Gyilkosság a szemünkbe hazudva

Amikor egy nyugati rádióállomás pontos adatokat közölt arról, hogy 1952-ben Csapnál mennyi vonat haladt át és mit szállítottak, az ÁVH nem tudott a hírforrás terjesztőinek nyomára bukkanni. Emiatt több száz vasúti tisztet, MÁV-alkalmazottat tartóztattak le. Súlyos börtönbüntetetéseket szabtak ki koholt vádak alapján. Az úgynevezett kémkedési ügy áldozata lett Keresztes Vince ezredes és veje, K. Géza MÁV-főintéző. Mindkettejüket 1953. augusztus 17-én végezték ki a Fő utcában. Keresztes ezredes lánya, Mária akkor már a szíve alatt gyermeket hordott. A fiú az édesapját, a harminckét évesen kivégzett K. Gézát sohasem láthatta. K.-né Mária egyszerre vesztette el apját és férjét. Sírfeliratuk a 298-as parcellában található. A család még ma is tart a következményektől, ezért kérésükre csak a vezetéknév kezdőbetűjét tüntetjük föl. Az utolsó élő tanúval ezekről a borzalmas évekről beszélgetünk.
– Ön is MÁV-alkalmazott volt. Mikor tartóztatták le a férjét?
– 1952. november 13-án vették őrizetbe. Hetekig vártam, hogy valami hírt kapok tőle. Végül december 12-én megkerestem egy ügyvédet, Dzubay Lászlót, hogy képviseljen bennünket. Ezerötszáz forint ügyvédi munkadíjat kért, nekem akkor hatszáz forint volt a fizetésem. A letartóztatást megelőzően a férjem forgalmi szolgálattevő volt mint MÁV-főtiszt. Én Kőbánya felsőn voltam fizetőtiszt. Azon a napon hazamentem este a szolgálatból, Géza éjszakás volt. Reggelre kellett volna megérkeznie. De nem tudtam megvárni, mert újra munkába kellett mennem. Este hat órakor ismét hazamentem, és az anyósom már az ajtóban kérdezte: Géza hol van? Akkor már rosszat sejtettem, és mint a félőrült, telefonon hívtam anyám unokatestvérét, Márton Józsefet, aki a MÁV Budapesti Igazgatóságán vezető beosztást töltött be. Semmit nem tudott a férjemről, majd fél óra múlva visszahívott, s megnyugtatott, hogy nem történt baleset, de a MÁV igazgatója, Bedő elvtárs sem tud bővebbet arról, hol a férjem.
– Hogyan tudta meg, hogy mi történt?
– Harmadnap dél körül kaptam egy telefont a rokonunktól, hogy mégis volt egy baleset a Kelenföldi pályaudvaron, és emiatt a férjemet mint felelős MÁV-tisztet meghallgatják a rendőrségen. A napok közben teltek, de Géza nem jött haza. Mindenhová szaladgáltam, a rendőrségen nem tudtak róla semmit, ezért írtam egy levelet Rákosi Mátyásnak. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségétől kaptam választ 1952. november 29-én É/TZ-ZS ügyiratjelzettel, amiben közölték, hogy Rákosi elvtárs nagyon elfoglalt, ezért nem tud fogadni, de írjam le részletesen, mit kívánok.
– Írt választ erre a levélre?
– Nem, mert a munkahelyemen figyelmeztettek, hogy jobb, ha nem foglalkozom a férjem ügyével. Akkor már rettenetes idegállapotban voltam. A férjemet és engem nagyon szerettek a munkahelyünkön. Éppen ezért nagy kockázatot vállalt a közvetlen főnököm, amikor szólt nekem, hogy ne legyek ideges, de keresnek majd az Államvédelmi Hatóságtól, mert ki akarnak hallgatni, de tegyek úgy, mintha nem tudnék róla. Ettől természetesen még idegesebb lettem. Később jött egy sunyi pasas bőrkabátban, aki szemtelenül azt kérdezte tőlem: hol van a férjem, mit tudok róla? És mit tudok az apámról, Keresztes Vincéről? Nem tudtam mást válaszolni, mint az igazat, hogy a férjem nem jött haza a munkából, az édesapámért pedig egy katonai dzsip jött, és elvitte.
– Az édesapjának mi volt a foglalkozása?
– Apám katonatiszt volt, őrnagyként szolgált Horthy Miklós idején, majd a néphadseregben tovább szolgált. A Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, mert az új rendszernek szüksége volt hivatásos kiképzőtisztekre. Az ávéhás azt közölte velem szemrehányóan, hogy hallottuk, ön még a MÁV igazgatóját is megkereste a hozzátartozója ügyében. Mondtam neki, igenis keresem a férjemet, az apámat. Majd megkérdeztem: ha ön sem tud semmit, akkor mit akar tőlem? Ezzel sarkon fordultam, és ott hagytam. Húszéves voltam, nagy volt a szám, nem tudtam, milyen következményekkel járhat ez. Lett is belőle nagy balhé. Hívattak a MÁV politikai osztályára, ahol Holló elvtárs volt a személyzeti főnök. Fel sem állt, a fotelben ült, mellette két másik sunyi bőrkabátos volt. Holló nekem támadt, hogy miért nincs egy új önéletrajzom. Mondtam, hogy azért nincs, mert már eddig tízet írtam, és a százötvenezer ember közül miért nekem kell ennyi önéletrajzot írnom? Különben is – folytattam –, állapotos vagyok, nem érzem jól magam, miért kell nekem ilyenekkel foglalkozni? Az egyik bőrkabátos fenyegetően odaszólt: No de elvtársnő, így viselkedni akkor sem lehet! Miért nem mondja meg, hogy hol van az apja és a férje? Ekkor már nem törődtem semmivel. Magamból kikelve, könnyes szemekkel kiabáltam: Maguk tudják, hol van a férjem és az édesapám! Legyen annyi emberség magukban, hogy megmondják, mi van a férjemmel, az apámmal!
– Akkor már sejtette, hogy nagyon nagy a baj?
– Igen. Hallottuk, hogy hány ember tűnt el az Andrássy út 60.-ban. Akkor már tudtam, hogy az apámat lefogták. Nagy tudású Horthy-tiszt volt, valószínűleg már terhes volt számukra. Pedig a beosztottja, egy főhadnagy kihozta az apám fizetését, mintha vidéken dolgozna. De hiába, anyámmal kezdtünk gyanakodni. Anyám meg is kérdezte a főhadnagyot, hogy hol a férje. Ő zavartan válaszolt: Honnan tudjam asszonyom? Nekem csak a fizetését adták oda, hogy hozzam el.
– Egyszóval a családot megpróbálták félrevezetni. A kihallgatásnak mi lett a vége?
– Az, hogy Holló elvtárstól elkértem a munkakönyvemet, mielőtt az idegosztályra kerülök. Hihetetlen barátságos hangra váltottak. Holló elvtárs azt mondta, menjek csak haza, nyugodjak meg, szükségtelen volt az aggodalmam.
– A szerettei nem kerültek elő?
– Nem. Teljes titok övezte a sorsukat. 1953-ban megszületett a gyermekem, én pedig dolgoztam tovább a MÁV-nál.
– Nem is értesítették semmiről?
– 1953. október 27-i keltezéssel kaptam egy levelet a Budapesti Katonai Ügyészségtől. A következő állt benne: „… beadványára értesítem, hogy férjét a budapesti hadbíróság államellenes bűncselekmény miatt ítélte el. Vele kapcsolatban közelebbi felvilágosítást nem adhatok.” Az aláírás olvashatatlan volt.
– Akkor már gondolta, hogy kivégezték?
– Reménykedtem, hogy él. A forradalom alatt, 1956-ban azt hittem, hogy kiderül az igazság. Nem ez történt, jött az újabb megtorlás. 1959-ben tudtam meg a valóságot, amikor a Budapesti Rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osztálya küldött egy levelet, amelyben az állt, hogy férjem halálának anyakönyvezését elintézték. Ezek után bementem a II. kerületi anyakönyvi hivatalba, ahol azt értesítést megmutatva érdeklődtem: miben halt meg a férjem, és hol temették el? A hivatalvezető behozatott egy vastag könyvet, belenézett és csak ennyit mondott: Erről az esetről sajnos nem tudok semmit mondani. Egyszóval azt sem tudtam meg, hogy milyen körülmények között, hogyan halt meg. Dolgoztam tovább a MÁV igazgatóságán, de sem árvaellátást, sem özvegyi hozzájárulást nem kaptam. Édesanyám is várta a férjét, de azt gondoltuk, hogy valahol börtönben ül. Abban az időben tízezrek senyvedtek valahol. Csak később hallottam, hogy Fehérváry István a Börtönvilág Magyarországon című könyvében azt írta, apámat és férjemet egy helyen, egy időben végezték ki.
– Nem gondolt arra, hogy férjhez megy? Hiszen a gyermek apa nélkül nevelkedett.
– Erről szó sem lehetett. Anyámmal neveltük együtt a fiamat.
– Mikor tudta meg, hogy már nem él az édesapja?
– Két hónappal később édesanyám is kapott egy hasonló levelet, amiben értesítettek bennünket, hogy jöhetünk a halotti anyakönyvi kivonatért.
– Teltek az évtizedek. Kapott-e valami hivatalos iratot a rendszerváltás után?
– Kutattam tovább, a rendszerváltás után levelekkel bombáztam a hatóságokat. Végül a Budapesti Katonai Bíróságtól kaptam egy hivatalos iratot Hildebrand Róbert hadbíró aláírásával 1991. január 23-án, amelyben kérnek, hogy apám és férjem holttestének felkutatása, azonosítása végett keressem meg az Igazságügyi Minisztérium Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát. Ebből az iratból tudtam meg a végső igazságot, miszerint Keresztes Vince őrnagyot, azaz édesapámat a katonai bíróság a 0334/1952-es számú ítéletével folytatólagosan elkövetett hűtlenség bűntette miatt kötél általi halálbüntetésre, teljes vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélte. Az ítéletet végrehajtották. Ebben a hivatalos iratban még az is benne volt, hogy az ítéletet az 1990. évi 26. törvény első paragrafusában írt rendelkezések folytán semmisnek kell tekinteni. A honvédelmi miniszter, Für Lajos rehabilitálta apámat, és posztumusz ezredessé léptették elő. A férjemről is megkaptam a dokumentumot, akit szintén folytatólagosan elkövetett hűtlenség büntette miatt a BHÖ 37.1.-es bekezdése és a 38. pont alapján kötél általi halálra ítélték. A halálbüntetést 1953. augusztus 17-én végrehajtották. Ezt az ítéletet is megsemmisítették a szabadon választott parlament törvénye alapján. Az ítéletek végrehajtásának időpontjait sehol sem tudták pontosan dokumentálni.
– A körülményekről, a kivégzés igazi hátteréről nem tudott meg semmit?
– Még az sem tudtam meg, hogy hol nyugszanak. Átvizsgálták a Büntetés-végrehajtási Intézet és az új köztemető nyilvántartásait, de sehol sem találták meg édesapám és férjem maradványait. Erről az Igazságügyi Minisztériumból Barsiné dr. Gráber Mária osztályvezető értesített 1995 januárjában. Több helyről kaptam hasonló választ, mivel a Rákosi-korszak sok iratát megsemmisítették. Nagy fájdalmam, hogy nem tudtam őket tisztességesen eltemetni.
– Nyugdíjaztatásáig a MÁV-nál dolgozott. Soha nem mondták meg, hogy miért vitték el a férjét? Hiszen ők többet tudhattak? Több száz vasutast perbe fogtak abban az időben.
– Soha nem mondták meg. Amit tudtak, azt is eltitkolták. Szörnyű volt éveken keresztül bizonytalanságban élni. Emléküket már csak én őrzöm, a 298-as parcella és a Petőfi hídnál felállított emlékmű, a Gloria Victis, ahová a Politikai Elítéltek Közössége bevésette a nevüket. Én azonban már soha nem tudok megnyugodni. Elvették törvénytelenül, sunyi módon az ötvennyolc éves édesapám és a huszonkilenc éves férjem életét. A gyilkosok nem feleltek tetteikért, még jelképesen sem bűnhődtek. Ezt sohasem tudom elfelejteni, megbocsátani. A Jóisten megbocsáthat nekik. Mindennapi imámban hangsúlyozom: szabadíts meg a gonosztól…