Észt ének

A világpolitika számára évszázadokon át nem létezett Észtország, s ha a makacs finnugor nyelvészek nem erőltetik a dolgot, nem létezett volna számunkra sem. Pedig a finnek (s persze az oroszok) árnyékában élő rokonság históriájából nem árt tanulnunk egyet-mást. Területre akkora ország, mint Svájc, szárazföldi határain Oroszország és Lettország osztozik, a finnekhez tengeren, az oroszokhoz a Csúd-tavon is áthajózhatnak, amely Európa negyedik legnagyobb édes állóvize. Az észt földön kétezer éven át vadászgattak nomád unokatestvéreink, majd germánok, skandinávok, végül szlávok tartották megszállás alatt hét hosszú évszázadon át. (Van azért európai nép, amely még nálunk is többet szenvedett.) Igaz, a hódítók civilizációs vívmányokat is exportáltak: Tallinn nevében például a „dán város” szóösszetétel rejtőzik.
Ám minden rossz szériának vége szakad egyszer. Úgy látszott, hogy a nemzeti önállóságért folytatott harcot 1920-ban siker koronázza: a sokfelől szorongatott Szovjet-Oroszország békeszerződést kötött Észtországgal, elismerve annak örökös függetlenségét. Ám valamivel később a növekvő étvágyú sztálini Szovjetunió és a kelet felé is kacsingató hitleri Németország közé szorított fiatal észt demokrácia nem kerülhette el a sorsát: Konstantin Pats miniszterelnök 1934-ben diktátornak kiáltotta ki magát. A Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka aztán Észtországot 1939-ben szovjet befolyás alá vonta. (Hol volt már a Lenin által deklarált örökös függetlenség!) A szovjet hatóságok haladéktalanul neki is láttak a tisztogatásnak, amelynek során hatvanezer észtet gyilkoltak meg, deportáltak vagy üldöztek el szülőföldjéről. Ez a lélektani háttere annak, hogy amikor a németek 1941-ben elfoglalták a balti államokat, az észtek egy része felszabadítónak tekintette őket. Ezt Sztálin soha nem is felejtette el nekik: Észtországnak, miután kétszázezer embert vesztett a második világháborúban, az 1944-es második szovjet megszállás és a mezőgazdaság kollektivizálása során sok ezer észt deportálását és meggyilkolását is el kellett viselnie.
Észtország ezután évtizedeken keresztül mint a birodalom egyenrangú tagköztársasága szerepelt, sőt a Szovjetunió című, műnyomó papíron osztogatott folyóirat időről időre fotót közölt a romantikus tallinni háztetőkről. A háztetők alatt azonban egy percre sem nyugodtak bele Moszkva fennhatóságába. Gorbacsov a nyolcvanas évek végén elhúzta az észtek előtt a mézesmadzagot, s később már hasztalan táncolt volna vissza: a szovjetrendszer felszámolása és a nagyobb autonómia helyett immár a teljes függetlenség volt a cél. Az 1988-as esztendő Tallinnban is a csodák éve. Óriási embertömegek vonultak az utcákra a korábban betiltott nemzeti dalokat énekelve. A csehek bársonyos forradalmának mindmáig kiváló a sajtója – emlékezzünk meg ezúttal az észtek éneklő forradalmáról is. A rendszerváltó észt ének háromszázezer torokból hangzott fel.
Voltaképpen büszkék lehetünk észt rokonainkra, hiszen a sors kegyéből (a lettekkel és a litvánokkal együtt) olyasmit vittek végbe, ami minőségileg bravúrosabb történelmi teljesítmény a közép-európai demokratikus átmeneteknél. Miközben egy pillanatig sem becsülném le például a budapesti kerekasztal-tárgyalások jelentőségét, halkan emlékeztetnék arra: a balti államok nem a vörös birodalom perifériájáról váltak le, hanem a testéből szakadtak ki. (Ne feledjük: a finnek is épphogy csak ki tudtak siklani az orosz medve öleléséből.) Sőt az észtek fürgébbek is voltak nálunk: Észtország Legfelső Tanácsa már 1988 novemberében, tehát a berlini fal ledőlte előtt egy teljes esztendővel elfogadta a szuverenitás kinyilvánítását. Ez persze még messze volt „az eredeti állapot visszaállításától”, de az észtek nem álltak meg félúton. Ha mi büszkék vagyunk a bős–nagymarosi élőláncos Duna-szaurusz-tüntetésekre, képzeljük csak el: 1989 augusztusában kétmillió ember képezett emberi láncot, amely Tallinntól Vilniusig, Litvánia fővárosáig ért el! (Az észtek egymilliónyian vannak. Ehhez mérendő a hősi halottak meg a tüntetők száma is. Minden ötödik észt meghalt a világháborúban, s lényegében minden élő beállt a láncba…) A teljes függetlenség 1991 nyarára datálódik (amikor a 46 éves szovjet megszállás Magyarországon is véget ért): az ország egy hónapon belül csatlakozott az ENSZ-hez, tizenhárom év múlva meg velünk együtt az Európai Unióhoz.
A második észt csoda ez a tizenhárom év. Elképesztő hendikeppel indultak – például éveken át súlyos élelmiszerhiánnyal küzdöttek. Ám nemcsak azt tudták, hogy honnan startoltak, hanem azt is: hová tartanak. Amit senki nem gondolt volna: az észtek a célegyenesben sok tekintetben megelőztek bennünket, magyarokat is. Nyugati mércével mérve az életszínvonal talán még szegényes, de már szinte minden háztartásban van internet, s nincs kétségem afelől sem: az észtek legalább olyan virtuóz módon fognak pályázni Brüsszelben, mint a finnek.
Egyszer azért el kell majd oda menni személyesen is. Repülő mókust lesni meg nemzeti eledelüket, a véres palacsintát megkóstolni, s Vana Tallinn sziruplikőrt inni rá. Hiiumaa szigetén, Kärdla városában felsétálni a Keresztek dombjára, s leszúrni a fűbe egy fakeresztet. 1781-ben ugyanis a még itt lévő 1200 svéd, akiket deportáltak, itt tartotta utolsó istentiszteletét. Azóta hagyománnyá vált, hogy aki először jár a szigeten, elhelyez itt egy keresztet. Balti rokonaink tudják: mindenkinek megvan a maga keresztje.