Tíz bambusz csarnoka

Stein Aurél, a magyar származású régész és utazó harmincéves korában vágott neki először Közép-Ázsiának. Mivel legelső felfedezőútját siker koronázta, további három alkalommal kutathatta Kína legnyugatibb vidékét. Meg is találta a Kínát Nyugattal összekötő fő karavánutat (a selyemutat), és feltárta a XI. századtól fogva minden érdeklődő helybéli és idegen vándor elől fallal elzárt Ezer Buddha-barlangtemplomokat. Leletei között volt a mai ismereteink szerint legrégebbinek mondható, pontos keltezéssel ellátott kínai nyomtatvány, a Gyémánt-szútra. Ez a magyar honfoglalás előtt huszonnyolc esztendővel készült, fametszetes illusztrációkkal ellátott, kiforrott technikáról tanúskodó táblanyomtatvány a kiindulópontja minden olyan visszapillantásnak, amely az írásbeliség, a könyv szerepét méri föl a több ezer éves kínai hagyományvilágban. Szinte természetes tehát, hogy a huszonhárommillió kötetes kínai nemzeti könyvtár, ha könyv- és nyomdászattörténeti kiállításával európai körútra indul, elsőként Stein Aurél szülőhazájában mutatja be kincseit. Az Országos Széchényi Könyvtárban december 23-ig megtekinthető, A tíz bambusz csarnoka című tárlathoz a kínai írásrendszert, az írás hordozóanyagait és eszközeit, valamint a sokszorosítás korai formáit ismertető kötetet mellékelt nemzeti könyvtárunk. Bölcsen cselekedte: a főleg – kitűnő – másolatokkal szolgáló könyvészeti tárlat, több hónapi magyarországi vendégeskedés után, tovább vándorol. A gazdag képanyaggal, kitűnő tárgyleírásokkal, a magyar történelmi párhuzamokra is utaló bevezető tanulmánnyal ellátott kötet, amely a kiállítás katalógusa is egyben, velünk marad. Hasznára s okulására a jelennek és a jövőnek.
Könyv köt össze múltat a jelennel – idézi a kiadvány bevezetője Márai Sándort, de nemcsak a népszerű írótól kölcsönzött szentencia hatására ívelnek át az olvasó gondolatai a messzi századokon (évezredeken), hanem mert az egykor élt, gondolatait kőbe s csontra véső, selyemre, majd papírra festő és táblanyomtatással sokszorosító ember szellemi nagyságát vethetjük össze a törpe jelennel, amikor már csak kevesek számára fontos az írás, a nyomtatott szöveg pontossága, külső és belső szépsége.
A magyarul és angolul megjelentetett könyv ugyanis nem csupán azt tudatja olvasójával, hogy milyen volt a kínai írásrendszer és a kalligráfia már az időszámításunk előtti III. évezredben, vagy hogy mi volt a titka a kínai tusnak (a vele húzott vonásokat utólag sem mosással, sem törléssel nem lehetett megváltoztatni), hogy miből készültek a szövegek sokszorosításához használt nyomtatódúcok (körte- vagy jujubafából), de azt is, hogy mekkora volt a becsülete a könyvnek, az olvasó (és természetesen az író) embereknek. Az írástudók képzését – olvashatjuk – koronként császári rendeletek írták elő, az oktatásukhoz szükséges könyveket (a konfuciánus szent szövegeket, a történetírók munkáit, de a mindennapi munkában nélkülözhetetlen rímszótárakat is) hivatalos könyvkiadók adták ki. A szórakoztató művekkel, a populáris elbeszélésekkel, a legnépszerűbb színjátékok szövegének, valamint a lírai költeményeknek a kinyomtatásával a kisebb (magán) könyvesházak foglalkoztak, ezeket azonban szigorú cenzúrahivatal ellenőrizte. A Szung-korból (960–1279) még az a tilalmi lista is fennmaradt, amely az erkölcstelennek számító könyveket és a kalózkiadványokat kibocsátó könyvesházak sorát ismerteti. Mi, magyarok az államalapítás gondjaival, a kereszténység meghonosításával, európai „betagozódásunkkal” voltunk elfoglalva akkortájt. Nemzeti könyvtárunk viszont, amely a kínai rokonintézmény kiállítását fogadta, majd száz esztendővel öregebb a Pekingben lakozó kínai nemzeti könyvtárnál. Nem a kisebbrendűség érzetével, hanem okos és tanulékony belátással kell tehát összevetni e két nép könyvészeti hagyományait, amelyek között az eleven kapcsolatot az a Stein Aurél néven Budapesten megszülető ember teremtette meg, aki, midőn 81 esztendős korában mint Sir Mark Aurel Stein Kabulban kénytelen volt búcsút mondani e világnak (dolgavégezetlenül ment el, afganisztáni kutatásait épp csak el tudta kezdeni), úgy rendelkezett, hogy értékes magánkönyvtárát szülőhazájának tudós társasága, a Magyar Tudományos Akadémia kapja meg.