és reményt adva ezzel a fiúnak. Motorkerékpár-baleset miatt hozták be a fiút, de már lassan magához tért, olykor mosolygott is, évődött a lánnyal, aki ilyenkor szégyenlősen a kezére legyintett. Zoli!
Mindennap úgy vártam ennek a leánynak az érkezésére, mint egy beprogramozott ajándékra. Ez jelentette számomra a kórházi élet oázisát. Pihentetett és felüdített, mint a fák hűvöse meg a forrás a tikkadt vándort. Jelenléte nekem is reményt adott a gyógyulásra. Megfigyeltem, hogy mindennap más ruhában jelent meg. Nekem a kék petytyes tetszett a legjobban.
Aztán egy nap szokatlanul nagy élénkség támadt a fiú ágya körül. Jött a főnővér is, valamiről tárgyaltak, a beszélgetésbe a szomszéd ágyakon fekvőket is bevonták. Másnap kiderült, hogy miről van szó.
A beteg fiú engedélyt kapott, hogy behozza a kórterembe kis képernyőjű televízióját. Munkások jöttek a dobozzal, szerelők serénykedtek, s mire bejött délután a lány, már bekapcsolva várta a készülék. Éppen egy bohózatot közvetített valamelyik csatorna. Vidám történetet, nevetni kellett a jelenetein.
A lány összecsapta a tenyerét: „Nahát, Zoli!”
Zoli elégedetten mosolygott. Aztán helyet csinált a lánynak maga mellett, és mindketten áhítattal figyelték a közvetítést. Elfelejtették egymás kezét simogatni, már nem egymás szemébe néztek, a képernyőt figyelték áhítattal.
Amikor vége volt a darabnak, a fiú más csatornát keresett. De belefáradt, és unott arccal tekintett a lányra, aki csakhamar távozott. Így történt ez másnap meg harmadnap is. Egyre csendesebbek lettek.
Ültek egymás mellett szótlanul, és bámulták a televíziót. Mintha megromlott volna a levegő is körülöttük. Néhány nap múlva azt tapasztaltam, hogy a leány késve érkezik.
„Hol jártál?” – kérdezte tőle a fiú enyhe bosszankodással a hangjában.
„Csak négykor kezdődik a darab! – válaszolta a leány. – Megnéztem otthon a műsorfüzetben…”
Amikor vége volt a közvetítésnek, sebtében távozott, mint aki nagyon siet valahová. Nem akarom tovább részletezni a dolgot: három nap múlva elmaradt a látogatása. A fiú se kapcsolta be a tévét.
Véget ért egy csodálatosan szép szerelem a kórteremben.