Ma, a XX. század harmadik negyedében már nem számít, hogyan és mi volt, mi és miért történt. Ma már mindnyájan hazátlanok, az öregek pedig már csak a múltból itt rekedt kísértetek vagyunk. Hiszen nincsen már Magyarország. Megmaradt roncsán egy kis kommunista szatellitállam vegetál. A család ősi gyökereinek helyén meg a tót kommunisták terpeszkednek. (…) A család megmaradt tagjai szétszóródtunk különböző országokba és kontinensekre – olvasható XIX. Máriássy László 1956-ban Londonban befejezett kéziratos családtörténetében. Keserű summája és zárlata ez annak a nemzetségi históriának, amely 1094-től ívelt egészen 1950-ig, az első saját szepesi várerőd megépítésétől és a magyar gyepűvonal északabbra tolásától az összeomlás és az emigrációba menekülés dátumáig. Az ötvenes években a legtöbb nemesi és polgári családtörténet hasonló szavakkal fejeződhetett be a Felvidéken. Akit a csehszlovák hatóságoknak nem sikerült áttuszkolniuk a magyar határon, az végignézhette, amint évtizedek alatt törpe kisebbséggé válik, majd szétolvad a törzsökös magyarság a Szepességben. Ám aki életveszélyben menekült át Magyarországra, annak nem maradt más teendője, mint hogy innen-onnan összegereblyézze a sokszázados történelem dokumentumait, főurak és cívisek levelezését, bűnök és kitüntetések lajstromát, s megalkossa ezekből az emlékmagyarokból és emlékszászokból az egyik legizgalmasabb és legátszellemültebb közép-európai táj elégiáját.
Ott maradt például Czóbel Margit bárónő. Nagyőrön, a Mednyánszky-kastélyban tengethette életét a hatalomátvétel után is, mert a kommunisták meghagytak neki egy szobát, valamint a park darabkáját, hogy krumplit, répát termeszthessen a konyhájára. Magyarországi szemtanúk szerint azonban korántsem volt kiváltságos helyzete: míg a reneszánsz kastélyt a környék legharciasabb pártemberei foglalták el, Czóbel bárónő, a festőzseni Mednyánszky László unokahúga csak tyúklétrával közelíthette meg lakhelyét, hogy ne találkozzon lumpoló szomszédaival. Empire szekreterjének fiókjait tartalmukkal együtt magukkal vitték a felszabadítók; a hiányt a bárónő faszínűre festett kartonpapírral, az ébenfa intarziákat pedig tussal pótolta.
S ott maradt Wieland Anna is.
– Bár 1945-ben a mi családunk is összecsomagolt, három nap múlva löktek volna át bennünket a határon. Valami azonban történt a nagypolitikában, s leállították a transzportokat – emlékezik a szepességi Poprádon élő nemesi származású asszony. – Addigra Lőcséről például csaknem mindenkit kitelepítettek. Olykor elgondolkodom, lehetséges, hogy jobb lett volna, ha mi is erre a sorsra jutunk. Magyarországon még osztályellenségek sem lettünk volna. Csak egyszerűen menekültek. Minket ott már nem telepítettek volna ki, mert nem lett volna honnan.
Nem így történt. Azoknak sem lett jobb a sorsuk, akik átkerültek Magyarországra. Máriássyak, Görgeyk, Bethlenfalvyak szemlélhették tehetetlenül ideátról, hogy konfiskálják el kúriáikat, váraikat, bibliotékájukat és levéltárukat, törlik el módszeresen a régi családok múltját. Volt, aki elment sertésgondozónak, triciklis futárnak, hullamosónak, mielőtt továbbmenekült volna Nyugatra. Volt, aki regénybe illő életút végén visszakanyarodott Magyarországra, persze már a rendszerváltás után. És volt, aki mindennek ellenére itthon maradt, és makacs küzdelemmel elérte, hogy megőrizhesse zárványként a szepesi szellemi és erkölcsi nívót, valamit továbbcsepegtetve leszármazottaiba is. Bennük, családtörténetükben él tovább ma ez a láthatatlan régió.
– Nagyanyánk testvére, Görgey Albert ott halt meg Toporcon, az ősi családi fészekben 1943-ban. Szerette azt a települést, az embereket és a tájat, nem szívesen utazott más városokba, sem külföldre, sem Magyarországra. Mi a Késmárkhoz közeli Hunfalván, a szinte csak a szászok lakta Hunsdorfon éltünk. A századfordulón még a szepesi zsidóság rabbiképzője is ebben a faluban működött – idézi fel emlékeit Bethlenfalvy Géza orientalista. – A helybéli szászok Hitler hatalomra kerüléséig magyar érzelműek voltak, kötődtek kultúránkhoz: 1918 után Budapesten működött tovább a Cipszer Egyesület. Sajnálatos módon Hitlernek sikerült sokukban a német érzelmeket felébresztenie: a Volksbundnak a Szepességben is alakultak tagozatai.
– Ha Hitler beszélt, a szászok kitették a rádiót az ablakba – fűzi hozzá Henterné Bethlenfalvy Márta nyugdíjas biológia–kémia tanár, Géza nővére. – A német hadsereg sem megszállóként, hanem barátságosan viselkedett a Szepességben. A magyar nemesi családok másképp gondolkodtak: nagyapánk már 1941-ben azt mondta a hozzájuk beszállásolt Wehrmacht-tiszteknek: „Uraim, önök el fogják veszíteni ezt a háborút.”
Amikor 1944-ben kitört a szlovák felkelés, a Bethlenfalvy gyerekeket édesanyjuk Toporcra vitte. De nagyanyjuk és nagyapjuk Hunfalván maradt. A partizánok a falhoz állították őket, hiszen a „nagy ház lakóit”, akiket „elnyomónak” néztek, csak nem hagyhatták életben; ám a falubeli szlovák kocsisok és cselédek nem engedték kivégezni őket. A háború után kilencszobás kúriájukból egy-egy helyiséget meghagytak az öregeknek. Eközben a Bethlenfalvy gyerekek édesanyjukkal előbb Pozsonyba, majd az ő szülővárosába, Mosonmagyaróvárra települtek; édesapjuk 1945-ben elesett, amikor hazafelé igyekezett a frontról. Magyarországon csak azért tudták elvégezni az egyetemet, a Szepességben maradt nemesi származású fiatalokkal, például Wielandékkal ellentétben, mert a személyzetisek trehány munkát végeztek: elfelejtettek utánanézni annak, kik is azok a Bethlenfalvyak valójában. A felvételi kérdőíven a vadászatot kedvelő nagyapjukat Márta erdőkerülőnek, Géza pedig a 300 holdas birtokon gazdálkodó édesapát mezőgazdasági alkalmazottnak jelölte meg.
– A Felvidéken túlnyomórészt kis- és középbirtokosok éltek, „szerény urak”, gazdag senki nem volt ezen a vidéken – tűnődik Bethlenfalvy Géza, amikor arra kérem, jellemezze a Szepesség szellemiségét. – A felföldi lélek hajlamos volt a melankóliára és a sztoicizmusra, mert az emberek ki voltak szolgáltatva a természetnek. Szüleink reggeltől estig a gazdaság, a ház és a család dolgaival foglalkoztak: a Görgeyk is tevékeny emberek voltak, kemény munkával művelték a rossz minőségű földet, nem éltek urizáló dzsentriként. Nagyanyánk, Görgey Mária például orvos szeretett volna lenni, de akkoriban még nem tanulhatott nő az egyetemeken. Mégis értelmiségiként élt, több nyelven levelezett a fél világgal.
– Hagyományaink demokratikusak voltak – bólint Bethlenfalvy Márta. – Az úri réteg nem különült el anynyira a többitől. Minden karácsonykor hivatalos volt a toporci Görgey-kastélyba a falu értelmisége: papok, tanítók, orvosok. A gazdaság jól működött, így a család tarthatta fenn saját pénzéből az iskolát és az egyházat is.
– A birtok mégis mindig feszültséggel és súlyos kötelezettségekkel járt, így bizonyos értelemben megkönynyebbülés volt „megszabadulni” tőle – mondja lakonikusan Bethlenfalvy Géza.
Toporcon a Görgey-sírokat ma a régi cselédek és utódaik tartják rendben. Márta minden évben ellátogat a faluba, s olyankor fölkeresi a maradék szepességi barátokat is. Néhány éve döbbenten vette észre, hogy valami hiányzik az omladozó kúria elől: kivágták a park büszkeségeit, a több száz esztendős három hársfát – a helybéliek egy éven keresztül tüzeltek a rönkökkel. Pedig a harmincas években Toporc minden háza leégett – magyarázza a nyugdíjas tanárnő –, egészen a hársfasorig: a Görgey-park fölfogta a tüzet, s ezért nagy becsben tartották a vén hársakat.
Úgy látszik, a tűz mégis továbbharapódzott.
– Ha Közép-Európa békés tájékká változna, visszavinném Lőcsére azokat a családi bútorokat, könyveket, festményeket, amelyek onnan származnak – bizonygatja Greschik Gyula, aki budai házában fogad.
Vissza, mondja Greschik úr, holott ő már Budapesten született 1936-ban. Lőcse mégis a „vissza” meg a „haza” szinonimája a világjáró mélyépítő mérnöknek, hiszen a család mindkét ága onnan származik. Amikor Greschik Gyula először járt Lőcsén hatéves korában, azonnal eligazodott az utcákon és a régi házban, annyit beszéltek a szepességi szülővárosról otthon. Nyaranta a Bükkbe mentek kirándulni szüleivel, mert annak növényzete hasonlít a leginkább a szepességi flórához. S nem utolsósorban onnan rá lehet látni a szép, a messzi Tátrára is. Édesapjával a bükki magaslatokról járták be képzeletben a Lomnici-, a Gerlahfalvi-csúcsot, a Vöröstorony-szorost vagy a tarpataki völgyeket.
– Anyám már Budapesten született, apám még Lőcséről járt a pesti Műegyetemre. Az ő családja végül 1934-ben föladott mindent, és leköltözött a Felvidékről – mondja Greschik úr. – Attól fogva a Szepesség számunkra az elveszett paradicsom volt. A felvidéki magyarság átmeneti állapotnak tekintette a Trianon utáni helyzetet. Ennek a területnek a föladása végső soron annak köszönhető, hogy elvándoroltak onnan, amikor úgy látták, hogy már semmi nem fog megváltozni.
Greschik Gyula mégis feltehetően az utolsó lőcsei Magyarországon, akinek megvan az ottani családi ingatlana. Aki otthon maradt, az hetedíziglen elszlovákosodott a rokonságban. De megmaradt a lőcsei ház, mert a hagyomány kötelez: az nem kerülhet ki a család tulajdonából. Az épület ugyanis megszentelt tér volt: az evangélikusok titkos gyülekezeti helye és menedéke az ellenreformáció idején. A bútorok meg a könyvek, amelyeket Greschik úr szeretne Lőcsére visszavinni egy jobb Európa beköszöntekor, szintén sok mindent megéltek, például kétszer látták az oroszt: 1849-ben a felvidéki városban, majd csaknem egy évszázad múlva Budapesten.
Ma e régi könyvszekrények, nehéz tölgyfa asztal és szecessziós kötésű lexikonok ékesítik Greschik úr budai otthonát. A láthatatlan Lőcse emlékei. A mérnök büszkén mutatja Königgrätznél hadifogságba esett felmenőjének szálkás gót betűkkel, de magyarul írt leveleit édesanyjához; majd az asztalra teszi másik kincsét, Tátra-útikönyv-gyűjteményét, amely a szepességi kiadásoktól a legújabb szlovák bedekkerekig felöleli a kínálatot.
– Őseim között vannak a cipszer Steinhauszok, akik közül számos remek építész dolgozott többek között a Parlament vagy a Halászbástya építésénél és felvidéki templomok renoválásánál. Másik felmenőm, Greschik Viktor Lőcsén volt a gimnázium tanára, valamint neves botanikus és történész, aki szinte minden európai nyelven írt és beszélt, róla ma utca van elnevezve szülővárosában – lapozgat a családtörténetben a mérnök. – Az ötvenes években felszólított bennünket a csehszlovák állam, hogy szolgáltassuk vissza az ellopott Greschik Viktor-kéziratokat. Pedig egy betűje sem volt nálunk, sajnos. Az történt ugyanis, hogy a tanár halála után egy szegény cigány családot telepítettek házába, s az föltüzelt minden égethetőt, bútort, tanulmányokat.
Úgy tetszik, ezt a tüzet sem lehet eloltani.
Greschik Gyula mégis boldog sóhajjal zárja családtörténetét. Azt mondja, nem tudja leírni azt az örömöt, amelyet akkor érzett, amikor először aludt lőcsei házukban, a hajdani titkos templomban – egy asztallapon. Azóta csaknem havonta jár a Felvidékre. Úgy érzi, erkölcsi kötelezettségei vannak a Szepesség iránt: ő Pesten is lőcsei maradt. Greschik úr ugyanis bízik abban, hogy valamelyest vissza lehet állítani a tájék eredeti szellemi sokszínűségét. Azt a szabadelvű légkört – jóval szabadabbat mondjuk az alföldinél –, amelyben azt is elfogadták, hogy az ő evangélikus édesanyja és katolikus édesapja összeházasodjék. És a szlovák evangélikus pap megtanulta magyarul a miatyánkot, hogy rokonuk temetésén elmondhassa. Greschik Gyula üres óráiban ma szlovákul tanul, mert azon kevesek közé tartozik, akik hisznek az egyensúly elvében.
Hogy hátha újra látható lesz Közép-Európa.
– Édesapám imádott tótul beszélni: akkoriban még nem volt rosszindulatú megkülönböztetés, sem ellenérzések a nemzetiségek között – állítja Máriássy Borbála. – Ő jogot végzett, lőcsei szolgabíró volt; de Trianon után leköltöztek a Szepességből Magyarországra, s 1926-tól kormánypárti országgyűlési képviselőként tevékenykedett egészen ’44-ig.
Az idős asszony nemrég levélben keresett meg, szóvá téve, hogy a korábbi felvidéki sorozatból olyan nevezetes szepesi kötődésű családokat hagytam ki, mint például a Csákyak, a Theökék, a Jekelfalussyak, a Szinyei Mersék, a Thurzók, a Thökölyek vagy a kilencszáz éves múltra visszatekintő Máriássyak. Utóbbiak családtörténete ugyanis cáfolata annak a tézisnek, hogy menekültekből nem lehet osztályellenséget kreálni.
– Én már a Monor melletti Gombán születtem: amikor apám áttelepült, beházasodott a Szemere családba – folytatja Borbála asszony. – 1945-ben háborús bűnösnek nyilvánították, mivel képviselőként megszavazta a háborút. Az internálótábor után haláláig, 1953-ig rendőri felügyelet alatt állt, minden héten jelentkeznie kellett az őrsön, nyugdíjat nem kapott. A család kúriáját elvették, minket a település szélére telepítettek. Ha a falusiak nem csempésznek élelmet, éhen haltunk volna.
Üldögélünk Máriássy Borbála szobácskájában; a falon szigorú ábrázatú szepességi ősök portréja, tájképek, megsárgult családi fotográfiák. Az egyik Patay ős arcképén golyó ütötte lyukak: a bevonuló katonaság azon gyakorolta a célba lövést.
– Édesapám mindig előbb emelt kalapot, mint a szembejövők. Neveltetésünk puritán volt: belenőttünk a falusias életformába, s a nemesség nálunk sosem volt beszédtéma. Ám azt tudtuk, hogy származásunk mire kötelez: a feltétlenül tisztességes életre. Apám halála után feljöttünk Pestre. Én takarítottam, majd selyemfestészettel, kendők, sálak színezésével próbáltam pénzt keresni. Később gépészeti rajzoló lettem, a hetvenes évektől pedig a szabadalmi hivatalban dolgoztam idegen nyelvű levelezőként.
– Mi történt a családi vagyonnal?
– 1945-ben az oroszok pozdorjává zúztak mindent kúriánkban. Könyvtárunkat kivitték a marhalegelőre – eső verte, állat trágyázta a klasszikusokat. A rendszerváltás után kaptunk egy kevéske kárpótlást: havonta jár 2000 forint 1000 hold földért és a házainkért. De életben maradtunk – szorítja össze a száját Borbála asszony.
Szepességi várurakból megbélyegzett, kiebrudalt magyarok, az új egzisztenciát felépítő száműzöttekből újra és újra kifosztott, földönfutóvá tett népellenségek – ez a sors várt a Magyarországra menekülő felvidéki nemességre. Nem volt kímélet, nem kaptak türelmi időt. És e családokkal egyszersmind kiveszett a polgári arisztokratizmus és a mértéktartóan finnyás polgári öntudat felvidéki hagyománya is.
Folytatjuk
origo.hu
Több helyen is tüntettek Magyar Péter ellen a felháborodott nyugdíjasok
