Magyar Nemzet: Bár erősödik a vágy a társadalomban, hogy hasonló gondolkodású, világnézetű emberek rendszeresen együtt legyenek, tíz esztendeje, amikor először meghirdették a katolikus pszichológusok találkozóját, még rendhagyó vállalkozásnak számított. Hogyan találtak egymásra?
Bánlaky Éva: A jezsuita atyák hazatelepítették a Szív című újságot, amelynek gyermeklélektani rovatához felkértek néhányunkat szakértőnek. Ez a munka adta az alkalmat a találkozásra. Időközben kiderült, hogy a beszélgetéseink mindig messze túlmennek a konkrét témán, és éreztük azt is, mennyi minden tisztáznivaló van még. Ma sem csak az évente megrendezett konferenciákban merül ki a belső életünk. Havonta találkozunk kis körben, tizenöt–húszan, és megbeszéljük a bennünket érdeklő témákat. Gyakran hívunk előadókat is, ökumenikus szellemben dolgozunk.
Horváth-Szabó Katalin: Sok pszichológus problémája, hogy nem hívő közösségben dolgozik, ahol gyakori szakmai hiba az, hogy a vallásos gyerek magatartási zavarainak hátterében az egyházi iskola szigorát vélik felfedezni, nem is keresnek más okokat. Ha a gyerek szorong, vagy ha anorexiás, akkor biztosan fél a gyónástól, mondják. Pedig soha sincs egyetlen ok. A kérdést körbe kell járni, és amíg ezzel nem végeztünk, nem szabad kimondani az okot. A nem hívők között dolgozó kollégáknak nehéz meggyőzniük a többieket arról, hogy a vallásosság nem patológiás, hanem természetes emberi jelenség. Jó, hogy ezeket a helyzeteket megbeszélhetjük, tanácsokat adhatunk egymásnak és bátorságot is, hogy a kollégák ki merjenek állni az érveikkel a többiek elé.
Magyar Nemzet: Van katolikus pszichológia?
Bánlaky Éva: Nincs. Csak katolikus pszichológusok vannak. A jezsuita teológus Boulad atyának van egy fontos megállapítása: „Míg azonban a pszichológus nem lépi túl a test-lélek összefüggések bizonyos szintjét, és nem foglalkozik egyszersmind az ember szellemi arcával is, zsákutcában van. Míg a pszichológus és a pszichiáter meg nem találja az ember lénye mélyén Istent, csonkolt marad a tudománya, sántít, hamis.” A pszichológia szaktudomány, de nem mindegy, hogy milyen világnézeti alapokon műveli a pszichológus. A működésében is szerepet játszik ugyanis, ha elismeri Istennek, a transzcendensnek a létét. Akár terapeuta, akár kutató. A katolikus pszichológus a biológiai, pszichológiai és szellemi lényű ember hármas dimenzióját vallja. Gyermekpszichológus vagyok, diagnosztikát és terápiát végzek. Ebben a munkában előírás a semlegesség. A világnézetemnek senkit sem próbálok megnyerni, de ha tudomást szerzek arról, hogy a páciensem gyakorló katolikus, másként tudok vele foglalkozni. Elkezdünk közös nyelven beszélni. Olyan fogalmakat használok, amelyeket ő is ismer, megértjük egymást. Nemrég egy kolléganőm mesélte, hogy amíg egyik páciensével a szokott módon haladtak, nem volt túl eredményes, de amikor kiderült, hogy mindketten hívő katolikusok, a kliensében olyan bizalom ébredt iránta, amely a további terápia alapjává vált.
Magyar Nemzet: Nyilvánvaló ilyen esetekben a lelki kapcsolat kialakulása. De más helyzetekben miben tud többet nyújtani a hívő pszichológus a betegének?
Horváth-Szabó Katalin: Nem nyújt többet, csak másként. A pszichológia hatalmas ismeretanyagot halmozott fel, a pszichológus pedig szelektál az ismeretanyagból aszerint, hogy mi működik, és mi egyezik abból világnézetével, emberképével. A hívő pszichológusok a leggyakrabban a humanisztikus pszichológiára építenek, amelynek az emberképe megegyezik a hívő emberével. Amikor ez a pszichológiai iskola a feltétel nélküli elfogadásról beszél, akkor a keresztény szeretetről is beszél. Amikor azt mondja, hogy az embert meg kell hallgatni, akkor a laikusok számára is beláthatóan Jézus kommunikációs mintáit követi. Nem véletlenül született már olyan könyv is, amelyik Jézus Krisztus kommunikációs mintáit elemzi. Tehát vannak olyan elméletek és modellek, amelyek elfogadják, illetve amelyekkel összeegyeztethető az ember spirituális dimenziója.
Magyar Nemzet: Ez megjelenik a napi gyakorlatban is?
Horváth-Szabó Katalin: Igen. Például az abúzusterápiában most a megbocsátáshoz való eljuttatás a leghatékonyabb. Ha valakit megerőszakolnak – történetesen az apja –, csak úgy tudja feldolgozni, akkor lehet újra egészséges, ha meg tud bocsátani a bántalmazónak. A megbocsátás keresztény fogalom ugyan, de mindennapi emberi jelenség is, és a laikus terápiába való bekerülése a keresztény pszichológusok hatása. Nincs ugyanis más eszköz jelenleg, mint erre építeni a gyógyításban. De talán ne is beszéljünk csak keresztény, hanem inkább hívő pszichológusokról, akiknek személyes kapcsolatuk van Istennel, és tudják, fontos a másiknak is az istenkapcsolata.
Magyar Nemzet: A legutóbbi, tizedik konferenciájuk központi témája a fiatalság helyzetének vizsgálata volt. Milyen válaszokat tudnak kínálni a már nyilvánvalóvá vált bajokra?
Csókay László: Kész válaszokat a tanácskozások nem tudnak adni, inkább az volt a célunk, hogy különböző szemszögből közelítsünk a jelenségekhez. A teológus, a szociológus és a pszichológus is elhozza ide a vizsgálati szempontjait. Az utóbbi időben sokat romlott a fiatalok helyzete, a rendszerváltozásnak ők az egyik vesztesei. Megszűntek relatív biztonságot jelentő struktúrák. A fiatalság lát esélyt arra, hogy beilleszkedjen a világba, de ugyanekkora az esélye annak is, hogy nem találja meg a helyét. Tanul, de arra nincs garancia, hogy állása is lesz. Ez a bizonytalanság meghatározó, ez jelenik meg, amikor az ifjak olyan közeget keresnek, amely legalább ideiglenes fájdalomcsillapítóként szolgál. Az intenzív együttlétek során természetessé válik egymás elfogadása, úgy érezhetik, nem kell támadástól tartaniuk. Ezért érthető és magyarázható a szubkultúrák terjedése, hiszen azok nemcsak élményt adnak, de be is fogadnak.
Horváth-Szabó Katalin: Mészáros György szerzetes-tanár éppen a szubkultúrák kihívásairól tartott előadást. Úgy véli, az egyház, a katolikus oktatás nem folytat párbeszédet a szubkultúrákhoz tartozó fiatalokkal, és talán a deviancia fogalmát is rosszul értelmezi. Felvetette, hogy vizsgálandó egy adott devianciát illetően, hogy az a személyiség fejlődésében romboló vagy pozitív hatású-e. Csak a szubkultúrákban fellelhető értékek felismerésével találhatjuk meg az utat a szubkultúrákhoz kötődő fiatalokhoz. Mészáros György szalézi szerzetes, tehát Don Bosco módszereit használja. Ez az iskola sok eszközt dolgozott ki arra, hogyan lehet megszólítani a hátrányos helyzetű, peremen lévő fiatalokat. Én arról beszéltem, milyen szerepe van a kora gyermekkori kötődésnek abban, hogy az ember megőrizze a hitét, vagy visszatérjen a hitéhez. Van egy átmeneti, természetes fejlődési szakasz, amikor az emberek egy kicsit eltávolodnak a vallástól, de búvópatakként megmarad a hitük. Különösen a gyerekért vállalt felelősség hoz vissza sokakat az egyházba. Voltak azután előadók, akik arról beszéltek, ők milyen módszereket használnak ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsenek a közösséggel. Izgalmas volt Pál Ferenc atya előadása, aki mestere a fiatalok megszólításának.
Bánlaky Éva: Sok szó esett az évek során a bűnről, nevelésről, szabadságról, hitről, családról, szenvedésről, közösségteremtésről. Szeretnénk hidat verni pszichológia és teológia között, mert azt tapasztaltuk, hogy mind a két oldalon akadnak előítéletek. Amikor olyan témáról beszélünk, amelyik mindkét hivatás szempontjából fontos, létrejöhet a találkozó. Nagyon sokáig széles volt a hallgatás fala, amely elválasztott bennünket az elnyomás évtizedeiben, és sokakban a találkozások alkalmával tudatosul, hogy azonosan gondolkodnak.
Horváth-Szabó Katalin: Az előítéletek egyik forrása, hogy összekeverik a pszichoanalízist a pszichológiával. Freud kijelentette, hogy nincs Isten. Ebben a pszichológiának nincs kompetenciája, nem az a dolga, hogy vizsgálja a vallásos tanítások igazságtartalmát, ez a teológusok feladata. A pszichológia vallásos emberek esetében legfeljebb azt vizsgálhatja, hogyan élik meg a hitüket, mit jelent számukra, hogyan segíti őket az életben. Az évenkénti találkozások, a párbeszéd elmossa az előítéleteket, feloldja félreértéseinket. Jó példa erre az alázat fogalma. A hétköznapi szóhasználatban és a pszichológiában ez megalázkodást jelent. Aki alázatos, a mi társadalmunkban nem rokonszenves. A teológia szempontjából azt jelenti, hogy tisztában vagyok a gyengeségemmel, de bízom abban, hogy ennek ellenére el tudok érni valamit. És sok szavunk van még, amelyeket másként értelmezünk, de mindkét fél használja.
Magyar Nemzet: A generációk közötti szakadék óriási. Vajon képesek-e a felnőttek megérteni a mai ifjúságot, amelyik egészen más módokon keresi az útját?
Csókay László: Épp ezért van szükség a rendszeres szakmai párbeszédre. A hívő pszichológusnak talán könnyebb a helyzete annyiban, hogy az elfogadás, a másik tudomásulvétele az ő gondolkodásmódjában egy másik szinten is benne van.
Horváth-Szabó Katalin: Szakmai követelmény is persze, hogy megértsük a másik helyzetét, és onnan induljunk el, de a hívő pszichológus azt a spirituális mélységet is felfedezi a másik emberben, amelyet sokan keresnek, és a fiatalok körében is erős a törekvés ebbe az irányba. Sokan hisznek vallásokban, keresik, de nem találják meg az utat. A hívő pszichológus talán tud felelni erre az igényre.
Magyar Nemzet: Ez egyben térítőmunka is?
Horváth-Szabó Katalin: Semmiképpen. Nem dolga a pszichológusnak a térítés. Inkább csak a jelenlét és a megértés. Új és hatékony terápiás módszer az interperszonális pszichoterápia, ahol a szakember a saját személyében van jelen, és nem csak a szerepében. És mint személy vallásos is lehet. Ez világszerte elfogadott módszer, Magyarországon még nem annyira. Régebben nagyon szigorú szabályzat volt, hogy a pszichológus nem beszélhetett a saját világnézetéről, hitéről. Ma már szabad.
Magyar Nemzet: Állami alkalmazásban is?
Horváth-Szabó Katalin: Igen. Nem az állam tiltotta a hívő lét feltárását, hanem az etikai szabályzat. Ma már tudjuk, hogy ez szakmailag is helytelen. Semmit nem ér az a segítés, amelyik csak szavakból áll, és nem jelenik meg a másikban az, ami ezeket a szavakat megérteti vele. Nekünk az a dolgunk, hogy kérdezzünk, jelen legyünk. Azt azonban nem tiltja az etikai szabályzat, hogy a bennünk látott minta nyomán született igényre válaszoljunk.
Magyar Nemzet: Volt olyan eset, amikor kimondottan az önök segítségére volt szükség, mert többet, mást tudtak adni, mint nem hívő kollégáik?
Bánlaky Éva: Gyász feldolgozásában a hívő páciens megkönnyíti a munkát, mert olyanfajta vigasztalás, elfogadás felé vezethetem, amit egy nem hívő esetében nem tehetek meg. A nem hívőknél is el kell persze jutni addig, hogy a szeretet nem múlik el, hogy az elhunyt tulajdonságai, jótetteinek emléke tovább él, és ők is tovább éltethetik, ha a szeretett ember egyes tulajdonságait magukban továbbviszik. Hívő pszichológus hívő pácienssel e tekintetben nagy előnyben van.
Horváth-Szabó Katalin: Gyakran keresnek bennünket azzal a kéréssel, hogy hívő pszichológusra lenne szükségük. Olyankor például, ha valakinek a valláshoz is kapcsolódó problémája van, de családi zűrök esetén is, mert úgy gondolják, hogy egy hívő szakember a család megtartását és nem a válást ösztönzi. Egyébként egyik szomorú tapasztalatom még abból az időből való, amikor nem volt szabad az embernek vállalnia hitét s a vallásos vigaszt a krízisben lévők gyógyításában felhasználni. Fiatal pszichológusként klinikán dolgoztam. Bekerült egy öngyilkosjelölt fiatal nő, mindkét lábára béna, tolószékhez volt kötve. A szociális otthonban beleszeretett a kertészbe, akinek a kedvességét érzelmei viszonzásának értette. Tehát szerelmi csalódás miatt akart öngyilkos lenni. Nem volt olyan eszközünk, amellyel megmenthettük volna egy következő öngyilkossági kísérlettől. Egyedül a vallás jelenthetett volna neki kapaszkodót, az, hogy a szenvedésében találjon értelmet. Mi ezt nem ajánlhattuk fel neki. Akkor kezdtem azon gondolkodni, mi lett volna, ha beszélünk arról, hogy a szenvedésnek van értelme. Hogy semmi sem véletlen a világban. Talán életben maradt volna az a lány.
Csókay László: Egyik nevelőintézeti serdülő gyermekünk eltalált egy vallási közösséghez, és ezzel kapcsolatos kétségeit, problémáit nem tudta kivel megosztani. Amikor kiderült, hogy én, a tanára is hívő vagyok, már másként tudtunk minderről beszélgetni. Segítette ez a lelki találkozás.
Bánlaky Éva: Nagyon fontos azonban hangsúlyozni, hogy a vallásos hit bevonása a pszichológiai foglalkozásba nem degradálható olyan terápiás segédeszközzé, amelyet időnként, a remélt eredmény érdekében alkalmazok.
Horváth-Szabó Katalin: Az egyetemi hallgatóim segítettek hozzá annak felismeréséhez, milyen különböző a hívő és a nem hívő emberek világlátása. A nem hívő valamiféle üzleti viszonynak fogja fel az életet, és nem érti, mit jelent a személyiség egészét átható elkötelezettség. Nem is tud ezzel a fogalommal mit kezdeni. Persze itt valódi hívőkről beszélünk, mert nagy különbségek vannak a vallásos emberek között is. A média is hajlamos összemosni, homogén csoportnak tekinteni a vallásos embereket. Pedig egészen mást jelent annak a vallásossága, aki egyszer egy évben elmegy a templomba, mint azé, aki elkötelezett, és rendszeresen gyakorolja a hitét. Az ember úton van, és nem mindegy, ki hol tart az úton.
Magyar Nemzet: Ma is kell még bátorság a pszichológusszakmában ahhoz, hogy valaki vállalja a hitét?
Horváth-Szabó Katalin: Sokszor igen. Vannak munkahelyek, ahol nagyon erős az előítélet a vallásos emberekkel szemben. Sokan úgy gondolják, hogy a vallásos emberek buták, jámborak. Már nem is elsősorban a retorziótól kell tartani, mint régen, inkább a lenézéstől. Beivódott az emberek tudatába Marx nézete, aki azt mondta, hogy a vallás ópium, a gyenge emberek menedéke. Nekünk fontos feladatunk annak bizonyítása is, hogy a valláspszichológia nem ezoterika, nem valami tudománytalan dolog, hanem tudomány, amelynek művelése szakértelmet kíván. Öröm számunkra, hogy vannak nagyon jól képzett fiatalok, akik majd továbbviszik ezt a munkát.
Csókay László: Nem lehet meg nem történtté tenni a korábbi negyven évet, amikor az előítéletek kialakultak. A csökkentésükben tudunk egymásnak segíteni. Nemcsak ahhoz kell bátorság, hogy valaki bevallottan hívő pszichológus, de mindmáig ahhoz is, hogy hívő pedagógus legyen. Ez a közösség abban erősíthet meg mindenkit, hogy nem jár rossz úton, nem követ el szakmai hibát, ha megvallja a hitét, ha elmondja a saját példáját.
Horváth-Szabó Katalin (1941) klinikai szakpszichológus, kandidátus. 1982–93 között az Oktatáskutató Intézet tudományos főmunkatársa, 1993-tól 1996-ig a zsámbéki főiskola tanára, 1996 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pszichológiai Intézetének vezetője. A PPKE és a Sapientia tanára.
Csókay László (1952) pszichológus. 1977-től a gyermek- és ifjúságvédelem területén dolgozik a fővárosi Kossuth Gyermekotthonban, a Róbert Károly körúti, valamint a Cseppkő utcai otthonban. 1995 és 2001 között az S. O. S. Gyermekfalu Magyarországi Egyesületének főmunkatársa. 2001–2003 között az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyermek- és ifjúságvédelmi főosztályának vezetője, jelenleg a Főpolgármesteri Hivatal gyermek- és ifjúságvédelmi ügyosztályának szakmai feladatokkal foglalkozó alosztályát vezeti.
Bánlaky Éva (1933) könyvtáros, tanár, pszichológus. 1982-től klinikai gyermek-szakpszichológus. 1969 óta vezet gyermek- és serdülőpszichológiai szakrendelést. A Katolikus Pszichológusok Baráti Körének egyik alapítója.
origo.hu
Galambos Lajos lenyúlt félmilliója sokkolta az országot
