Város a gödör szélén

A százharminc éve egyesült Budapestnek tizenhárom esztendeje főpolgármestere Demszky Gábor. Egy hosszú éráról beszélhetünk immár, hisz egyik elődje sem töltött ennyi időt a főpolgármesteri székben. Demszkyn kívül még senkit sem választottak meg negyedszerre, pedig voltak a városnak nagyszerű vezetői, akiknek működése révén Budapest valóban világvárossá fejlődött, érezhető lendületben volt, hódolói méltán emlegették a Duna királynője néven.
Budapest politikai, gazdasági, kulturális, közlekedési és minden egyéb szempontból mérhető súlya oly nagy az ország egészében, hogy a vezetésére hivatott választott testület súlya is a magyar kormányéval vetekszik. Ez természetesen a felelősségére is érvényes, hiszen a főváros éves költségvetésének főösszege az állami büdzsé arányában is igen jelentős, a százmilliárdokkal való gazdálkodás rangban az állami végrehajtó hatalom mellé emeli a budapesti önkormányzatot. A város körüli, 43 településből álló agglomeráció a legnagyobb és legnépesebb Közép-Európában. Ehhez képest, míg a négy választási ciklusban eddig négy (plusz egy) politikus kormányozta az országot miniszterelnökként, a magyar főváros vezetője 1990 óta egy személy.
Ez utóbbi azon kevés dolog egyike, amiről Demszky nem tehet. Ő csak egy, a szabad demokrata párt által a főváros élére jelölt politikai figura, aki tizenhárom év óta a különféle – hatalommegosztási, választási, baloldali koalíciós egyeztetési stb. – alkuk szerencsés haszonélvezője, s akinek a jobboldal eddig tanúsított politikai közönye, szervezési, taktikai hibái miatt eddig nem akadt esélyes kihívója. Egyetlen előre mutató fejlemény, hogy Demszkyt legutóbb – az ő büszkén hangoztatott hitével szemben – nem a budapestiek többsége választotta meg, hanem az alig több mint ötvenszázalékos részvétellel voksolók nagyobbik fele, összességében tehát a városlakók egynegyede szavazott rá. Másfelől nézve: minden négy fővárosiból három nem adott újabb hitelt a „tettek emberének”, ami reménynek talán elég, vigasznak azonban csekély, körülnézve a városban.
Röviden megvonva a Demszky-korszak politikai mérlegét: jellemző vonása – az SZDSZ korábbi antikommunista hangnemével szemben – a megrögzötten baloldali propaganda és a nevetségesen túllihegett kozmopolitizmus. A bukott rendszer utált fővárosi jelképeit egy zöldövezeti, deficites szoborparkban mutogatják a külföldieknek, a gellérthegyi Szabadság-szobrot (meg a rozsdamarta Erzsébet hidat) időnként becsomagolják, túldimenzionált szivárványfesztiválokkal, vonuló karneválokkal népszerűsítik a devianciát, úgymond a „másságot”. A főváros kulturális életében a parttalan újliberalizmus dominál. Nemzeti Színházat, nívós kultúrcentrumot (Millenáris) a polgári kormány épített a városnak, s ha erdélyi honfitársaink jönnek Budapestre, rémülten bámulják a román trikolórt (Budapest zászlaját) a magyar nemzetiszínek helyett, mintha Funar Kolozsvárjában járnának. Demszky elkötelezettségére és politikai „ízlésére” jellemző emlékkép: 1993. március 15. A Petőfi-szobor előtti hivatalos ünnepségről a főpolgármester sipító hangját messzire viszi a tavaszi szél: „El a kezekkel a Magyar Hírlaptól!” A háttérben az egyik Demszky-nej sétálgat tornacipőben az emlékmű talapzatán.
Várospolitikáról ezek után, még rövidebben szólva, nincs mit beszélni. Demszky és vezetői klikkje olyan messze van a tudatos, koncepciózus, a Duna-parti metropolishoz méltó városirányítástól, mint ama közmondásos Makó Jeruzsálemtől. Némi önkritikát csak abban vélhetünk felfedezni, hogy a főpolgármester – háromszázezernyi, a fővárost elhagyó polgár példáját követve – szintén a lábával szavazott, és kilovagolt a városból, az üde budakeszi erdők mellé lakni.
Budapest rendszerváltáskori örökségéhez tartoznak a Kádár-korszak konjunktúrája idején megépült, városnyi lakótelepek. Jelenük és jövőjük bármilyen ideológiájú és felkészültségű városvezetésnek is alig megoldható gondot jelentenének, Demszkyéktől a szociális demagógián kívül azonban bizonyítottan semmit, még reményt sem kaptak az itt élők. Paradoxon, hogy a panelek túszai mégis újra az újgazdag, korrupt városvezetésre szavaznak. A másik Kádár-hagyatékkal, a tömegközlekedéssel annyiban más a helyzet, hogy az 1980-as évek második felében modernizált BKV autóbusz- és villamoshálózat az egyik legjobb volt Európában. Ma az egész felszíni tömegközlekedés egyetlen csődtömeg, ami alól csak a BKV-vezérigazgató prémiumkerete kivétel. A főpolgármester tizenhárom évi városkormányzás után tegnap írta alá a szándéknyilatkozatot az ún. négyes metróvonal (az egyes számú a 107 esztendős kisföldalatti!) megépítéséről, amiből vagy lesz valami vagy nem. Tíz éve megvolt a lehetőség és az ajánlat, hogy a dollármilliárdnyi szovjet államadósság terhére az oroszok megépítsenek egy új földalattit, ám Demszkyéknek a megvalósításnál fontosabb volt a leendő üzemeltetés haszna, no meg a francia kapcsolat. (Ez utóbbi – számukra – gyümölcsöző eredménye a Fővárosi Vízművek eladása, a francia tulajdonosnak szerződésben garantált évi rendes menedzserjutalékkal.)
Az 1996-os magyar millecentenárium és a 2000. évi millennium jeles esztendei úgy szálltak el Demszkyék városa felett, mint az általuk megtorpedózott budapesti expo. Nyom nélkül. Nem rendeztek, nem építettek semmi emlékezetest, semmi maradandót, pedig előttük áll a száz évvel korábbi elődök példája, a Duna-hidaktól a Hősök teréig. A fővárosból, a metró(ko)n kívül, hiányzik legalább két új Duna-híd és/vagy autóalagút, az észak-déli forgalom megoldása, a gyorsvasúti hálózat és az útfejlesztés. Még a tavaszi, pár napos dunai pontonhidat is az MSZP-kormány készítette az EU-népszavazás alkalmából. A közutak felszíne tűrhetetlen állapotban van, alig érthető, hogy a taxisok és a fuvarozók ügyvédei, érdekvédői miért nem perelik be a fővárost a járműveikben folytatólagosan okozott kár miatt.
Ha a budapesti Városháza körül 100–150 méteres sugárban kanyarítunk egy kört, alaposabban szemügyre véve, ami ott van, illetve nincs, a Demszky-korszak tükörképét látjuk. Új beruházás, renoválás csak a magántőkének köszönhető, ebből létesültek új szállodák, bankok. De nemhogy a Madách térrel szemközti földszintes üzletsor lebontása és átépítése nem történt meg, lassan egy évtizede veri fel a gaz a Városháza gidres-gödrös hátsó udvarát. Az Erzsébet téri félbehagyott gödör, amit értetlenkedve csodálnak a normális épületekhez szokott külföldiek, a Demszky-vezetés impotenciájának jelképe. Közelében, a belváros szívében összetört, autóktól letaposott járdák, virágtartó kőedények, mocskos, agyongraffitizett és -plakátozott házfalak, bedeszkázott kirakatok, elárvult üzlethelyiségek láthatók. Kutyapiszok és szemét mindenütt, a Deák és a Ferenciek téri aluljáróban harminc-negyvenéves hajléktalanok heverésznek boroskannákat ölelgetve, a hangulatot zsibárusok és koldusok óbégatása fokozza. Életkép az épülő világvárosból.
Pár napja botrányos körülmények között szavazták meg a Fővárosi Közgyűlés baloldali mamelukjai a csatornahasználati díj jövő évi, 36 százalékos emelését. Szakértői vélemények szerint 10-15 százaléknál magasabb drágulást semmi sem indokolna. Ez legfeljebb az öntörvényű, senkivel együttműködni nem tudó városvezetés deficitje. Az újabb sarcot – mint a lerobbant BKV-szolgáltatások menetrendszerű díjemelését – szintén a Demszky-adók sorában könyvelhetjük el. Néhány tiltakozó bejutott a közgyűlési terembe egy transzparenssel, amelyen „Demszky mocskát” emlegették.
Legfőbb ideje a kritikus hangoknak.