Lassú magyaros

-SZIGETVILÁG- Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

„Elindult a hétfejű sárkány
Kilenc leányával.
Megtalálkozott a Bódogságos Szűz Máriával.”
(Rontásűző népi imádság)

„Muzsikáltam én, Halmágyi Mihály Gyimesközéplokon. Hogyha már nem leszek, akkor is emlékezzenek meg az utánam jövők, hogy valamikor voltak ilyen jóféle muzsikák…”
Halmágyi Mihály halott.
Halmágyi Gizella halott.
Kukoricás Péter halott.
Ki tud valamit Tankó Katalinról?
Daradics Károly, az öreg fattyú még él, azt hiszem, s bár emberfeletti életdüh és pajzánság szorult belé, már csak kétrét görnyedve, bottal vonszolja magát a budi, a gémeskút és a kékre meszelt kunyhó háromszögében.
Csilip Demeter, az acélizmú favágó, aki egykor megugratta a medvét is, már csak áfonyapálinkát és savanyú deszkabort izzad – lassan halálra égetik az ócska szeszek.
Főczék, Tímárok, Korbulyok, Pulikák, Zerkulák – gúnynevek, éneklő hangsúlyú, ódon fűszerű Árpád-kori mondatok, kelő napba imádkozó, meglesett arcok emlékei, fojtott-eszelős éjszakai zsolozsmázások fonódnak táncba. Nincs pátosz, nincs nosztalgia. Szikár számadás ez meghökkentő és szánalmas pillanatokról. Vaskos kötet került a kezembe a minap, amelyben a szerző példás tudományos és gyakorlati felkészültséggel elemzi a még ma is vadul burjánzó havasi magyar kultúrát. Hogy Szent László alakja mint maradt fönn éppen a gyepűőrző népeknél: őrségieknél, gömörőröknél, szepesi lándzsásoknál vagy a gyimesi csángók történeteiben. Azt bizonygatja, hogy e zárvány mélyen átitatódott a már sehol sem hallható, sehol sem tapasztalható magyar régiséggel – népi pogánysággal.
A könyvet nem lehet letenni: az ember falja a tanulmányokat követő gyimesi mondákat, babonás adomákat, lidérchistóriákat. Olyanok ezek a történetek, mint a csángó zene. A magányos hegedűszónak megfoghatatlanul zord és földöntúli zengése van, amely elakasztja a lélegzetet, és barbár szertartássá formál át mindent maga körül, amint megszólal: a kövek csikorgásából, a fenyvesek hideglelős zakatolásából, a patakok üveges egyhangúságából zár magába hangokat. Mindennek a gardon, e gyimesi sámándob éles, halálosan pontos dübörgése ad olyan fékezhetetlen erőt, hogy a csángó zene fennakad a levegőben, s akkor is tovább szól, amikor a muzsikusok már nem tudnak tovább játszani, a táncosok pedig félig tébolyultan, félig halálra váltan tántorognak haza.
A történetek is fönnakadnak a levegőben. A gyimesi csángók könyvét nem lehet egyszerűen becsukni, zenéjüket, táncukat nem lehet csak úgy abbahagyni. Az első szóra, az első akkordra elkezdődik a nevek, arcok haláltánca. Előkerestem jó évtizedes hangszalagjaimat, hogy újra meghallgassam a csángó-cigány prímászsenit, Halmágyi Mihályt, vagy ahogy két ikergyerek elfúló, elfogódott hangon szavalja Arany balladáját, a Mátyás anyját („Gyermekem / Ne mozdulj / Prága városából; / Kiveszlek, / Kiváltlak / A nehéz rabságból.”), mindig ugyanott hibázva el a strófákat. És megint végigpörgettem Kukoricás Péter szomorú, sokszor sírással küszködő elbeszéléseit a háborúk előtti világról, vagy az öreg Károly bá’ titokban rögzített pornográf meséit, mocskos kis nótáit, amelyeket néha csak a gyűjtő kedvéért és megtréfálására költött ott helyben.
Kisebbfajta kulturális sokk lehetett, amikor 1992-ben, az első gyimesi tánctábor idején elözönlötték a Tatros völgyét a magyarországi egyetemistahordák. Akkoriban a távolabbi telepeken még villany sem volt, az asszonyok nem fogadták az utcán az idegen köszönését, csak ingerült, szemérmes mozdulattal lesodorintották a szoknyájukat, amely biciklizés közben térdükig gyűrődött. A havasi legelők, pásztorszállások megteltek fontoskodó, ügyefogyottan adjonistenező pestiekkel, akik mindent tudni akartak a mezei virágokról, a tehénfejésről, valamint a virrasztási szokásokról. Áhítatos képpel, csettintgetve habzsolták a lerakott puliszkát meg a zsendicét, a szegény ember hétköznapi eledelét, hogy aztán egymás kezéből tépkedjék a budiajtót. Igyekeztek „csángósan” beszélni: eregeltek a berszán meg a csobán nyomában, amerre az ülü sem jár, regeltették a berbécset, latolgatták a kaszakantát, s kárinkodtak, ha nem kapták meg a kalibát napszentület előtt – nem kis mulatságára a helybélieknek.
Magam is így kezdtem. Siettem a gyimesbükki országúton, hogy utolérjem a parasztembert, aki két ökrével ballagott az ezeréves határ, Moldva felé. Milyen szép mellénye van, próbáltam mindjárt megnyerni magamnak. Az, felelte egykedvűen, és nagyot suhintott az ökör hátára. Szép virágok vannak rajta, folytattam az eszmecserét. Azok, vakkantotta az öreg, s a másik ökör is kapott az ostorral. Mit ábrázolnak ezek a virágok? – kérdeztem ravaszkás mosollyal, elégedetten, hogy megtaláltam az ide illő kifejezést. Szegfűk ezek, ejsze, mormogta a csángó. Na de mit jelentenek? – erőszakoskodtam. Hát szegfűket, mondta ő, és a következő ostorcserdítést már nem vártam meg.
Reggeltől estig nyeltük a port a gyimesközéploki kultúrházban; a karzaton aszszonyok és kamaszok bámulták értetlenkedve, miként tapossuk félre táncaikat, amelyeket korántsem a mi lábunkra szabtak. Fogalmuk sem volt, mi lehet jó abban, hogy az ő levetett, parasztos-darabos mulatságukat finom pesti diákocskák kóstolgatják. Mi pedig üdvözült arccal dülöngéltünk Halmágyi vagy Zerkula muzsikájára, szeszélyesen döngött a hajópadló, amint ropogtatás közben igyekeztünk legalább szemvillanásnyira eltalálni a gardon ritmusát. Esélyünk sem volt. A gyimesi táncot képtelenség úgy megtanulni, mint egy Shakespeare-szonettet vagy a kalotaszegi legényest.
Dühöngve, elkeseredetten rontottam ki a Tatros-patak partjára. Akkoriban már egy éve tanultam Szegeden ezt a táncot. A mindenem volt, nem tudtam szabadulni a muzsika indázó, minduntalan torkomra fonódó dallamától, ütemének őrjítő monotóniájától és a költőien primitív mozgástól – és most mindezt összezúzták a hús-vér Gyimes gardonütései. Álltam a víz szélén, behunytam a szememet, és dünnyögni kezdtem egy csángó dalocskát. Egy lassú magyaros dallamot. Átjárt a fenyőszag, a távolban füstölgő kémények faszénillata, a patak és a kővilág mély zúgása, láttam a meredek hegyoldalakon emberfeletti erőfeszítéssel feljebb és feljebb kapaszkodó kaszásokat, hallottam a petróleumlámpa fényénél elmorzsolt imádságokat meg a visszajáró halottakról szóló lúdbőrös regéket, szíjas, sovány, megfeszült arcokat láttam és durva, bamba, alacsony homlokú fejeket, véres kocsmai bicskázásokat, részeg őrjöngéseket meg bugyután ellágyuló szappanopera-tekinteteket. Összeállt valami. Táncolni kezdtem a lassú magyarost. Legbelülről. Aztán a sebest, a csárdást és a férfiszólót, a ropogtatást, ott, a Tatros partján, a füvön, magányosan és mindig a legbelső gardon lüktetésére figyelve.
Úgy kell táncolni, mintha a nap nehezedne a válladra: a földhöz tapadva, szépen és gyötrelmesen. Úgy forogj, hogy meg se rezdüljön a fejed, pároddal egy testet alkossatok. Efféléket mondtak nekünk azok, akik a gyimesit tanították. És hogy olyanok táncolják, gondoljátok csak el, akik egész napos szénacsinálás után, holtfáradtan jönnek a mulatságba a havasokról, letámasztják a kaszát, aztán megkapják a nőt, forognak, váltanak, forognak és ropogtatnak, semmi más, hogy a kultúrban gyakran ki kell cserélni a zenekar előtti hajópadlót, mert szétropogtatják a deszkákat. És nem törődnek azzal, hogy a mulatság és a szeretkezés után még jó két órát kell gyalogolniuk a hajnali erdőben, míg visszaérnek a kalibához, hogy elkezdhessék a kaszálást megint.
A gyimesi tánc: a lassú magyaros csonkasága és a csárdások eksztázisig hajszoló dühe kiold minden népi és népieskedő nosztalgiát, pesti modort abból, aki eléggé közel merészkedik. Mindez már innen és túl volt az érzelgős parasztromantikán, a régi és autentikus iránti vak szenvedélyen, amely hajlamos megfosztani a gyűjtőt a túlságosan is emberi és pillanatnyi szeretetétől. Akárhová vetődtem is Erdélyben, a Szászföldtől Máramaros pereméig, mindig Gyimes felé tekingettem. Rabul ejtett a nyersnek, az állatiasnak, az elemien tisztának és a misztikusnak ez a fenyőszagú keveréke, amely ebben a muzsikában, ezekben a mozdulatokban erőszakos és filozófiai tetőpontra ért.
Halmágyi Mihályhoz szikrázó téli napon kopogtattunk be, évekkel a tánctábor után. Zsebünkben már diktafon lapult, lassan elhullajtottuk naiv és természetellenes kérdéseinket is. Előtte végigjártunk néhány portát, ahol még csattogtak a szövőszékek, s készültek az ágytakarók meg a faliszőnyegek; elbeszélgettünk siratóasszonyokkal, akik némi rábeszélés és román vodka fejében aztán felváltva énekeltek keserveseket, halottbúcsúztató dalokat és pajzán nótákat, egyre kipirultabb arccal, hogy alig lehetett tőlük megszabadulni. Olyan volt ez a nap, mintha bántóan élénk színű, tolakodóan eleven néprajzi dokumentumfilmbe cseppentünk volna, s minden mozgott, munkálkodott körülöttünk, aminek – úgy hittük – múzeumban, skanzenben lett volna a helye.
De a filmnek itt még nem volt vége: kopogtatásunkra hosszúkás arcú, bizalmatlan öreg cigány ember nyitott ajtót. A kristálytiszta téli napfény belobbant a kunyhóba, megvilágítva a néhány szánalmas bútordarabot, az alacsony konyhát, amelyben két ágy meg egy asztalka fogta körül a pattogó vaskályhát. Gizi néne a tűzhelynél ült, valamit kavargatott.
Ne muzsikálj, Mihály, amíg nem fizetnek, morogta a vénasszony. Diákok vagyunk, nincs pénzünk, dadogtuk döbbenten, s megint szegényebbek lettünk egy néprajzi illúzióval. Akkor muzsika sincs, förmedt ránk Halmágyi Gizella, majd eszébe jutott valami. Adjanak gyógyszert akkor, váltott kenetteljesre a hangja, nézzék, micsoda fököm nőtt a lábamra, s felrántotta a kötényét. Bal lábán gyerekfej nagyságú gennyes fekély nedvedzett. Gyógyszerünk sincs, csak valami fejfájás-csillapító meg székrekesztő tabletta, motyogtuk sápadtan. Az is jó lesz. Meg egy fej káposzta kellene, kapott észbe. Megegyeztünk. Mihály bácsi fölhangolta hegedűjét, Gizella a gardonját. Leültünk az ágy szélére, sután az orruk elé toltuk a diktafont. Mogorván, sótlanul kezdték a lassút. Mihály köhögőrohamokat kapott, olykor megszakította a játékot. Már nem volt kedvünk az egészhez. Kaptunk néhány kedvetlen csárdást, hejszát, kettős jártatóját és sirülőjét. Gizi néha letette a gardont, s megkeverte a fazekat a tűzhelyen. Mondtuk, akkor mi nem is zavarunk tovább. Mondták, hová sietnénk.
Mihály most egyedül játszott, közben kint besötétedett, felesége a sarokban szunyókált. Kértük, játsszon halott mellett való keserveseket. Elgondolkodott, aztán halkan, fojtottan belekezdett valamibe, ami többé nem sorolható a névtelen, pusztán továbbhagyományozott népművészeti alkotásokhoz. Most Halmágyi Mihály zenélt, átszellemült arccal, diszkrét, de cizellált díszítéssel, amint az dallamokból szőtt szemfedőhöz illik, nem szomorúan, nem fájdalmasan, nem tikkasztóan, hanem magát a halált és a halottat zenélve – de már odaátról. Aki ezt a zenét hallgatta, együtt halt a halottal – és muzsika ennél többet nem tehet. Aztán Halmágyi kis szünetet tartott, leeresztette az egyik húrt, csak annyit mondott, most a régi hejsza jön, és a disszonanciának olyan költészetét, a régiségnek olyan pogány mélységét hallhattuk meg, amit többé sohasem.
Halmágyi Mihály halott.
Halmágyi Gizella halott.
Kukoricás Péter barátunk halott.
Ki tud Tankó Katalinról, a szomorú csángó öregasszonyról, akinek, miközben lassú magyarost táncoltam vele, kibomlott a kendője, arcán könny és veríték csorgott, torokhangok törtek fel belőle, úgy mulatott gyászában?
Magyar Zoltán létfontosságú vaskos könyve, A csángók mondavilága ezekre az emberekre emlékeztet. És a levegőben fönnakadt, tovább zengő történetekre, dallamokra, mozdulatokra. Meg arra, hogy ha valaki gyűjteni indul Gyimesbe, könynyen lehet, hogy végül őt gyűjtik fel.
(Magyar Zoltán: A csángók mondavilága. Balassi Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3800 forint)