Noha a két fejedelemség egyesülésével létrejött román királyság csak 1877-ben mondta ki függetlenségét, már 1866-ban alkotmányt fogadtak el, amelynek VII. cikkelye csak a keresztényeknek biztosított állampolgárságot. Az 1878-as berlini kongresszus is csupán annyit tudott elérni a román kormánynál, hogy a zsidók egyénileg folyamodhattak állampolgárságért, általában sikertelenül. Az erős zsidó bevándorlás dacára – vagy talán épp ezért – 1902-ig mindössze 3469 kérést bíráltak el kedvezően. Többségük „külhonos idegen” maradt a hivatalos meghatározás szerint, és az első világháború kitöréséig a román parlament 196 zsidóellenes törvényt fogadott el. A középiskolákba is csak bizonyos százalékban engedtek be zsidó diákokat, amikor pedig a zsidók saját tanintézettel próbáltak segíteni a helyzeten, kötelezték őket román tanárok alkalmazására. A katonáskodás azért kiterjedt rájuk is: a törökellenes háborúkban sok zsidó esett el.
Orosz mintára pogromok is voltak Romániában; a múlt század elején sok budapesti újság foglalkozott a Magyarországon keresztül Nyugatra menekülő román zsidókkal, segélyezésük éveken át a pesti hitközség feladatkörébe tartozott. A földönfutók a Duna alsó rakpartján felhúzott barakkokban várakoztak a továbbutazásra. Többségük Amerikába igyekezett, de már akadtak közöttük leendő palesztinai telepesek is.
1907-ben Európa utolsó parasztlázadása pusztított Romániában; a felkelők nemcsak a nagybirtokosokat, hanem zsidó bérlőiket, illetve általában a zsidóságot is megtámadták. A népi demokratikus időszakban a történetírás és a megmozdulást dicsőítő könyvek, filmek erről a tényről mélyen hallgattak. Az első világháború idején, 1916-ban az Erdélybe nyomuló román csapatok barátságtalanul kezelték a helyi zsidóságot. Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség főszerkesztője, a század első felének vezető zsidó publicistája így ír erről Két emberöltő című könyvében: „… a románok erdélyi garázdálkodása a zsidóság nagy, virágzó, évszázados községeit rombolta le. Brassó, Fogaras… – a románok szétrombolták a zsidó temetőket, kivégezték az otthon maradt hitközségi vezetőket, kifosztották a zsidók lakásait, majd betörtek a kórházakba is, és ott gyilkolták le a zsidó betegeket.”
Vereségük és Románia megszállása után az 1917-es bukaresti békeszerződés 7. fejezetének XXVII. pontja kimondta a román zsidók egyenjogúságát, amiben része volt a magyar zsidóság hivatalos felterjesztéseinek és magyar politikusokhoz intézett kéréseinek. Ezek hatására gróf Khuen-Héderváry Károly az Egyenlőség január 13-i számában így nyilatkozott: „Ami a román zsidók helyzetét illeti, azt vallom, hogy Európa ez utolsó rabszolgái – mint őket Clemenceau, a románok mai szövetségese nevezte – nem juthatnak vissza többé azon lealázó viszonyok közé, honnan őket mi most kiszabadítottuk. Egyenesen a kultúra kérdése, hogy Bukarest ne legyen többé a pogromok városa, és megszűnjék az a darab középkor, mely eddig a Vöröstoronyi-szorosnál kezdődött.” Az 1918. május 7-én aláírt békemegállapodást augusztusban követő honosítási törvény azonban csak azokat a zsidókat ruházta fel állampolgársággal, akik igazolták, hogy szüleik Romániában születtek.
A román hatóságok magatartása azután sem változott, hogy 1918-ban visszatértek Erdélybe. Kolozsvárott Neculcea tábornok első rendeletei a zsidók ellen irányultak, 1919-ben Szinérváralján 17 (román jelentés szerint másfél tucatnyi) zsidót lőttek agyon a Székely Hadosztály részére való kémkedés és élelemszállítás vádjával.
A létrejött Nagy-Románia jelentős zsidó lakosságot is kapott a területekkel. Háromnegyedmillióra nőtt, a népesség 4,2 százalékát tette ki a zsidók száma, akiket a nagyhatalmak nyomására már nem lehetett teljes jogfosztottságban tartani; egyébként is az 1920. évi békeszerződésben és kisebbségi egyezményben Románia vállalta, hogy minden állampolgárának életét és szabadságát oltalmazza származásra, faji vagy vallási hovatartozásra, anyanyelvre való tekintet nélkül. Ez a kötelezettségvállalás az 1923. évi alkotmányba is beépült, amely polgári és szabadságjogokat ígért a kisebbségeknek, bár a nem sokkal korábban elfoglalt területek zsidó lakosait arra kötelezte, hogy igazolják a háború előtti évektől számított folyamatos ott-tartózkodást.
Különösen kellemetlen volt az impériumváltozás a Monarchiában 1867 óta egyenjogú erdélyi és bukovinai zsidók számára, az Oroszországtól átcsatolt Besszarábia lakói viszont, akiket az ukránokkal szemben játszottak ki, valamivel jobban érezték magukat új államukban.
A húszas évektől kezdve a román egyetemi ifjúság dicstelen vezető szerepet vállalt a zsidóellenes atrocitásokban. Nem elégedett meg a kor Magyarországán sem ismeretlen egyetemi zsidóverésekkel, amelyek néhány év alatt a korábbi felénél kevesebbre csökkentették az erdélyi egyetemek zsidó hallgatói létszámát – az 1918-as 13 százalékról 1926-ban 5,2 százalékra –, hanem utcai tüntetéseket, üzletrombolásokat, verekedéseket kezdeményezett. A medikusok tanév eleji felvonulásának fő jelszava a „Zsidó hullákat!” volt. Tanáraik sem fogták vissza őket; Alexandru Cuza jászvásári egyetemi tanár a szélsőjobboldal vezetője volt. Különös dühvel támadták a magyar nyelvű és kultúrájú, tehát kettős kisebbségben élő erdélyi zsidóságot. Gyakori volt diákokkal tömött különvonatok indítása a Regátból a magyarlakta erdélyi városokba: utasaik válogatás nélkül szétverték a zsidó üzleteket, és megtámadták a magyar járókelőket.
Hitler hatalomra jutása után – más európai országokhoz hasonlóan – Romániában is megerősödtek az antiszemita mozgalmak, különösen a még 1927-ben Mihály Arkangyal Légiója néven Corneliu Zelea Codreanu vezetésével alakult hírhedt Vasgárda. Ilja Ehrenburg az 1922–1934 közötti román kormányok irányvonalát „pogrompolitikának” nevezi. Nos, ezután évről évre romlott a helyzet.
1934-ben „a nemzeti munka védelmére” vonatkozó törvény nyolcvan százalékban román munkaerő alkalmazását írta elő, 1937-től zsidó nem kaphatott iparengedélyt, kizárták a szakmai szervezetekből, bojkottálták a zsidó üzleteket. Az év végén Octavian Goga költő alakított Cuzával együtt nyíltan antiszemita kormányt, amely felszámolta a zsidó szervezeteket, és megkezdte az állampolgárság felülvizsgálatát. Ez a kormány másfél hónap után megbukott, de a bevezetett királyi diktatúra is folytatta a megkülönböztető intézkedéseket.
1939 szeptemberéig 270 ezren veszítették el állampolgárságukat – a romániai zsidóság több mint egyharmada. Ettől fogva állandóan a kitoloncolástól retteghettek – közülük sokan Magyarországra szöktek. Év végére teljes lett a kilátástalanság. Asher Cohen izraeli történész megállapítása szerint: „Németországtól eltekintve a zsidók helyzete Romániában a legnehezebb. A törvények szigorú alkalmazása és végrehajtása merev és gyakran eltúlzott értelmezéseknek enged teret. Egyedül az országban minden szinten elterjedt és elfogadott baksisnak van némi mérséklő szerepe.”
Drámaian romlott a zsidók helyzete 1940 nyarától, amikor Románia arra kényszerült, hogy visszaadja a háború után szerzett területek többségét. A lakosság nemzeti érzésében megalázva a zsidókat kiáltotta ki bűnbaknak – olyan ellenfelet, amely nem lőtt vissza –, katonai és csendőregységek hajtották végre a hatóságilag szervezett pogromokat, például az 1940. június 30-i mészárlást Dorohoiban.
1940 szeptemberében lemondatták II. Károly királyt – aminek egyik oka köztudott szerelmi kapcsolata volt a zsidó származású Madame Lupescuval –, s a hatalom fokozatosan Ion Antonescu tábornok kezébe került, aki megkezdte a „nemzeti legionárius állam” kialakítását, 1941 januárjáig 41 faji alapú zsidóellenes rendeletet bocsátva ki. (Összehasonlításul: nálunk ekkor két zsidótörvény volt érvényben.)
1941. január 21–23. között a Vasgárda puccsot kísérelt meg, amely sikertelensége ellenére sok zsidó áldozattal járt, különösen Bukarestben, ahol a vasgárdisták zsidókat húztak fel a vágóhídi kampókra. Kegyetlenségük még a német tiszteket is megdöbbentette. Leverésük után folytatódott a zsidóellenes politika: egyrészt a gazdasági élet „románosításával”, másrészt a zsidók Romániából való kiűzésének előkészítésével. Ez utóbbira lehetőséget nyújtott a Szovjetunió elleni háború során a Dnyeszteren túli területek (Transznisztria) megszerzése, ahová 150 ezer zsidót deportáltak. Majdnem kétharmaduk ott halt meg – a németek közreműködése nélkül. A zsidók rettegtek Transznisztriától, már emlegetése elég volt ahhoz, hogy megnyíljanak a pénztárcák az illetékes román tisztviselők megvesztegetése céljából. Korabeli magyar nyelvű újságok rendszeresen figyelmeztették zsidó olvasóikat – például Brassóban –: ha nem vesznek részt az utcák megalázó takarításában, a Dnyeszteren túlra kerülhetnek.
A háború kitörésével egy időben iszonyú zsidómészárlások kezdődtek. Jászvásárban 1941 júniusában három nap alatt nyolcezer zsidót öltek meg a románok német katonákkal karöltve; erről Curzio Malaparte is beszámol Kaputt című híres könyvében. Az életben maradtakat vagonokba zsúfolva addig utaztatták ide-oda, amíg legtöbbjük megfulladt a nyári hőségben. A falusi zsidókat arra kényszerítették, hogy vásárolják meg az áldozatok gyakran véres ruháit. A vérengzések ürügyéül a zsidók állítólagos fegyverrejtegetése, diverziós tevékenysége szolgált. Ezekről a korabeli titkos jelentések is megállapították, hogy semmi alapjuk sincs. Úgyszintén a zsidókat tették felelőssé a románok megszállta Odesszában a román parancsnokság felrobbantásáért – a megtorlás félszázezer zsidó legyilkolásával járt. Csak a város melletti Dalnyic kolhoz területén 35 ezer zsidót lőttek le vagy égettek el 1941. október végén. Sokukat a Bugon túlra, a németek által igazgatott területre kergették, ahol szintén halál várt rájuk. Az ott tevékenykedő német kivégzőalakulat, az Einsatzgruppe D tisztjei így nyilatkoztak a román módszerekről: „Zsidókkal való bánásmódjukban nincs rendszer. A kivégzések ellen nem lehet kifogást emelni, de egyáltalán nem megfelelők a technikai előkészületek… A románok meg sem próbálják eltemetni, ott hagyják, ahol lelőtték őket…”
Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy a román vezetés 1942 nyarán készségesen beleegyezett a megmaradt zsidó lakosság (mintegy 180 ezret már meggyilkoltak, zömmel német segítség nélkül) Németországba való deportálásába. Szeptember 10-én indultak volna a marhavagonok, amelyek másodnaponta 2000 szerencsétlent szállítottak volna Lvov irányába, a belzeci haláltáborba. (Jellemző módon Dél-Erdélyben a nagy magyar ajkú hitközségekkel, az aradival, a temesvárival és a tordaival akarták kezdeni az akciót.)
Ám ekkor újabb fordulatot vettek az események.
Nem indultak el a vonatok, sőt a Transznisztriába irányuló áttelepítések is leálltak, amit maga Mihai Antonescu miniszteri rangú államtitkár jelentett be az 1942. október 13-i kormányülésen. Ennek több oka volt: lelassult a német előrenyomulás mind a keleti, mind az afrikai fronton, külföldön tudomást szereztek a romániai mészárlásokról, de talán ezeknél is többet nyomott a latban a pénz. A szokványos korrupció most „humánus” célt szolgálhatott: a megvesztegetett tisztviselők szabotálták a rendeleteket, a busás fizetség reményében filoszemitákként kezdtek viselkedni. Ugyanez zajlott állami szinten is: fejenként kétszázezer lejért zsidók ezrei vándorolhattak ki Palesztinába, az ellenséges Nagy-Britannia mandátumterületére. Ez a fordulat a hadi helyzet változásával egyre erősebben érvényesült, hiába tiltakozott az 1942-ben Eichmann által „zsidóügyi tanácsadónak” Bukarestbe küldött Gustav Richter, aki hamarosan haza is utazott. Visszaszállították az életben maradtakat a Dnyeszteren túlról, és míg 1940–42-ben Magyarországra szöktek román zsidók ezrei, 1944-ben a megszállt Magyarországról Nagyváradon keresztül Romániába vezetett a menekülés útja. Május 29-én ugyan még halálbüntetéssel fenyegették az országba illegálisan érkező zsidókat és segítőiket, de június 2-án Antonescu már felhatalmazta a Nemzetközi Vöröskereszt román kiküldöttjét a belépés engedélyezésére. Mintegy ezerötszázan éltek ezzel a lehetőséggel (a számukat román részről eltúlozzák), nagyrészt jó pénzért, embercsempészek segítségével.
Észak-Erdély és a Partium zsidósága nem volt ilyen szerencsés: az 1944. nyári magyarországi deportálásnak áldozatául estek régi, magyar nyelvű és kultúrájú, a bécsi döntést örömmel fogadó közösségei. Sorsukat a román történészek és publicisták erőteljesen előtérbe helyezik, ugyanakkor kevésbé hangsúlyozzák vagy mélyen hallgatnak a román kezektől és fegyverektől elpusztult, az ukrán zsidókkal együtt mintegy negyedmillióra tehető áldozatról. Felelős politikusoktól is olyan vélemények jelennek meg, hogy Romániában nem is volt holokauszt, a történészek szembeállítják a magyar „barbarizmust” a „humánus” román magatartással. Történelemhamisításuk már a Ceausescu-érában elkezdődött, és nagy lendületet kapott a rendszerváltás után. (Ez a kísérlet ellenkezést és megütközést vált ki a külföldi tudományos körökben. Randolph L. Braham erdélyi születésű New York-i professzor, ismert holokausztkutató külön könyvet szentelt e román törekvések bírálatának, amelynek sokatmondó alcíme: Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása.) Figyelmen kívül hagyják továbbá a pártállami időszak zsidókkal – és általában a nemzetiségekkel – kapcsolatos intézkedéseit. 1945-ben mintegy 400 ezer zsidó élt Romániában, akiknek természetesen megígérték a teljes egyenjogúságot. Nagy részük az átélt szenvedések hatására kivándorlást tervezett, főleg a születő zsidó államban akartak új életet kezdeni. Már 1948–49-ben százezrek hagyták el Romániát, de a gyökeret verő kommunista diktatúra lezárta a határokat.
A kommunisták szovjet mintára támadták mind a „zsidó nacionalizmust”, mind a „kozmopolitizmust”, betiltották a zsidó szervezeteket, visszaszorult a jiddis nyelv, a zsidó kultúra. A kivándorlási engedélyt kérőket elbocsátották állásukból, lakásukat – amelyet előbb kötelezően ciánoztatni kellett – elvették. Több mint ötezer zsidó került börtönbe cionista tevékenység vádjával, sokan a Duna-csatorna rettenetes építkezésén raboskodtak. A vagyonosabb polgárság üldözése jegyében is sok zsidót hurcoltak meg.
Később változott a helyzet, megint a pénz segített. Dollárban fizetett fejpénz ellenében kiengedték az Izraelbe települni szándékozókat, megerősödtek a román–izraeli kapcsolatok (amelyeket 1967 után egyedül Románia nem szakított meg az európai népi demokráciák közül). A vigasztalan politikai és gazdasági helyzet ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a legtöbb zsidó – és azok, akik zsidó felmenőt tudtak igazolni, valamint sok szombatos székely is – élt a lehetőséggel. Ennek következtében a romániai zsidó közösség lélekszáma ma már nem tehető többre nyolcezernél, és nagyrészt idős emberekből áll. A második világháború alatt elkezdődött szomorú folyamat, a román zsidóság eltüntetése befejezéséhez közeledik.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
