Az ország kenyere

Csukás István, szűkebb pátriámból, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kisújszállásról elszármazott költő, meseíró igaz, ízes és kedves írást jelentetett meg évekkel ezelőtt a Magyar Nemzetben Az ország kenyere címmel. Gyermekkorát idézte vissza, amikor, főleg aratás és cséplés után, egyszerű emberek mondogatták komolyan, mint egy fohászt: „megvan az ország kenyere”. Aztán a cséplés kemény munkájára emlékezett, majd a kenyér megbecsülésének megnyilvánulásait taglalta, végül a kenyér szóval alakult állandósult szókapcsolatok, szólások közül sorolt fel a magyar ember lelkületére is rávilágító, jellegzetes példákat.
Magam hasonló gondolatokkal kívánom megtoldani Csukás István írását, rámutatva kenyér szavunk hangulati gazdagságára, stílusértékére és a szóalkotásban, a szólások létrehozásában betöltött kivételes szerepére.
Minthogy gyermekkoromban, a harmincas években egyik szomszédunknak két-három cséplőgarnitúrája volt, és a család tagjai kedveltek engem, nyaranként magukkal vittek cséplés idején. A „megvan az ország kenyere” megállapítást én is gyakran hallottam, és már akkor feltűnt, hogy a búza és a kenyér szót szinte áhítattal ejtik ki. Pedig a cséplés irgalmatlanul nehéz munka volt. Napfelkeltétől naplementéig hőségben és porban (az árpa pora ráadásul csípett is), egy óra ebédidővel és általában gyenge koszton ott kellett állni a dob mellett, vagy a szalmát a kazalhoz hordani – az embereket igencsak próbára tette. De ott élt bennük a remény, hogy az akkori hat–nyolc tagú családnak a kenyérnekvalót – a mi nyelvjárásunkban: a kenyírnekvalót – megkeresik. „Mennyi íletet kerestél, komán?” – kérdezte egyik ember a másiktól, mert a búzát – ahogy Csukás István is utalt rá – így, ezzel a legdrágábbat jelentő szóval nevezték meg, ahogy az Új magyar tájszótár tanúsága szerint a palóc vidéken, a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon is.
Közben csodáltam a közösség szervezettségét, erejét. A „banda” nálunk 21 emberből állt. „Rongy ember”-t nem vettek be, vagyis olyat, aki igyekezett kivonni magát a közös munkából.
Még tovább menve, a kenyérsütést és a kenyér megszegését tisztelet vette körül. A szegényebbek között a leggyakrabban fogyasztott táplálék a kenyér volt. Az eddig mondottakkal magyarázható, hogy A magyar nyelv értelmező szótára 83 kenyér szót tartalmazó szóösszetételt és négy közvetlenül képzett formát sorol fel. Aztán se szeri, se száma a kenyér szóval alakult állandósult szókapcsolatnak, szólásnak. Az Új magyar tájszótár mintegy ötvenet idéz. Ezek számos élethelyzetet jellemeznek sajátosan, szemléletesen és mindig érzelemmel telítetten. Mennyire érzékelteti az árva sorsát például a Nagyszalontán feljegyzett szólás: „Nehéz kenyír az árvájé.” Aztán mennyi biztonság árad ebből a hódmezővásárhelyi szólásból: „Ha könyér van: mindön van.” Viszont mennyi kedvesség rejlik a „madárlátta kenyér” vagy a „kenyeres pajtás” kifejezésben. Emlékezzünk Arany János kedves soraira a Családi kör című versből:
„Pendűl a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.”
És idézzük fel a következő népköltészeti sorokat:
„Falu legényei, kenyeres pajtásim,
Az Isten áldása szálljon le reátok.”
Vagy mi mindent juttat eszünkbe a miatyánk ismert sora:
„A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma.”
Folytassuk a jellegzetes példákat. A „nagyon szükséges”-nél mennyivel többet mond az „úgy kell neki, mint egy falat kenyér” szóláshasonlat, vagy mennyi érzelmet mozgat meg bennünk a „keserű, nehéz, sovány kenyér” jelzős szerkezet, illetve a „valakinek a kenyerét eszi” vagy „a száműzetés keserű kenyerét eszi” kifejezés. Tréfás megnevezés továbbá a „kenyérleső” (eltartásra szoruló személy, főként gyermek), illetve a „kenyérpusztító” (ingyenélő, nem dolgozó személy) összetett szó. És még sokáig sorolhatnám.
Így érthető, hogy a kenyér szót a legkedvesebb szavaink között tartjuk számon.