Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy egyes emberek sorsát miként befolyásolta a történelem. A január 1-jén, 80. életévében elhunyt Matolcsy Károly, a Magyar Nemzet volt főszerkesztő-helyettese egész életét egy olyan politikai rendszerben élte le, amelytől belsőleg valószínűleg idegenkedett.
1960-ban, amikor a Magyar Nemzethez kerültem, nem sokat tudtam az ott dolgozó emberek múltjáról, politikai indíttatásairól, meggyőződéséről, emberi dilemmáiról. Egy kész struktúrát láttam magam előtt, amelyben a különböző személyek sztereotip szerepet töltöttek be, Mihályfi Ernőtől, a legendás főszerkesztőtől Feigl bácsiig, a telexesig, aki legalább olyan jól meg tudta ítélni a távírómasinán érkező szövegek hírértékét, mint a segédszerkesztők.
E klasszikus redakció egyik markáns személyisége volt Matolcsy Károly, aki a külpolitikai rovatban dolgozott, s számomra sokáig kissé idegenszerű, megközelíthetetlen jelenség maradt, mivel a külpolitika, amely az idő tájt a Magyar Nemzet egyik erőssége volt, híven őrizte távolságtartó, elemző hagyományait, így a lapban megjelenő írások keveset árultak el szerzőik szubjektumáról.
Matolcsy Károly 37 éves volt akkor, de életkoránál megállapodottabbnak, meggondoltabbnak és tekintélyesebbnek tűnt. Hűvös modora, zárkózott és elegáns lénye kizárt minden bizalmaskodást. Messze esett a szocialista zsurnaliszta szokványos típusától, úgy látszott, nem fűtik szenvedélyek, nem hajtják politikai ambíciók; masszív pártonkívülisége azonban sohasem kérdőjelezte meg szakmai rátermettségét. Végzettségét tekintve jogász volt, s ahogy később következtetni tudtam rá, a háború után a kisgazdapártban töltött be szerepet. Mihályfi Ernő minisztersége idején hosszabb ideig közvetlen munkatársa volt. A bizalom kettejük között mindvégig megmaradt, Matolcsy a barátság aurájában vált egészen fiatalon a Magyar Nemzet egyik meghatározó alakjává. Érdemei vannak abban, hogy a 60-as, 70-es években a lap külpolitikai rovata szakmai és intellektuális értelemben messze felülmúlta a kor újságírásának igényeit, sőt lehetőségeit is. Hosszú ideig a rovat vezetője volt. Harmonikusan dolgozott Mihályfi halála után Pethő Tibor főszerkesztősége alatt, s az általa (is) nevelt fiatal külpolitikus-generációra sikerült átörökítenie szakmai szigorát, a Magyar Nemzet-es hagyományokat, a hitelességre, a megbízhatóságra, a széles körű tájékoztatásra való szüntelen törekvést.
Mint említettem, mindennemű politikai szerepvállalástól tartózkodott, s ezzel tulajdonképpen behatárolta karrierjét. Valószínűleg származása, neveltetése nagymértékben meghatározta környezetéhez való viszonyát, tartózkodó lény volt, kevesek előtt nyílt meg, kevesen ismerték belső világát. Gyászjelentésében ez áll: Valaki elment. Elvitt egy álmot. Egy régi szép világot. Valószínűleg ezek a sorok fejezik ki igazán, ki volt Matolcsy Károly, s kik voltak azok, akik a Magyar Nemzet hagyományait átmentették egy régi szép világból – a mába. Egyik utolsó tagja volt annak a nemzedéknek, amely a Magyar Nemzet hitelét őrizte egy hitelességre igényt nem tartó korban.
A rendszerváltozás már nem a Magyar Nemzetnél érte. A 80-as évek végén nyugdíjba küldték, bár intellektuális erejének teljében volt. Mivel sohasem dörgölőzött a hatalomhoz, a gyászos végéhez közeledő rendszer eltávolította abból a közegből, amelynek talán nagy hasznára lehetett volna még. Én úgy emlékszem rá, mint valamely titokra, amit sohasem sikerült megfejtenem. Csak azt tudom: különös, kivételes személyiség volt, akit képességeinek teljes kifejtésében valószínűleg meggátolt az a kor, amelyben élt. A Magyar Nemzet nevében is búcsúzom tőle. Örök nyugalomra január 23-án helyezték a kecskeméti köztemetőben a református egyház szertartása szerint.
Hogy ki van még köztünk abból a nemzedékből, én nem tudom…