Vesztesek kormánya

Az Index című, köztudottan balliberális beállítottságú internetes újság az elmúlt hetekben izgalmas játékba kezdett. Arról szavaztatták meg olvasóikat, hogy vajon kikből kellene összeállítani a rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság képzeletbeli lúzerkormányát. Azaz, kik azok a miniszterek, akik besorolhatók a legnagyobb vesztesek közé?
A játékot a jelenlegi kormánykoalíció nyerte, megsemmisítő fölénnyel. A tizennégy miniszteri tárcából hetet sikerült meghódítaniuk, szemben az emlékekben még frissen élő Orbán-kormánnyal, amelynek csak hat tagja verekedte be magát a válogatottba. A már meglehetősen fakó Horn-kormányból senki nem került be – legalábbis az ottani teljesítményével nem –, míg a lassan történelmi freskóvá nemesülő Antall–Boross-kabinetet csupán Schamschula György képviseli. A baloldalt erősíti még a miniszterelnöki hivatás elrettentő példájává előlépő Medgyessy Péter; a legalkalmatlanabb államtitkár, Keller László, valamint a kormányszóvivői pálya Mariana-árkát jelképező Gál J. Zoltán. Elsősorban nekik köszönhető, hogy összességében a baloldal tíz–hét arányú pontozással megnyerte a versengést.
Érdekes végignézni a miniszterek névsorát. Kovács László és Magyar Bálint személyében két olyan politikust üdvözölhetünk a rémálomcsapatban, akik a Horn- és a Medgyessy-kabinetnek is tagjai voltak. Egyikük sem 1998 előtti tevékenységének köszönheti a személyük iránt megnyilvánuló közbizalmatlanságot. Kovács László például 1998-ig – amíg Horn Gyula pártelnöki székének melege és a Ron Werber nevű bacilusgazda meg nem fertőzte – egy higgadt és kiszámítható külpolitikus volt. Hasonló a helyzet Magyar Bálinttal, akit annak idején messiásként fogadott az oktatási ágazat, Fodor Gábor utódaként. Igaz, korábbi miniszterkedése idején a megítélését nagyban javította, hogy nem volt ideje a gyakorlatba átültetni az SZDSZ közoktatási reformnak álcázott ultraliberális vízióját. Sajnos, 2002 nyarán fölvirradt számára a cselekvés napja, ami pedig azóta történt az oktatási ágazat területén, azt kár is minősíteni. Még a szabad demokraták iránti ellenszenvvel aligha vádolható Index is kénytelen volt elismerni, hogy a párt közeli beszállítócégek perzsavásárává váló Oktatási Minisztérium gazdája alkalmatlan a megbízatására.
Szintén tagja lett az antikabinetnek Bárándy Péter is, akinek tagságát nagyban erősítette az a riasztóan jogállam-, bíróság-, ügyészség-, alkotmány- és szólásszabadság-ellenes, illetve kábítószer-fogyasztók iránt engedékeny kormánypolitika, amelynek nem csupán tétlen szemlélője, de helyenként gerjesztője is volt a korábbi sztárügyvéd. Vele párosítható a régebben nagy tekintélynek örvendő Csillag István, aki Magyarország egyik legképzettebb gazdaságpolitikai elemzőjéből vált egy Suchman Tamás-i életművet is véglegesen az emlékkönyvekbe száműző gazdasági miniszterré. Mind Bárándy, mind Csillag szomorú és elgondolkodtató példáját mutatja annak, hogy mennyire nem csak azon múlik egy miniszter alkalmassága, hogy milyen szintű szakmai képzettséggel rendelkezik.
Vágó István töretlen népszerűségű műveltségi vetélkedőjében alighanem ötezer forintos kérdésnek sem tennék föl azt, hogy vajon ki a rendszerváltás utáni Magyarország leggyengébb teljesítményt fölmutató pénzügyminisztere. Vajon ki az a diplomákkal, nyelvvizsgákkal és államigazgatásban eltöltött vezető gyakorlattal bőségesen aládúcolt csodalény, akinek egyetlen hivatali munkanapja is kimeríthetetlen muníciót szolgáltatna egy vadonatúj Jurassic Park-film számára? Ki az a nagy bajnok, aki képes volt az állampolgárok idegeinek borzolásában legyőzni a verhetetlennek hitt Bokros Lajost? Van-e ember az országban, aki nem ismeri László Csaba nevét, akinek egyetlen nyári sajtótájékoztatója romba döntötte Ron Werber sokéves munkáját, és visszahozta a Fidesz győzelmi esélyeit? Aki a tevékenységével elérte azt, hogy Kuncze Gábor tizenhárom éves politikusi pályafutás után rádöbbent: az SZDSZ-nek illene végre valami konkrétumot is tennie a személyi jövedelemadó-terhek legalább látszólagos csökkentéséért? A korábban említett Vágó-vetélkedőben valószínűleg tízezer forintot érne a legalkalmatlanabb belügyminiszter személye. Valljuk meg, másfél éve még kevesen hitték volna, hogy a taxisblokád idején hibát hibára halmozó Horváth Balázst sikerül valakinek negatív értelemben legyőznie. Lamperth Mónika, az Erzsébet híd és az árvízvédelmi töltések nagyasszonya véghezvitte ezt a csodát. Sajna, az önkormányzatoknak éppúgy nincs lehetőségük arra, hogy múlt időben beszéljenek a tevékenységéről, mint ahogyan a „munka világa” nevű szocialista agyszülemény lakóinak is még sokáig együtt kell élniük a galambszürke Burány Sándorral, a lúzerverseny ágazati győztesével. Keller László következne a sorban, az államtitkárok versenyének győztese, őt azonban nem illik már bántani. A közpénzek kezelésének Dugovics Titusza ugyanis nem más, mint egy végtelenített program Medgyessy mátrixában. Időnként sajtótájékoztatókat tart, lobogtat néhány poros aktát, hetente kétszer-háromszor följelent valakit, aztán elmondja soros monológját a legfőbb ügyész alkalmatlanságáról. Az eredmény? Havonta folyósított államtitkári fizetés és az a tudat, hogy a lúzerligában sikerült maga mögé utasítania Szabadi Bélát és Kávássy Sándort.
Feltűnően érdekes, hogy a Medgyessy-kabinetből kiválasztottak közül olyan veretes nevek hiányoznak, mint Görgey Gáboré vagy Kiss Eleméré. Akiket leváltottak a posztjukról, vagy akiknek egy elveszített választáson már szembe kellett nézniük hibáikkal, azok irányában kegyesebb lett a közkritika. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy a Fidesz korábbi miniszterei közül csak Mikola István, Deutsch Tamás és Kövér László került be a képzeletbeli legrosszabbak kormányába. Közülük Deutsch és Kövér olyan mértékben célkeresztbe volt állítva négy éven át a baloldali médiában, hogy meglepő lett volna, ha egy áron aluli kormányüdülőket gyűjtögető pénzember vagy egy Nyírfa-termesztő szocialista agronómus eléjük kerül. Mikola István pedig vélhetően kemény vitastílusának és néhány egyéb jellemvonásbeli hibájának köszönheti, hogy az egészségügyi tárca gyámoltalan és cselekvésképtelen MSZP-s minisztereit alul tudta múlni a szavazás során.
A jobboldaliak közül kétségkívül az előző ciklus kisgazda kormánytagjai hengereltek. Valljuk meg, Torgyán József tagsága éppúgy megérdemelt, mint mondjuk Szabó Jánosé vagy Pepó Pálé. Ha nincs 1998-ban az a bizonyos koalíciós kényszer, alighanem sok minden másképpen alakul az általuk vezényelt tárcák élén. Az viszont tény, hogy a három tárcafőnök közül kettő nem érte meg a ciklus végét. Szabó Jánosról pedig annyit, hogy ha azt a verbális produkciót, amit Jugoszlávia NATO-bombázása idején nyújtott, összevetjük Juhász Ferenc Irak-ügyi magánszámaival, még az sem biztos, hogy feltétlenül neki kellett volna bekerülnie a lúzerek közé.
Utolsóként szóljunk még egy sort Schamschula Györgyről is, akinek a közlekedési miniszteri teljesítményét csak azért kell idézőjelbe tenni, mert ez az ágazat ma már a gazdasági tárca része, államtitkár-helyettesi szintre süllyesztve. A mostani gazda, Csillag István a saját kategóriájában több szavazatot kapott, mint az elmúlt évtizedben pártról pártra vándorló Schamschula.
Így néz ki tehát a vesztesek kormánya. Leginkább az az elgondolkodtató, hogy a jelenlegi koalícióból a kulcstárcák irányítói kerültek be az Index mélytengeri búvárhajójába, valamint azok, akik főszerepet játszottak a 2002-es választási kampány ígéretzuhatagában. Az abszolút lúzerbajnok – vagyis Medgyessy Péter – mellett elsősorban ők a felelősek a jelenlegi rossz közhangulatért, a siralmas gazdasági mutatókért és az egyre szaporodó, sok esetben a nemzetközi szervezetek felől érkező kritikákért.