Finn földijeink

Buszozik az ember valahol Tampere és Lahti között, a hangszóróból szól a helyi slágerrádió, ükszi, kakszi, hallani időnként, a délről jött rokon meg eltűnődik: hátha eddig teljesen téves falu- és városképzetekkel tengette életét. Botorul azt gondolta: egy helységnévtábla után rendezett házcsoportnak kell következnie, utcákkal meg terekkel – de nem feltétlenül. Finnországban a település csupán fikció. Szétszórt családi birodalmak vannak helyette, saját fenyvessel és tóval meg mólóval, amelyen ki lehet rohanni a szaunából megmártózni, továbbá az obligát faházzal. E faházak minden komfortigényt kielégítenek (nyilván nem volt mindig így), ám a finnek hiába képesek a számítógépes festékgyáraikban tízezer színt kikeverni: hagyományosan ugyanarra a három árnyalatra festik épületeiket. (Ebben különböznek a természettől némiképp már elrugaszkodott svédektől, akik mást is ismernek a szürkén, a sárgán meg a barnásvörösön kívül.)
Egy ilyen jégkorszak csiszolta országban nem kunszt természetvédelmet csinálni – gondolja gonoszul a vándor, de nincs igaza. A finnek éppúgy ki vannak szolgáltatva a civilizációs ártalmaknak, mint az ősmasszívumon kívüli Európa. (Az alkoholizmus és a drogozás épp a felvértezetlenségük miatt válhatott népbetegséggé.) Ám a társadalom legszélesebb rétegeit érintő meggazdagodásuk olyan robbanásszerűen következett be (egyenes folyományaként kulturális identitásbeli magukra találásuknak), hogy egyszerűen nem volt érkezésük elszakadni a természettől. Úgy csináltak gazdaságot, építészetet, szabadidőipart, hogy egyetlen pillanatig eszükbe nem jutott: másképp is hozzáállhatnának a dolgokhoz. Az év fénypontja az urbánus embernek is a Szent Iván-éji máglyagyújtás.
Helsinki persze más. Helsinki nagyváros – már ha milliós lélekszám alatt lehet ilyesmiről beszélni. Északias egzotikuma a vidékiességében rejlik: mintha Szentpétervár és Stockholm külkerületeinek ötvözéséből hozták volna létre. Ám az Uszpenszkij-székesegyház mellé csináltak világszenzációnak számító barlangtemplomot is, a köztársasági elnök éjfekete villáját szabadon körbe lehet járni, a megfáradt utazó pedig kipihenheti fáradalmait a Zetor nevezetű üzemegységben, ahol traktorülések szolgálnak bárszékül, finoman emlékeztetve Kelet és Nyugat találkahelyére, ahol az ellenséges kémszervezetek évtizedeken át kicserélhették információikat s olykor ügynökeiket. Alkoholizálás céljából olykor tengeri kompra szállnak, a bővérű finn férfiak pedig nem Thaiföldet, hanem Észtországot tekintik a szexturizmus célországának. Helsinkiben az időjárás negyedóránként változik (hol zápor ver, hol hétágra süt a nap), a sörösdobozról a focista Litmanen és az autóversenyző Häkkinen mosolyog ránk. A szállodában fehér a sötétítőfüggöny, pedig nyáron este tízkor megy le a nap, s hajnali kettőkör már fenn van. (A tél ellenben sötét folt.) A skanzenszigeten a közel ezeréves szauna számít a nemzeti büszkeséget leginkább dagasztó attrakciónak, a ruszlikedvelők számára pedig igazán emlékezetes élmény maradhat az e tárgyban foganatosított kikötői szakvásár. Funkciójukat vesztett ipari épületeiket, csarnokaikat (amelyeknek vonzereje azért nem mérhető a mi szertelen szecessziónkhoz) példaszerűen felújítják, ott rendezik pazar fogadásaikat, amelyeken a legközönségesebb fogás általában a lazac és a kaviár. A déli nyelvrokonokat többnyire imádják, az egyetemeken nem ritka a magyar lektor, a Hungaroringre járni általános szokás, sokszor beavató szertartás finn apák és fiaik körében, s minden barna hajú „unkarilainen tüttö” két finn szőkeséget ér (Karinthy Ferenc megfigyelése). Tikkurilában megcsinálták a maguk Csodák Palotáját, amely sok tekintetben színvonalasabb, mint a párizsi eredeti. Megtanultak pályázni: tudják, hogy Európa önként semmit nem ad oda – el kell venni tőle. Az első pillanattól tisztában vannak vele: periferiális földrajzi helyzetüket (noha bravúros térképészeik képesek országukat Európa szíveként feltüntetni) úgy tudják ellensúlyozni, hogy minél több szállal kötődnek az anyakontinenshez. Hatszázaléknyi svéd kisebbségük pozitív diszkriminációját hajlamosak vagyunk tágkeblű demokratikus gesztusként értékelni, holott hideg számítás rejlik a mélyén: a kétnyelvű feliratok azzal a haszonnal is járnak, hogy a németre és angolra hasonlító svéd szavakból óhatatlanul információtöbbletet meríthet a turista, akinek a semmihez sem hasonlító finn nyelv bizony „kínaiul” van.
A finnek úgy gondolják: Európa olyan közkincs, amelyből mindenki szabadon meríthet. A kontinentális szemétgyűjtést forradalmasító sikeres nagyvállalkozó például nem csupán azzal igyekezett érzékeltetni különleges társadalmi státusát, hogy faház helyett kőházban lakik, megszerezve a városka hajdani postaépületét; hanem azzal is, hogy a saját termésű almaborára (a szőlő nem terem meg az ezer tó országában) olyan tréfás feliratú címkét gyártott: „Vinum regnum, rex vinorum.” A keresztkérdésre, hogy járt-e már Tokajban, igenlőleg válaszolt, majd a lehető legkomolyabban hozzátette: minden jó ötletet meg kell honosítani, ami arra érdemes.
A finnek tehát úgy tudtak eredetiek maradni, hogy közben nem szégyellnek másoktól tanulni. Kalevalájuk felér egy nemzetpszichológiai tanulmánnyal: hőseiknek soha nem sikerül semmi úgy, ahogyan eltervezték – mégis képesek a sorjázó esetlegességekből hősi eposzt kreálni. A svéd és az orosz iga immár a múlté, s bár nagy hátránnyal indultak, a magyarokra is rávertek néhány kört. (Ki gondolná, hogy diplomáciai kapcsolat csupán 1948 óta van a két rokon ország között, nagyköveti szinten meg csak a hatvanas évek elejétől…) Finn földijeink bravúrosan kijátszották magukat a „halszagú atyafiság” megvetett kategóriájából, s még a világtérképre is igyekeznek felkerülni azzal a trükkel, hogy Lappföldön lakik a Mikulás. Amikor Lahti papíripari szennyvízzel tönkretett tavát sikerült eredményesen újjáéleszteniük, próbálták eladni a módszert a Balatonra alkalmazva is. Talán tágabb értelemben is próbálkozhatnánk a finn recepttel…