Válasz egy kérdésre

Otthon jártam, az ezeréves városban, s kötelező emlékköreimet róttam a szűk belvárosban, ahol minden megváltozott, de csak annyira, amennyi szükséges volt e csodálatos várostöredék felszikrázásához. Valahányszor otthon járok, mindig meghatott bámulattal tölt el az a szívós emberi törekvés, amely a mulandóság helyébe a maradandóságot ülteti, mert ez a „műtét” – amelynek eredményeivel manapság mindenütt találkozunk Magyarországon – megdöbbentőbb, mint egy szívátültetés.
Fényben porzott a havas utca, a karácsonyi lámpafüzérek versenyre keltek a hűvös és távoli ragyogással. Estére járt, a vásárlók úgy kerengtek az üzletek között, mint az örvény, amikor megszólított egy asszony, egy elfelejtett ifjúkori ismerős.
– Már régen kérdezni szeretnék magától valamit – kezdte, s hangjából előcsillant a lánykori csengés.
– Tessék.
– Miért utazik annyit?… Miért járja örökké az országot?… Nem unja még ezt a kis darab földet?
– Erre, asszonyom, nem lehet ilyen egyszerűen válaszolni.
– Akkor írja meg…
Kezet nyújtott, és eltűnt hegyes csizmáiban, én meg sietősen továbbmentem, mert sűrűsödött a havazás, és erősödött a szél, kemény táncot ígért kinn az országúton.
A leckét feladták – tűnődtem hazafelé, meredten figyelve a szélvédő mögött kavargó fehér vihart, s úgy éreztem, erre a kérdésre magamnak is tartozom a válasszal. Valóban – miért? Honnan ez a nyugtalanság és kíváncsiság, amely akkor is útnak indít, amikor mások fanyalognak az utazástól? Hol kezdődött?
Erre a kérdésre elég gyorsan megtaláltam a választ emlékeim között, amelyek az újságírópályán eltöltött negyvenkét év alatt oly vastag rétegben halmozódtak fel, mint a tengeri üledék.
Harmincöt évvel ezelőtt az öreg városból utaztam Pestre, éppen karácsony előtt, szabadjeggyel a zsebemben, ami az idő tájt az újságírókat megillető kevés kiváltságok közé tartozott. A gyorsvonat Kápolnásnyék és Tárnok között beleszaladt egy emeletes hótorlaszba és megállt. Se előre, se hátra nem mozdult, foglyul ejtett bennünket a tél. A kalauzok végigmentek a szerelvényen, és bejelentették, hogy a fogság nyolc–tíz óráig is eltarthat, aggodalomra nincs ok, mert a gépen elég széntartalék van, a megfagyástól nem kell félni.
Hárman utaztunk a fülkében, két ismeretlen úriember ült az ablaknál. Földbirtokosok vagy bérlők lehettek, vastag lódenruhákban, körüllengte őket a finom szivarok és konyakok illata. Beszélgetésüket ma is úgy őrzöm, mintha magnószalagra vettem volna.
– Hát, kérlek – mondta ingerülten az idősebb –, ez Magyarország. Az ezeréves haza ázsiai állapotokkal. Semmi változás Árpád óta…
– Nono – mondta óvatosan a fiatalabb –, azért mégis, kérlek… Például ez a vasút is…
Az idősebb felhorkant:
– Ugyan!… Nem csodálnám, ha rajtunk ütne egy honfoglalás kori horda…
A torkomat kaparó nevetéssel kimentem a folyosóra, lehúztam az ablakot. A meredek domboldalról kucsmás parasztok ereszkedtek alá, lapáttal felfegyverkezve. A honfoglalók egyenes ági leszármazottai jöttek, hogy kiássanak bennünket a hóból.
Azóta már többször jártam az ismerős tájon, ahová még a karácsonyi kaland előtt, pályakezdő koromban is küldött vidéki lapom, mert a faluban jelentős esemény történt. Felavatták az önkéntes tűzoltók új kézifecskendőjét, amelyet „közadakozásból” vásároltak. Legutóbb viszont akkor jártam ott, amikor ünnepélyesen lebontották az utolsó cselédházat. Kíváncsian nézegettem az ünneplőket. Biztosan volt közöttük olyan ember, aki harmincöt éve segített kiásni a hóból a gyorsvonatot. Azóta szűkebb hazájukat is kiásták azokból az „ázsiai állapotokból”, amikről az idősebb úriember dörmögött.
Járom tehát az országot, gyorsvonattal, autóbusszal, mindenféle járművel. Néhány évvel a felszabadulás után Tiszagyendán jártam a rizstermelő korszak hajnalán. Vásározó szekéren vergődtem odáig, s mire bevégeztem a munkámat, rám esteledett. Egy öreg csősz a kunyhójába hívott, megkínált egy karéj zsíros kenyérrel, és mesélni kezdett a hírhedt tiszazugi arzénes perekről, bámulatos erővel, önkéntelen felvillantva azt a bizonyos társadalmi hátteret, amelyről a korabeli riportok keveset árultak el. Éjfél után nem bírtam tovább a csőszkunyhó áporodott levegőjét és a bolhák csípését, kimentem a rizsföldek partjára. Hajnalban egy igáskocsis poroszkált arra két lóval, a karcagi vásárra ment szekeret venni. Felkínálta az egyik lovát, a másikon ő maga ült, s így a béketűrő, vén kancát szőrén megülve, reggel „átszálltam” a debreceni vonatra.
Tizenöt éve kezembe vettem az első autóm kormánykerekét, még mit sem sejtve arról, miféle fordulatot hoz életemben az almazöld Wartburg, miféle olthatatlan szenvedély kielégítésének eszköze lesz. Ha valaki azt mondja akkor, hogy négy év alatt – amíg hűségesen szolgált – százezer kilométert utazom vele Magyarországon, gúnyolódásnak veszem. Amikor megváltunk egymástól – könnyes családi gyászünnep volt –, százhúszezer kilométer rejtőzött csöndesen kopogó motorjában, mint egy öregedő szívben.
Ez az első kocsi tanított meg arra, amit azóta is a kóborlás ars poeticájának tartok: nem elég elmenni valahová, körülnézni, s porfelhőt szórva magunk mögé, gyorsan elhajtani. Vissza kell térni időről időre egy városba, faluba vagy tanyára, csöndesen vizsgálgatva az embersorsok változásait, mert azokban tükröződik az egész ország változása. Másképpen nem is lehet, mert a pillanatképek legfeljebb egy helytörténeti gyűjtemény falán mondanak valamit a közeli vagy távolabbi múltról, a jelent már hozzá kell látni, így könnyebb a következtetés módszerével a jövőt fürkészni.
A visszatérés néha izgalmasabb, mint egy ismeretlen, távoli földrészre való utazás. Dermesztő pillanatokat él át az utazó ember, amelyek évek múlva is felkarcolják az emlékezet érzékeny lemezeit, s jön egy pillanat, amikor nem lehet tovább várni, indulni kell a „tett színhelyére”, ahol valamikor valami történt. Nincs ebben semmiféle misztikum, csak egyfajta hajlam, amelyet a mozgásban eltöltött évek táplálnak.
Szófukar vidéki híradás nyomán indultam el egyszer egy szabolcsi tanyára, ahol „boszorkányt” láttak. Némi nehézség árán megtaláltam a boszorkányos tanyát. Józan életű, középkorú parasztember lakta feleségével és két gyermekével. Az állítólagos boszorkány a tizennégy éves kislányt gyötörte. Mindig akkor jelentkezett, amikor csak a kislány volt otthon. Elhűlve hallgattuk a rémlátásokat a fotóriporterrel, aki a boszorkányt szerette volna lencsevégre kapni, de csak a sejtelmes és borzongató históriát jegyezhettük fel. A boszorkány húszkilós oldalszalonnákat hajigált ki a kamrából, a fehérneműs szekrényben összeszaggatta a ruhákat. A kislány kerek, ibolyaszínű szemét meregetve bizonygatta, hogy látta, amikor a gyanyéhányó villa „kijött” az istállóból. Egy csöndes őszi délelőtt a ludak vad gágogással szárnyra kaptak, és világgá mentek. Becsületesen körüljártuk az esetet. Orvos, tanító, a tanyavilág postása egybehangzóan vallotta, hogy az apa példás életű ember, a kislány jól tanuló, derék és szolgálatkész gyermek, akin semmi gyanús jelet nem tapasztaltak, mielőtt a boszorkány feltűnt volna. Tehetetlenül álltunk a rejtéllyel szemben.
Évek múlva visszatértem a tanyára. A H. család már nem lakott ott, beköltöztek a faluba. Úgy véltem, a boszorkány elől menekültek, de a szétszórtan élő szomszédok fölvilágosítottak, hogy a boszorkányt kétévi megfigyelés után leleplezték. Afféle javasasszony volt, aki a szüléseknél is segédkezett, akkor is ott volt, amikor a H. család második gyermeke a világra jött. De akkor már orvos vezette a szülést, a javasasszonyt elfelejtették megjutalmazni, s ő évekig forralta a bosszút. A boszorkány űzte kislány azóta rendbe jött, férjhez ment, s akkor várta a második gyermekét.
Van egy fiókom, abban őrzöm a kóborlások emlékeit. Elrongyolt térképek, jegyzetfüzetek, kitépett újságlapok zsúfolódnak az egyre nehezedő fiókban, amelyet már-már alig lehet kihúzni. Ritka szabad időmben rendezgetni próbálom ezt a kis házi archívumot, amelyben a mai Magyarország úgyszólván minden tájáról találok valamit. Így került a kezembe egy nap az a barna füzet, amelynek első lapjára vastag ácsceruzával ezt írtam:
„A tanító családregénye.”
Mennyi munka, hány ezer kilométer, hány türelmes kérdezősködéssel eltelt óra rejtőzik ebben a füzetben, amely még vázlatnak is szűkös. Ötven év adatai, nehezen kibogozható családfaágazatok attól a naptól kezdve, hogy F. dunántúli községben meghalt egy hetvenkét éves, öreg néptanító. Nem volt nyugállományban, élete utolsó napjáig tanított a felsőbb hatóság jóindulatából, tekintve nagy családját. Öt lánya és egy fia volt, a legidősebb lánya már első világháborús hadiözvegy, akit a hadba hívott és eltűnt kőművessegéd két gyerekkel hagyott otthon. A többi lány közül kettő szegényparaszthoz ment férjhez, a harmadik szobalány lett egy grófi kastélyban, a negyedik Pestre került, s egy útkövező felesége lett. A fiút a kovácsmesterségre tanították. A két háború között a tanító leszármazottai hajszálnyit sem emelkedtek feljebb, a nagyapa értelmiségi rangját senki sem érte el, holott unoka bőven született a nagy család hagyományait ápoló rokonságban.
A családi szövevény kibogozásával – hol alkalomszerűen, hol szándékosan – évekig foglalkoztam, Zalától Nyírig és Csongrádtól Hevesig követve az unokák és dédunokák sorsvonalát, amíg a családregény körvonalai kibontakoztak, s a családfa ágain, mint legfrissebb hajtású rügyek, feltűntek az első olajmérnökök, gazdasági vezetők, agronómusok, autótartó, jómódú tsz-parasztok, s mint a legújabb ágacska, egy dédunoka, aki pontosan fél századdal a nagyapa halála után elfoglalta az öreg tanító katedráját a falusi iskolában. Ez azonban még megírásra vár, de egyelőre talán megnyugtató válasz az ifjúkori ismerős kérdésére: miért utazom annyit?

Baróti Géza