Ki emlékszik még a honvédekre?

Azokra a délvidéki katonákra gondolunk, akiket Bácskából magyar katonának soroztak be a második világháború ideje alatt. Közülük a legfiatalabb is betölthette már a nyolcvanadik évét. Meg azokra, akik a magyar haza védelmében önkéntesnek jelentkeztek a német megszállás alatt álló Bánságból meg az akkori Független Horvát Államból. Ez utóbbiakról azok tudnak, akik ismerik a bánsági és a szerémségi magyarok világháború alatti helyzetét: átszökött sok magyar legény a Tiszán és a Dunán Bácskába, vagy dohánycsempészekkel átment a Majdán-Rábé határában akkor még létező falu, Sasillés fölött az országhatáron. Sokukból lett önkéntes honvéd. Negyvennégy óta hallgattak róla mindannyian, mintha csakugyan halálos bűnt követtek volna el önkéntes vagy hatósági kényszerből vállalt cselekedetükkel. Sokan vesztek el közülük a keleti fronton, Voronyezsnél, a Don-kanyarban, a Kárpátok védvonalain folyó véres küzdelmekben. Sokan lettek hadifoglyok. A temeríni születésű Zsúnyi Illés Nehéz idők címen megírta röviden annak a fájdalmas évtizednek a történetét, amely azzal kezdődött számára 1944. október nyolcadikán, hogy 18 évesen, kilencedmagával elindult Temerínből, és akkor ért véget, amikor 1953-ban kiszabadult az orosz Gulagból, ahova a hadifogságát háborús bűnnek minősítő sztálini munkásállam igazságügyi rendszere záratta.
Sokakat büntettek börtönnel, miután hazatértek. A világháború vége felé nálunk a honvédség kötelékébe való mindennemű tartozás háborús bűnnek minősült. Sokakat ki is végeztek emiatt. Az adorjáni Sándor Lukács honvéd aznap érkezett haza szabadságra, amikor a faluban a fegyveres partizánok megtizedelték a férfilakosságot. Éppen csak levetette az ingét, az udvaron mosakodott. Elvitték és kivégezték, mert honvéd egyenruhát viselt. Elég sokan okultak a hasonló sorsokon, elhallgatták életüknek ezt az epizódját, beálltak Tito hadseregébe, s lett belőlük „petőfista”, mert azért kedvezményes nyugdíj, rokkantsági pótlék és egyéb kedvezmény is járt.
Akik elvesztek a fronton, azokról sem tudhattunk évtizedeken át. Mostanában már kereshetjük személyi adataikat a világháborús magyar veszteségeket tartalmazó listákon, erről a Magyar Szó is írt az elmúlt napokban. Az 1999-ben megjelent Béke poraikra? című könyvben a keleti fronton elesettek között rengeteg délvidéki nevét találhatjuk meg. Az ábécérendbe szedett névsor első neve az ósziváci A(l)csánszki Béláé, aki 1944 júniusában esett el, harmadik a sorban a palánkai Abádics Zsivkó, aki két évvel korábban, a nyolcadik a veprődi Ábel József, aki 1942-ben, a kilencedik a kúlai Ábel László József, aki 1944-ben esett el. A délvidékiek sorát a szabadkai Zsombóki István zárja, 1944 májusában halt hősi halált. Nyilván azonos azzal a ®amboki I¹tvan néven említett személlyel, akit a Szabadkai község II. világháborús áldozatainak névsora címen kiadott (Szabadka, 2000) könyv is említ, s aki a mi nyelvünkön valójában Zsámboki Istvánnak neveztette volna magát, ha akaratát érvényre tudja juttatni, de ez még halála árán sem sikerült neki.
Mi van azokkal, akik megérték a háború végét, és volt akkora szerencséjük, hogy hazatértek? Még nagyobb szerencse, a sors különös kegye kellett ahhoz, hogy hosszú életet éljenek, s napjainkban is itt legyenek közöttünk. Vannak-e még néhányan életben? Hol élnek?
Mostanában, amikor már nem számít halálos, a bűnüldöző és a rendőri szervek által hivatalból üldözendő véteknek az, hogy egy magyar nemzetiségű ember honvédként szolgált a második világháború alatt, megérett a helyzet arra, hogy megkíséreljünk megszervezni egy találkozót számukra. Az első és feltehetően egyetlen délvidéki magyar honvédtalálkozót. A munkát a Magyar Szó szerkesztősége és az Újvidéki Magyar Polgári Kör vállalja. Terv szerint május első felében kerül rá sor. Addig felvesszük a kapcsolatot a magyarlakta helységeinkben több olyan személlyel, akiket arra kérünk, hogy kutassa fel a környezetében élő volt honvédeket, jegyezze fel lakcímüket, s tudakolja meg, el tudnak-e jönni a találkozóra, amelynek színhelyét is közölni fogjuk hamarosan.
Addig is arra kérjük olvasóinkat, hogy ha van tudomásuk ilyen személy létezéséről, akkor jelentsék telefonon a Magyar Szó szerkesztőségi titkárságára a 021/456-066-os telefonon vagy az alábbi e-mail címen: [email protected]!