A múlt esztendőben lezajlott Deák-emlékév sajnos szinte észrevétlenül suhant volna tova, ha a kiegyezés atyjának söjtöri szülőházánál nem történtek volna botrányos események, és ha a kormány tagjai nem részesítik magukat osztályon felüli áron lucullusi lakomában. Valójában azt érte el a kormányzat, ami méltatlan a nagy politikus szellemiségétől: a lakosság őt kevéssé ismerő része szinte semmivel sem lett kiműveltebb a deáki életműből, s a tájékozatlanabb néprétegek a jövőben immár garantáltan gasztronómiai különlegességekre fognak asszociálni a haza bölcse nevének hallatán. Az emlékév záróakkordjához érkezett: január 28-án átadják a Fiumei úti temetőben a felújított Deák-mauzóleumot, amelyet Gerster Kálmán építész az 1880-as években készített.
Az átadás időpontja szintén évfordulóhoz köthető: 1876. január 28-án hunyt el Deák Ferenc Budapesten. Ha visszatekintünk a mögöttünk hagyott jeles bicentenáriumi évre, megállapítható, hogy a kudarc már az egy évvel ezelőtti indulás idején szinte prognosztizálható volt. Mint emlékezetes, 2002 decemberében jelentette be MedgyessyPéter miniszterelnök, hogy a 2003-as év a Deák- és Rákóczi-évforduló jegyében fog zajlani. Ehhez képest – mint lapunk is szóvátette – egészen áprilisig nem történt szinte semmi. Ekkor hirtelen észbekaphattak a „kormányimázsközpont” píárosai, és április 9-én megtartották a Deák-emlékév ünnepélyes megnyitóját. Medgyessy Péter beszédében az árokbetemetés fontosságát hangsúlyozta a deáki konszenzuskereső politika jegyében, ám egy-két oldalvágást most sem mulasztott el a polgári oldal felé, amikor arról beszélt, hogy Deák éppúgy értetlenséggel találkozott kompromisszumkeresése miatt, mint a mostani kormányzat. A kormányfő szintén aktuálpolitikai húrokat pengetett, amikor arra is kitért, 1867-ben Európával kiegyezésre volt szükség, ma már csak unióra. A történelmi tévedések tehát már az emlékév kései nyitányán beárnyékolták az ünneplési szándék őszinteségét. 1867-ben ugyanis az országnak egyáltalán nem Európával kellett kiegyeznie, csupán a Habsburg-birodalommal. Közismert tény, hogy a magyarság szabadságküzdelmét sok ország pártfogolta, illetve segítette. Ha úgy tetszik, Európa megosztott volt, mert egyik része minket támogatott, a másik része pedig a Habsburgokat. Tudvalévő az is, hogy ha az osztrákokat nem éri súlyos nemzetközi kudarc, nem siettették volna ők maguk is a magyarokkal való kiegyezést.
A megnyitót mindenesetre sokáig hosszú, néma csönd követte, hiszen semmilyen állami rendezvényt nem tartottak egészen őszig. Sokak számára úgy tűnt, az MSZP–SZDSZ-kormány csupán „le akarja tudni” a haza bölcse születésének kétszázadik évfordulóját. Ezt a felemás hozzáállást valószínűsítette az is, hogy az eleve későn kiírt pályázatokat (március 31-i beadási határidő) csak júniusban bírálták el. A deklarált demokratikus célok és a követett kormányzati gyakorlat közti éles ellentétet demonstrálta maguknak a pályázatoknak az elbírálása is. A kistelepülések egész sora maradt ki a támogatottak köréből, míg a tehetősebb szervezetek, egyes könyvkiadók részesültek nagyrészt az egyébként igen szűkre szabott pénzügyi keretekből.
A hosszú kormányzati hallgatást végül Hiller István kulturális miniszter törte meg szeptember végén. A Roosvelt téri Deák-szobornál tartott sajtótájékoztatóján megismételte a Medgyessy által bedobott szlogent: „Közmegegyezéssel Európába”, s úgy fogalmazott: „Mi egy egyszerű, nem hivalkodó, ugyanakkor méltóságteljes ünnepre készülünk, olyan megemlékezés-sorozatra, amely mindenkihez eljut.” Az új kultuszminiszter itt jelentette be azt is, hogy Medgyessy Péter kormányfő nyújtja majd át a Zeneakadémián tartandó központi ünnepség keretében október 15-én az először odaítélt Deák-ösztöndíjakat. Ami a mindenkihez eljutó megemlékezés-sorozatot illeti, rögvest hiba került a számításba. A címzettek névsora ugyanis jelentősen megcsappant azáltal, hogy az ellenzéki politikusok – csakúgy, mint az áprilisi nyitóünnepségre – most sem kaptak meghívót. Mindez már eleve hiteltelenné tette az unalomig ismételt, hamar elcsépeltté vált árokbetemetést, az viszont egyenesen irracionális volt, hogy az ígéret ellenére maga a kormányfő sem jelent meg a beharangozott ünnepségen. Ez annál is inkább érthetetlen volt, mivel a Nemzeti Évfordulók Titkársága honlapján még október 14-én is azt lehetett olvasni, hogy Medgyessy Péter lesz a díjátadó. Mint utóbb kiderült, mint oly sokszor, most is halaszthatatlan külföldi elfoglaltságai miatt nem tudta jelenlétével megtisztelni az ünnepséget, ám a kérdés magától adódik: miként maradhatott titokban a kormányfői program a minisztériumi adminisztráció előtt?
Mindezek a jelek a külső szemlélőkben azt erősítették meg, hogy a baloldali kormány csak saját maga ünneplésére szerette volna felhasználni a jeles bicentenáriumot. Feltehetően a szándék őszintétlenségéből eredt, hogy még ezt az alig titkolt célt sem sikerült elérniük. Ahelyett, hogy saját politikájukat igazították volna a deáki példához, a haza bölcse életművét próbálták hozzámaszkírozni saját politikai ízlésvilágukhoz, áruvédjegyként használva a nagy politikus nevét. Az oktrojált kép a történelemhamisítás határait súrolja, hiszen a haza bölcse egyik alapvető tulajdonsága éppen az volt, hogy semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Kínosan kerülte a megalkuvásnak látszó lépéseket, s az 1848–49-es szabadságharc vérbefojtása után ő volt a békés ellenállás, az úgynevezett passzív rezisztencia elindítója.
Tulajdonképpen a fentiek miatt sikeredett féloldalasra a Deák-emlékév, mivel a kormányzati burkolt szándék tetten érhetővé vált szinte minden ünnepi megnyilatkozásban, az emberek ezért nem érezhették magukénak az ünnepségsorozatot. Az anomáliák a söjtöri kihelyezett kormányülésen csúcsosodtak ki, amikor egy csoport kifütyülte a kormányfőt, aki feltűnően készségesen állt el beszédtartási szándékától. Adódik a kérdés, ha volt megírt szónoklat, miért nem adták közre rögtön a sajtó munkatársainak, hogy az egész ország számára közkinccsé váljanak a miniszterelnök gondolatai a deáki hagyományról? Nem lett volna az sem szokatlan az európai gyakorlatban, ha a rendszerváltás óta eltelt tizenhárom év előző, még köztünk lévő miniszterelnökét, Boross Pétert, Horn Gyulát és Orbán Viktort is meghívják az ünnepségre. Ez a protokolláris gesztus talán kiküszöbölhette volna a közönség nyílt elégedetlenkedését is. Mint utóbb napvilágra került, a söjtöri számla más tekintetben is igen drága volt, hiszen az ország egyik legelegánsabb budapesti étterméből hozatták le a lucullusi lakomát. Megsértették ezzel a lokálpatrióta zalaiakat, hiteltelenné tették a vidék megbecsüléséről szóló retorikájukat, de a saját puritánságukról költött legenda is végleg összeomlott. S ami a legsúlyosabb: történt mindez a magyar történelem egyik legnagyobb politikusának szülőházában, aki valóban legendásan híres volt puritán életviteléről. Deák Ferenc a pesti Angol Királynő szállodában a legegyszerűbb lakosztályban élt, és sohasem fogadott vendégsereget. Amikor Ferenc József egy festményt akart küldeni neki saját magáról és Erzsébet királynéról, Deák azzal hárította el az ajándékot, hogy elejét akarja venni a szóbeszédnek. Ha ugyanis elfogadná a képet, esetleg azt mondanák, biztos a keret volt drága, netán a festmény mögött volt valami érték. Megjegyezte: Felséged nagy úr, ám Deák Ferencnek nem tud adni semmit.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
