Bush és a gonoszok tengelye

Habár a Pentagon állítása szerint az utóbbi időkben csökkentek a szövetséges megszálló csapatok elleni atrocitások napi ötven alkalomról húszra, azt még ők is elismerték, hogy a támadások számának csökkenésével arányosan Irakban finomodott a felkelők taktikája. Az ellenállók nem egy alkalommal például újságíróknak álcázták magukat, hogy közvetlen közelről nyissanak tüzet a gyanútlan katonákra. Időközben Irak szomszédságában, a gonosz tengelyének tartott Iránban hatalmas földrengés pusztított, amelynek következtében az egész világ összefogott, hogy segélyszállítmányokkal, gyógyszerrel és egyéb eszközökkel segítse a katasztrófa sújtotta országot. Az Egyesült Államok most elég kínos helyzetbe került, hiszen Irán még mindig potenciális katonai célpont a Pentagon listáján, de egy civilizált állam ilyenkor félre kell, hogy tegye stratégiai megfontolásait. Az USA orvosi és anyagi segítséget küldött Teheránnak, hangsúlyozva azonban, hogy a tragédia nem változtatta meg az amerikai külpolitikát Iránnal szemben, és ez az álláspont mindaddig változatlan marad, amíg Irán be nem zárja urániumdúsító telepeit. Érdekes mellékzöngéje a dolognak, hogy az Egyesült Államok egy küldöttséget akart Teheránba irányítani Elisabeth Dole, Bob Dole republikánus szenátor feleségének vezetésével, amelyben helyett kapott volna a Bush família eddig még meg nem nevezett nőtagja is, de ez a gesztusértékű esemény az iráni kormány kérésére függőben maradt. Az iráni vezetés azonban azt is jelezte, hogy a közeljövőben teret enged azoknak a nemzetközi megfigyelőknek, akik majd ellenőrzik urániumtelepeit, nem kis meglepetést okozva ezzel a politikai megfigyelőknek.
A térségben az igazi bombameglepetést Líbia mindenható ura, Kadhafi okozta, aki nemcsak kijelentette, hogy országa nem rendelkezik nukleáris fegyverekkel, hanem abba is beleegyezett, hogy nemzetközi megfigyelők mehessenek országa területére. Vajon mi okozhatta a Szahara egykori rémének ilyen pálfordulását? Talán az, hogy Líbia már nem képes gazdaságilag egy újabb embargós év elviselésére, és számukra égetően szükséges a gazdasági bojkott megszüntetése. Washington azonban meglehetősen körülményesen reagált a hírre, így legutóbb Kadhafi kijelentette, ha az embargó májusig nem szűnik meg, akkor országa nem lesz képes az 1988-ban Lockerbie fölött felrobbantott repülőgép károsultjainak fizetni. Radikálisabb arab politikai elemzők azonban azt állítják, hogy Irán és Líbia hirtelen váltásának van még egy és perdöntőbb oka is, mégpedig az ősellenség, Izrael pozícióinak gyengítése. Ha az Izrael környéki arab országokról kiderül, hogy valóban nem rendelkeznek nukleáris fegyverekkel, akkor a zsidó állam előbb vagy utóbb kénytelen lesz elszámolni a világ előtt saját elrettentő kapacitásával.
Időközben a Közel-Kelet kulturális amerikanizálása gőzerővel folyik. A CNN amerikai hírtelevízió nemrégen indított el egy új műsort Inside the Middle East (Mi újság a Közel-Keleten?) címmel. Ebben a sármos programban megtudhatjuk, hogy a libanoni fiatalok hogyan ropják a táncot Bejrút hangulatos utcáin, vagy mi a legújabb öltözködési mánia mondjuk Damaszkuszban. A szándékosan depolitizált, csak a külsőségeket megjelenítő műsor azt a látszatot kelti a gyanútlan szemlélődőben, hogy az egész Közel-Kelet Tel-Avivtól Kairóig egy alapjában jókedvű és meghitt nagy család, ahol csak időnként rontják el a fesztiválhangulatot terroristák. „Meglehet, hogy valahol a Közel-Keleten egy maroknyi fiatalember farmernadrágot visel, kólát iszik és rapzenét hallgat – írja Samuel Huntington A civilizációk öszszecsapása és a világrend átalakulása című művében –, ám miközben a kellő időben mindig meghajol Mekka felé, bombát szerel, hogy felrobbantson egy amerikai repülőgépet.” Majd így folytatja: „Kizárólag a naiv arrogancia vezetheti a Nyugatot arra a feltételezésre, hogy a nem nyugatiak a nyugati javak megszerzésével »elnyugatiasodnak« majd.”
Most vessünk egy pillantást a gonosz tengelyének egyik legfélelmetesebb tagjára, nevezetesen Észak-Koreára. Az utóbbi időben nagy nyomás nehezedik a kommunista diktátor Kim Dzsong Ilre három ország irányából (Japán, Dél-Korea és az Egyesült Államok), hogy számoljon el nukleáris arzenáljával, és engedjen be nemzetközi megfigyelőket az országba. Meglepő módon Irán és Líbia után többé-kevésbé Észak-Korea is késznek mutatkozik bizonyos óvatos engedményekre. Eme gesztusokat értékelvén az Egyesült Államok nagyvonalú élelmiszer-gyorssegélyt juttatott el az éhínséggel sújtott országba, megfeledkezve arról a nyilvánvaló tényről, hogy az élelem nagy része katonai raktárakban fog kikötni, mert, mint számos afrikai példa is mutatta, a hadsereg mindenhol prioritást élvez a civil lakossággal szemben. Kim valószínűleg kivárásra játszik, mert rájött, hogy bizonyos nem katonastratégiai információk vagy éppen dezinformációk lebegtetése hasznot hozhat az ország nemzetgazdaságának is. Ugyanakkor az észak-koreaiak diplomáciai úton igyekeznek Dél-Koreát elszigetelni, és egyértelműen Japán ellen hangolni a közös történelmi múlt felelevenítésével.
Az itt felvázolt trendek az amerikai belpolitikában is sokat jelentenek, és kétségtelenül a jelenlegi elnök esélyeit erősítik a novemberi elnökválasztáson. Ugyanakkor fontos megemlítenünk, hogy az amerikaiakat választások idején elsősorban a gazdaság helyzete és személyes boldogulásuk érdekli igazán. Intő példa erre az idősebb George Bush esete, aki látványos katonai diadalt aratott az Öböl-háborúban 1991-ben, hogy azután elveszítse az elnökválasztást a fiatal arkansasi kormányzó, William Jefferson Clintonnal szemben. Clinton nyolcéves országlása alatt nem voltak háborúk, nem épült fal Jeruzsálemben, és nem egy misztikus küldetéstől megszédült neokonzervatív csapat irányította az amerikai külpolitikát. Az ifjabb Bush külön szerencséjére a múlt év októberében egy republikánus politikus, Arnold Schwarzenegger került Kalifornia állam kormányzói székébe az előre hozott választásokon. Schwarzenegger kormányzósága Kaliforniában 1980 óta újra döntően befolyásolhatja a 2004-es elnökválasztás kimenetelét. Ez ma megalapozottnak tűnik, hiszen az új kormányzó a Kaliforniára zúduló természeti csapások egész sora ellenére derekasan állja a sarat, szervez, központi segélyeket szerez be, mindenütt ott van, ahol szükség lehet rá. Ha Kalifornia állam ez év novemberében esetleg a republikánus elnökjelöltet támogatná, és az győzne akkor is, ebben a győzelemben az egykori osztrák izompacsirtának nem kis szerepe lenne.
George W. Bush, az Egyesült Államok 43. elnöke a gonosz tengelyével vívott ádáz küzdelme mellett – vagy éppen annak ellenére – jó eséllyel veszi fel a harcot elnöki hatalma megtartásáért. A demokraták mindeddig képtelenek voltak egy olyan jelölt állítására, akinek komoly esélye lenne a jelenlegi elnökkel szemben. Ha a demokraták végül is Howard Deanre szavaznának, akkor az utóbbi nagy kihívásnak néz majd elébe. Hogy a világnak mit jelentene egy második Bush-ciklus, arról egyelőre nagyon megoszlanak a vélemények. A jelenlegi magyar külpolitika meglehetősen vazallus módon az Egyesült Államok árnyékában politizálgat. Hogy egy esetleges elnökváltás képes lenne eme trend megváltoztatására, arra – úgy tűnik – 2006-ig igazán nincs esély.

A szerző politológus