KÖNYVESHÁZ

Fregatt a hajon
A nyugati divat keleti szemmel
Major Anita

Nem a ruha teszi az embert. Vagy mégis? Az öltözködés létünk alapvető kifejezési formája: kultúráról, vallásról, társadalmi rangról, személyiségről árulkodhat. Esztétikai változásokat tükröz, láthatóvá teszi a történelmet. A Kyoto Costume Institute (KCI) a világ egyik leggazdagabb ruhagyűjteményével rendelkezik: főként a nyugati divatú női öltözékeket gyűjti a XVIII. századtól napjainkig. A nőit, mert az jobban tükrözi a kor szépségideálját. Lenyűgöző időutazás, háromszáz év divattörténete az intézet által összeállított album: gyönyörködhetünk elődeink ruhatárában és a modern kreációkban. Az ötszáz illusztráció elsőrangú fotográfusok munkája, némelyik darabot több nézetből, az apró szépségeket is kiemelve fényképezték. Élvezetes tanulmányok, szakszerű anyagleírások, egy-egy szabásminta, korabeli festmények, karikatúrák is helyet kaptak a kötetben.
És sok-sok érdekesség! Az 1770-es években a masamódok határozták meg a trendet, a fodrászok egész fregattokat építettek a hajkorona tetejére. A XIX. század közepén az etikett napi hét-nyolcszori ruhaváltást írt elő a nőknek. Nem hallottak még a „bukj el” szoknyáról? Krinolinban szintén lehetetlen volt járni, nem is kímélték a szatirikus ábrázolások. Az 1880-as évek turnűrje akkora, hogy ketten is belefértek volna, vagy „elég nagy, hogy megálljon rajta a teáskanna”. A XX. század elejének kalapjai pedig néhány színes tollú védett madár kihalásával fenyegettek.
Mi köze a török bugyogónak a nőmozgalomhoz? Hogyan hatott a francia forradalom, Napóleon vagy épp Thatcher asszony az öltözködésre? Tutanhamon sírjának feltárása, a harmincas évek amerikai filmsztárjai? De még a magyar huszárok is beleszóltak a divat alakulásába!
A második világháború anyagtakarékossági előírása a kabát anyagát négy méterben maximálta, kötelező lett az egyenes szabás s a rövidebb szoknya – holott száz–kétszáz éve ötven méter csipkét is belevarrtak egy ruhába. 1940: nejlonharisnya-őrület. A hatvanas évek új hulláma még „szűkmarkúbb”: hódít a mini, a monokini. A farmer minden határt elmos nemek, generációk, társadalmi helyzetek és nemzetek között. A huszadik század második felére popularizálódik a divat: a konfekcióipar, az uniszex, az új szintetikus anyagok az utca emberét szolgálják. A kötet szerzői a művészet és a viselet összefonódására is figyelnek: Dalí, Cocteau, Mondrian, Vasarely, Warhol szerepére, de még a Sex Pistols punkegyüttes hozadékára is kitérnek: a szadomazo elemek megjelenésére az öltözetben.
A XVII. században még vasfűzőben „szorongtak” a nők, az ezredvégre a ruha emberi bőrré válik, a bőr pedig ruhává, dívik az arcfestés, a tetoválás, a piercing. Az elidegenedett ember kiszolgáltatottságát szimbolizálja az „utolsó otthon” túlélőkabát, amelynek több mint negyven átlátszó műanyag zsebe teletömhető újságpapírral. A japán KCI reprezentatív kiadványa kitartóan hangsúlyozza a távol-keleti motívumokat: azt kívánja bizonyítani – többnyire hitelesen, másutt megbocsátható elfogultsággal –, hogy „divat máshol is születhet, mint a nyugati kultúrában”.
(A Kyoto Costume Institute gyűjteménye. A divat története a 18–20. században. Taschen Kiadó, 2003. Ára: 9995 forint)

Nők és feministák
Túl a hagyományos szerepeken?
Farkas

Szakkönyvet laikusként olvasni nem mindig veszélytelen: könnyen félreértések áldozatává válhatunk. Luisa Passerini olasz történésznőnek, a torinói egyetem professzorának esszékötete a Balassi Kiadó Feminizmus és történelem sorozatában jelent meg, és már a címe is freudi elszólás: A nők és a feministák története. Eszerint két külön csoportról volna szó?
Az esszéket olvasva egyértelmű lesz, hogy bár a feministák eljutottak a hagyományos női szerep elutasításáig, helyette még nem találtak mást. Úgy tűnik, kétségbeesetten keresnek valamiféle identitást, de a kötet tanúsága szerint legfeljebb a szélsőséges marxista csoportokkal való azonosulásig értek el. Nem is lehet teljes az az új nőkép, amely a szerző bevallása szerint sem tud mit kezdeni az anyaság kérdésével.
Luisa Passerini könyve egyébként újabb nagyszerű példa a kettős mércére: a ’68-as mozgalmakat megelőző hagyományos családi értékrendet összeköti a fasizmussal és a nők megalázásával. A különféle női sorsok elemzésekor kész tényként kezeli, hogy a megszólaltatott asszonyok élete a feminista – többnyire szakszervezeti indíttatású – mozgalomhoz való csatlakozásuk előtt csakis csonka és bezárt lehetett. Ugyanakkor megdöbbentő, hogy az olasz baloldali terrorista nők élettörténetét vizsgálva a szerző milyen közönnyel képes átsiklani azon, hogy ezek az asszonyok hány életet oltottak ki. Luisa Passerini azt ünnepli, hogy bennük „kristályosodik ki a női szubjektum új tudatossága és a saját életút átgondolásának új módja”. Ne felejtsük el: a Prima Linea nevű szélsőbaloldali terroristacsoport és a belőle kivált Vörös Brigádok 1983 előtt csaknem ezer embert gyilkolt meg.
Nem túl szerencsés, hogy a szerző csak mellesleg, véletlenszerűen tesz említést arról, hogy Olaszországban csak a hatvanas évek közepe óta biztosított a nők törvény előtti egyenlősége, és az asszonyoknak csupán a kilencvenes évekre sikerült beilleszkedniük a munka világába. Még ha a történésznő feltételezte is, hogy olvasói ismerik ezeket a tényeket, ha erről többet ír, talán érthetőbb lenne, miért alakultak ki a feminizmusnak terrorizmussá fajuló vadhajtásai Itáliában.
A kötet elsődleges célja, hogy módszertani segítséget nyújtson a női oral history, vagyis a szóbeli élettörténetek feldolgozásához. Nagy erénye az interjút készítő kutatók és az alanyok közötti viszony finom elemzése, azonkívül átfogó képet ad az olasz nőinem-kutatás történetéről és irodalmáról. A szerző azonban mégsem elégedett: hiányolja a férfigondolkodástól tökéletesen független, szubjektív, nemzetek felett létező női nyelvet – amely valószínűleg nem is létezik. Több esszén keresztül elemzi a kollektív női öntudat hiányát. Luisa Passerini a nők közötti szolidaritást horizontálisan képzeli el: eszerint csupán a hasonló kromoszómaállomány lenne az összetartozás oka. Ehhez képest az öntudatra ébredni nem képes asszonyok vertikálisan kapaszkodnak össze: a családjukkal, a barátnőikkel, a szomszédokkal. Ha a professzor asszony azt reméli, hogy ez valaha megváltozik, tartok tőle, örökre boldogtalan marad.
(Luisa Passerini: A nők és a feministák története. Balassi Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 1800 forint)

Ötvenöt pajzán ötsoros
Szuromi Pál kíméletlen limerickjei
Gulyás J. Attila

Elfelejtett, egyes literátorok szerint nálunk mindig is mostohán kezelt ötsoros strófaformát kelt életre a szegedi Szuromi Pál a közelmúltban megjelent, zsebnotesz méretű könyvecskéjében, a Kíméletlen limerickek című kötetben. Ez a Szuromi, aki fölvidít bennünket kedvesen pajzán miniatűrjeivel – mint írja –, nem azonos az ugyancsak Szegeden élő, művészeti író Szuromi Pállal. Bár a másikuknak járó olvasói dicséreteket s gyalázkodásokat ma már mindketten szó nélkül besöprik – fűzi hozzá tréfásan.
A kereskedelmi tévécsatornák egyre gyakoribb útszéli malackodására fogékony emberek tekintete bizonyára átsiklik Szuromi egyszerű küllemű könyvecskéje fölött – ha egyáltalán rálelnek a kis példányszámban megjelent verskötetre. Ám aki annak idején mohón olvasta – és vigasztalanságában ma is olvasgatja – Örkény egyperceseit, az most örömmel tapasztalja: nem tűnt még el a szellemesen karcos humor a magyar irodalomból.
Az ötvenöt ötsorosról Szepesi Attila azt írja: „Szuromi limerickjei e műfaj legjava hagyományaiból merítenek, egyúttal viszont azon vannak, hogy megmagyarítsák – nálunk még előzmények nélkül – ezt a félig-meddig ma is angolszász szellemű és sejtelmű versféleséget.”
A bő humorú szegedi poéta kiváló alkotótársra lelt a kaposvári Takács Zoltán grafikusban, akinek az illusztráció funkcióját jóval meghaladó, egyszerűségükben is nagyszerű rajzai (karikatúrái?) éppen olyan fanyar iróniától duzzadnak, mint a Szuromi-versek.
(Szuromi Pál: Kíméletlen limerickek. Garay Kör – szerzői kiadás, Szeged, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Róma, az ufóváros
Rejtélyek a művelődéstörténetben
Dévényi István

Valami titok lappang itt. Ha eleink égbe törő sziklaoromra építkeztek, netalán egészen mélyre ástak a föld alá, esetleg mozdíthatatlannak tetsző kőóriásokból raktak szentélyt, vagy ha csak olyannyira gyönyörű a világ, hogy arra már nem is találunk szavakat, akkor szokás ismeretlen erők munkálkodását föltételezni a háttérben.
Az Enigma című kötet német szerzője sem tesz másként: sorra veszi az emberiség történetének leghatásosabb építészeti remekeit, ügyelve arra, hogy az így keletkező szubjektív adatbázis turistaszemmel is zökkenőmentesen befogadható legyen. A lajstromot megspékeli némi Földön, sőt esetenként Naprendszeren túli misztériummal, ad hozzá csipetnyi mitikus növénytant, majd rácsodálkozik a végeredményre, és kijelenti, hogy itt egészen bizonyosan valami titok lappang. A jól bevált recept sokadszorra sem hagyja cserben alkalmazóját, mert a könyv lenyűgözően szép képei láttán hajlamosak vagyunk feledni a racionalizmust, hogy elábrándozzunk kicsit önnön felsőbbrendűségünkről.
Ott van mindjárt a borító a franciaországi Mont-Saint-Michel fönséges épületével, amint az egykori sziget csúcsán csücsülő apátságot dagálykor szelíden körbeöleli az Atlanti-óceán. Valóban emberfölötti teljesítményről árulkodik a kép, befogadásához jól jön egy kis „égi” segítség, mert magasztos pillanatokban ki szeret a kényszerből összesereglett, napestig robotoló építőkre gondolni. Vagy ott vannak a maja létesítmények. Ez aztán a tömény rejtély, furcsa maszkok, még furcsább szokások, kár, hogy a népnek hírmondója sem maradt, de így legalább ténykedését utólag értelmezhetjük – tetszésünk szerint.
Rómáról pedig kiderül, hogy nem az „örök”, hanem a Földön kívüli város, mivel maga Numa Pompilius, a római államvallás megalapítója számolt be arról, hogy Mars isten kétoldalt bevágott pajzson (értelemszerűen ufón) szállt le a rómaiak közé, akik ezért évszázadokon keresztül őrizték a pajzsot (űrhajót), amelynek sajnos később ismeretlen körülmények között nyoma veszett. De olvashatunk az ausztráliai mágikus erőközpontokról, Gaiáról, vagyis a Földről mint élőlényről, a geomentia-lakberendezés finomságairól, a gótikus építészet rejtélyeiről, szent gombákról, a mandragóráról, a boszorkánykenőcsről, az asztráltestről, a gyógyító fényről, az elemek erejéről és így tovább egészen a torinói lepelig.
A kötetnek azonban nem az a legnagyobb hibája, hogy alkalmanként ott is elrugaszkodik a valóságtól, ahol ennek semmi értelme. Misztikus könyvnél ez a minimum. Sokkal zavaróbb, hogy tárgyi tévedések teszik hiteltelenné az egyébként sem könnyen befogadható tartalmat: a már említett Mont-Saint-Michel apátságáról megtudjuk például, hogy apálykor gyalog is könnyen megközelíthető, holott ez már dagálykor sem jelent gondot, mivel a szigetet jó ideje összekötötték a szárazfölddel. A chartres-i katedrális labirintusáról meg az derül ki, hogy java részét padok foglalják el, holott nem: a hívők a mai napig teljes terjedelmében végigtérdelhetik a testi-lelki kacskaringót.
(Enigma – A Föld, a test és a lélek rejtélyei. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003. Ára: 3590 forint)

A cár és a madár
Mesék a szocializmus korából
F. Z.

Igazi kultúrtörténeti utazást ígér az Arcanum negyven orosz mesediafilmet tartalmazó A cár és a madár című CD-je, amely felnőtteknek és fiatalabbaknak egyaránt tanulságos lehet. A lemez jóval több, mint egyszerű diafilmgyűjtemény, hiszen tömör összefoglalót tartalmaz a diafilmgyártás hazai történetéről, a lehetőségekhez képest legteljesebb módon közli a filmek adatait, a szerzők és közreműködők életrajzát; rövid rajzfilmrészleteket is láthatunk, amelyekből némelyik diafilm készült; valamint olvashatjuk az eredeti mesék teljes irodalmi szövegét.
A fő érdekesség azonban maga a negyven, ma már ritkaságszámba menő orosz diafilm, ezek közül is különösen azok, amelyeket hangosítva forgalmaztak. Ez volt az ötvenes évek „házimozija” Magyarországon. Mint minden, így a diafilm-forgalmazás is az ideológiai harc része volt, és nemcsak gyermekek számára készítettek tanmeséket, hanem felnőtteknek is. A dolgozó nép megtudhatta belőlük, hogyan áll a gyapottermelés a Kárpát-medencében, milyen sikereket érnek el a női traktorosok a munka frontján, illetve hogyan lehet hősiesen leleplezni ellenforradalmi szervezkedéseket.
Az infantilizálandó dolgozóknak szántakhoz képest persze a gyermekfilmeknél kevésbé lóg ki a lóláb; némelyik klasszikus mesét talán elfelejtették, talán nem is akarták buzgón túlaktualizálni. A magyarításnál nagynevű írók, költők működtek közre, és a hangosított változatokhoz mellékelt 78-as kislemezeken is kiváló színészek olvasták fel a szöveget Csákányi Lászlótól Sinkovits Imréig. Az elkészült filmek tehát nagyon érdekes és sok tekintetben értékes műalkotások lettek – a körülményekhez képest. Érdemes megemlíteni a kor siralmas házitechnológiáját: az eredeti diafilmekről fekete-fehér másolatot készítettek, ezt nagyították A4-es méretre, majd temperával kiszínezték, és a kép alá illesztették a magyar szöveget, hogy az egészet újból lefényképezzék, és ezt a nyersanyagot sokszorosítsák.
A filmek nagy része azonban a közreműködők minden jóakarata ellenére egy sötét diktatúra közvetett emlékei. Természetesen sokkal kevesebb erőszak van a mesékben, mint egy mai tucatrajzfilmben, amelyben átlagosan félpercenként megy át az úthenger a pórul járt hősön. Másféle félelmek és szorongások rajzolódnak ki az ötvenes évek meséiből. És ez az, ami kissé bizonytalanná teszi, hogy ki lehetne a gyűjtemény „célközönsége”. Felnőtteknek talán hasznos „múltidéző” A cár és a madár, de nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a korosztályból túl sokan szánják rá magukat arra, hogy diafilmeket nézve idézzék fel a kort. A gyerekek tekintetében viszont kérdéses, hogy célszerű-e számukra az ötvenes évek világának ilyen módon történő megismertetése.
(A cár és a madár. 40 orosz mesediafilm. Arcanum Adatbázis, Budapest. Ármegjelölés nélkül)