Földhözragadt gazdaálmok

Máig büszkék arra a jászkun atyafiak, hogy 1745-ben saját pénzükkel váltották ki magukat a jobbágysor alól Mária Teréziánál. Ebben az uniót hozó évben ismét a szolgaság fenyegeti őket. A kérdés is ugyanaz: lesz-e elég tehetségük, erejük ahhoz, hogy önállóságukat megőrizzék?

Latin megfelelője szerint redemptiónak nevezik azt a különleges történelmi eseményt, amikor a két nemzet, a jász és a kun saját erejéből, egymással összefogva visszavásárolta a Bécsben székelő magyar királynőtől a régi kiváltságjogokat. Ennélfogva az 1848-as jobbágyfelszabadítás sem érintette a kivívott önállóságot nagy becsben tartó jászsági gazdákat. Jászjákóhalmán mesél erről a mostanság is élő történelmi örökségről Fodor István Ferenc, a község egyik meghatározó közéleti személyisége. Helytörténésze, lapszerkesztője, honismereti szakkör vezetője, tizenkét esztendeig polgármestere. S nem mellékesen a jákóhalmi szabad jász polgárok körének titkára, a helyi gazdakör elnöke. Ez utóbbi titulusában vezet végig a falun, hogy maguktól a földből élőktől tájékozódjunk: milyen érzelmekkel, várakozásokkal tekintenek a történelmi változást hozó új esztendő elé? Vajon elegendő fegyver lesz-e az uniós versenytársakkal szemben a jász öntudat?
Elsőként a falu egyik végében tesszük próbára a szerencsénket, ahol félre kell tenni az autót, különben rögtön elakad a sárban. Volt itt valaha köves út, csak elvitte a gázberuházás. A helyreállításra eddig még nem került pénz. A múlt arcát szépen őrző sarki parasztháza előtt Fazekas Lászlóné fogad minket. Nem tartozik azok közé, akik véka alá rejtik a véleményüket.
– Nem ijedünk meg a munkától. Hajnalban ébredünk, nem kell ahhoz csörgőóra sem – kalauzol az udvaron át hátra, a jószágok felé. – Az első utunk a férjemmel az istállóba vezet, ahol várnak minket a tehenek. Nincs se vasárnapunk, se ünnepnapunk, hiszen mindig fejni kell. De ne vegye panasznak, amit mondok. Szívesen végezzük a kötelességünket, kedvünkre való a gazdálkodás. Bírnánk is erővel, csak az ellen nem tudunk tenni semmit, ha minden és mindenki összefog ellenünk.
Márpedig 2003-at az ötvenes éveiben járó asszony és családja így élte meg. A hátsó udvar máskor színültig van télire eltárolt takarmánnyal. Most csak néhány körbála árválkodik itt, a húszhektárnyi föld a pusztító aszály miatt nem termette meg azt, amivel a jószág tavaszig kitartana. Venni kell, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Ráadásul szinte aranyárban van a szalmabála, kétszer olyan drága, mint más esztendőkben. A szemes takarmány meg nyolcezer forint hetente. A tejpénzt viszont csökkentették, literenként mindössze 42 forintot adnak érte a községi csarnokban. Miközben a városi ember legalább háromszor ennyit fizet a tejért, ami némelykor nem is hasonlít az eredeti termékre.
– Mindent arra alapoztunk, hogy a kormány valóban enyhít a nyári aszálykárokon – sorolja tovább a bajokat Fazekasné a kiskonyhában, ahová időközben betelepedtünk. – Ehelyett jókorát rúgott rajtunk, mert nem tudom másképp nevezni azt, ami történt. A kétszázezer forint veszteségünknek csak a töredékét térítették meg. Csak úgy élhetjük túl a telet, ha a borjakat eladjuk. Csökkentjük az állományt, tavasszal pedig meglátjuk, hogyan tovább. Kivárjuk, mi lesz, most lesben állunk. Nagy jövőt már nem jósolok magunknak. Csak tudnám, hova megyek dolgozni a nyugdíjig? Mert munka aztán nem sok van a környéken. A fiaim is látják ezt a reménytelenséget, nem is adják gazdálkodásra a fejüket.
Bolya Zoltán portáján nagy a sürgés-forgás. Az egész család besegít a gazdaságba, ellátja a teendőket a tíz tehén körül. Takarmány itt se sok van, a marhákkal még a kukorica szárát is feletetik. A tartási körülmények sem túl rózsásak, de a gazda csak legyint, amikor rákérdezek, milyen fejlesztéseket tervez.
– Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Szinte egyik percről a másikra élünk. Nem gondol beruházásra az ember, ha nem látja a jövőjét. Minden arra utal, hogy az unióban a magamfajta nem tartozik majd a nyertesek közé. A nagy hal megeszi a kis halat, a kisembernek pedig mennie kell, rá nem lesz itt szükség. Tudom jól, mit kellene tennem annak érdekében, hogy a jövőben is átvegyék tőlem a tejet. Legalább huszonöt tehénre volna szükség, új istállóra, meg fejőházra. Mindez a téeszből lett kft.-ben sincs meg, pedig ott százával fejik a teheneket! A fejlesztéshez támogatás kell, azt nem én kapom majd meg. Hitelt pedig nem veszek fel. Kerüljük az adósságot, nem hazardírozunk más pénzével, csak a magunkéra támaszkodunk. Persze nem is jutunk így ötről a hatra. De legalább ami körülöttünk van, az tényleg a sajátunk, más még nem tette rá a kezét.
Az önállóság, a magányos helytállás becsülete az, ami Bolya Zoltán családjában nemzedékek óta tartja az erőt. A gyökerek mélyre nyúlnak, szülőkig, nagyszülőkig, meg a hatvanas-hetvenes években lerombolt jákóhalmi tanyavilágig, ahol hízók, tehenek, juhok, kecskék, aprójószágok vették körül a cseperedő gyermekeket. Bár az anyatejjel szívta magába a gazdálkodás szeretetét, Bolya Zoltán számára csak a kilencvenes évek adták meg azt a lehetőséget, hogy feltámadjon benne a parasztvér. Hetven hektár került a család tulajdonába, ami azon terem, mind a teheneké. A gazda az utóbbi tíz év alatt kétszer reménykedett igazán a jövőben. Az induláskor, amikor úgy tűnt, hogy a hazai agráriumban is beköszönt a nyugati maszekvilág, másodjára pedig az Orbán-kormány utolsó esztendejében. Családi gazdálkodóvá vált, hogy igénybe vehesse a kedvezményeket. A lehetőséget azonban már nem tudta kihasználni: jöttek a szocialisták, és a családi gazdálkodásból csak egy új tárcsára tellett.
– Egyszer volt Budán kutyavásár – mondja keserűen, és megint csak legyint.
Egyszer volt, és hamar véget is ért. Mostanság meg csak keresik odafent a nagy emberek a pénzt, keresik, de csak nem találják azt a forrást, amivel a gazdaembert segítenék. Bolya Zoltán is el tudná képzelni az udvarán a csillogó nyugati erőgépeket, a virágzó gazdaságot, üzleti tervet is készít hozzá percek alatt, csak tudja, közben olyan világot élünk, hogy az ilyen álmokból nem él meg az ember. Most inkább a tehenek eladásán gondolkodik. Abban bizakodik, hogy a föld után járó uniós támogatással majd a hetven hektáron is eltartja majd a családot.
– A magunkfajta egyszerű ember ne akarjon túl nagyot, mert aki kisebbet bukik, kisebbet is esik – szól a paraszti bölcsesség.
Jászjákóhalmát már 1357-ben is egy földvita kapcsán említik először az oklevelek. Az első világégés előtt alakult gazdakör 1929-ben saját erejéből székházat emeltetett. Hat éve kapta vissza az időközben kultúrházzá alakított épületet a szervezet. Azóta minden január harmadik péntekén az udvari üstben rotyog a birkapörkölt, gazdabálra gyülekeznek az emberek. Ha jó a termés, azt ünnepelik, ha rossz, sírva vigad mindenki.
– Most minden bizonnyal az utóbbi lesz – mondja Fodor István Ferenc. – De a jászsági embert nem kell félteni. Történjék bármi, körmeszakadtáig ragaszkodik az évszázadokkal ezelőtt megváltott örökségéhez, a termőföldhöz. Az én apám is, mikor bemondták a rádióban az ötvenhatos forradalom hírét, visszament az ekéhez szántani.
Lesz-e, lehet-e újra ezen a tájon redemptio? Megválthatják-e magukat a jász atyafiak a múlt örökségétől és a jövő veszélyeitől egyaránt? Ezen gondolkozom, miközben magam mögött hagyom a jákóhalmi határt. Vakítóan süt a téli nap. A Tarna folyó mentén pedig, ameddig a szem ellát, zsíros fekete földek mosolyognak.