Megfordítható-e az agyelszívás?

Vissza tudja-e szerezni Budapest a státusát mint Európa egyik tudományos központja? A kérdést mi is feltehetnénk, ám történetesen a világ talán legelismertebb természettudományos folyóirata, a Nature fogalmazza meg egyik januári számában. A válasz is fontos, ám mindig objektívebb, ha külföldről érkezik, ráadásul nem is akárhonnan. Mi a helyünk a világban, mi lehet a helyünk az Európai Unióban? – foglalkoztat mind többet bennünket a probléma, s nem ritkán önbizalomhiányos válaszokat adunk. Holott Nyugaton nemcsak a helyzet változatlan, de presztízsünk, esélyeink megítélése is optimistábbnak látszik, mint idehaza.
Pedig a Nature cikke kíméletlenül őszinte, és számos olyan elemet tartalmaz, amitől a honi újságírót már régen pellengérre állították volna – ha bizonyos sajtóorgánumokban eljutott volna egyáltalán a megjelenésig a tanulmány. Quinn Schiermeiert persze nem befolyásolják a honi lobbiérdekek és érzékenységek, így megengedheti magának azt a luxust, hogy kíméletlenül fogalmazhasson. Mint kimondja a verdiktet: ha a szovjet érabeli tudósok és a Nyugat felé tekintő fiatal generációk közti szakadék áthidalhatóvá válik, Magyarország, illetve fővárosának régióbeli vezető szerepe is helyreállhat. Nyilván egészen más az akusztikája a szovjet éra említésének a kommunista diktatúrától megmenekedett Nyugaton, mint nálunk, ám könnyen megjósolható: a szélsőséges jelző kötelezően kijárt volna annak a zsurnalisztának, aki egyetlen hasonló mondatot is meg mert volna kockáztatni a honi sajtóban. Ha azonban az igazsághoz hűek akarunk maradni, meg kell jegyeznünk: az akadémikusok hetven százaléka már 1990 után lett a tudós testület tagja.
Természetesen nem csupán a tudományos élet áll a vezető lap írásának homlokterében. A nem kis helyi ismeretről tanúskodó tudományos újságíró tágabb kontextusban járja körül a kérdést, s a kutatás költségvetési finanszírozását, az akadémiai forráselosztást s a megpályázható összegeket is górcső alá véve. A tükör, amit elénk tart, egyáltalán nem hízeleg. Az a kép bontakozhat ki a cikk nyomán, hogy nem igazán tudunk jól sáfárkodni a tehetségekkel és a lehetőségekkel, pedig tradícióink, a dicső múlt egy hasonlóan fényes jövőre predesztinálná az országot. „Végigvonul az egész huszadik századon Magyarország keze nyoma” – mondta tavaly november elején Vizi E. Szilveszter az MTA kezdeményezésére rendezett World Science Forum megnyitóján. A nemzetközileg is elismert magyar tudóst a Nature is idézi, s a mondás alátámasztásaként felemlíti, hogy az első atombomba kifejlesztésekor a szakmai viták jelentős része magyarul folyt. Hogy is lehetett volna ez másként, amikor Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János és Teller Ede között zajlott a disputa? Vizi E. Szilveszter úgy nyilatkozik: optimista a tekintetben, hogy Budapest ismét Közép- és Kelet-Európa intellektuális központjává válhat. A Nature nem vonja kétségbe az MTA elnökének kvalitásait, a változtatások iránti elkötelezettségét, ám megjegyzi, vannak, akik kételkednek, hogy a szervezetben megvan-e az eltökéltség a megújulásra. Szükségünk van arra, hogy fokozzuk a versenyképességünket, a támogatásokat egyedül a minőséghez kössük, és több külföldi véleményt vegyünk figyelembe az elbírálásoknál – mondta minderről az Akadémia elnöke. S hogy milyen nimbusz övezi a mai napig a magyar tudományt Nyugaton? Talán csak nálunk szokás elfelejtkezni arról arról, amit a nyugati tudományos elit, s vele együtt a Nature mint evidenciát emleget. Jelesül: Magyarország a népesség számához viszonyítva minden más országnál több Nobel-díjast adott az emberiségnek. Ám hogy a hazai tudomány, kutatás fejlesztésének, forrásainak újragondolása soha nem volt ilyen időszerű, azzal a jelek szerint Nyugaton jobban tisztában vannak, mint nálunk. Schiermeier figyelmeztet: az időzítés pontos, hisz Magyarországnak másik kilenc országgal egyetemben már csak hónapjai vannak hátra az EU-csatlakozásig. Márpedig a Nature szakírója szerint mindazok, akik Nyugat felé akarnak nyitni, kellemetlen akadályokkal találják magukat szemben. Nevesíti is a gátló tényezőket: a szovjet érabeli tudósok régi gárdáját. Nem tudni persze, mennyire őrzik a régi gárda értékrendszerét a magyarországi oktatásban, kutatásban tervezett változtatások, s az igen szűken mért költségvetési apanázs, egyáltalán nem biztató azonban, hogy – s ezt a Nature is elrettentő példaként említi – csupán a GDP egy százalékát költik kutatás-fejlesztésre. Hozzáfűzhetjük: a felsőoktatási törvény tervezett módosítása is mintha a régi értelmiségellenes pártállami műhelyekben született volna. Nehéz ugyanis felfogni, mi szükség lehet az egyetemek közhasznú társaságokká való átalakítására, amelyek élén olyan tanácsok állnának, amelyek tagjainak még a felsőfokú végzettség sem lenne kötelező. Csak remélni lehet, hogy a még hivatalban lévő kormány osztja az előző miniszterelnök, Orbán Viktor azon nézetét, amelyet a novemberi tudományos világfórumon fejtett ki: a XXI. században a leggyorsabban a kutatás-fejlesztési beruházás térül meg, ezért a jóléti növekedés alapja a tudományos fejlődés. Abban is csak bizakodhatunk, hogy az oktatási kabinet mégsem erőlteti azoknak az oktatási modelleknek a honi adaptációját, amelyek mérvadó uniós szakemberek szerint is már megbuktak az angolszász országokban.
A Nature a helyzetleíráson túl azonban a megoldás lehetőségét is fölvázolja. Szerinte az a fő gond, hogy a ragyogó magyar tehetségek hajlamosak Nyugatra távozni. A reformok mellett lándzsát törők szerint, bár szkeptikusak a magyar tudományos szervezet eltökéltségét illetően, mégis az hozhatja az áttörést, hogy az EU-programok keretében nyugati tudósok is érkeznek Magyarországra, akik kevésbé fognak beletörődni az itteni sanyarú viszonyokba, többek közt a gyenge technikai felszereltségbe. A generációváltás ugyanis nemcsak logikus, de szükségszerű fejlemény is. Amelynek – Schiermeier legalábbis úgy látja – még az ország egyetemeinek néhány vezetője is ellenáll, mivel nem alakítanak ki olyan környezetet, amelyben a fiatal nemzedék szabadon tevékenykedhet. Mert a függetlenség egyik záloga a kutatási pénzek, források célszerű, demokratikus eloszlásában rejlene. Márpedig a régi kontraszelektív szemléleten kívül ebben látja a szakíró a szűk keresztmetszetet a magyar tudományos élet kibontakoztatásában. Így a fiatal kutatók előtt vagy az az út áll, hogy külföldre távozzanak, vagy hogy külföldi intézetek, alapítványok támogatását megszerezve folytathassák itthon kutatásaikat. Ami viszont kedvező fejlemény és a jelenlegi MTA-elnök kezdeményezése: az akadémiai tagjelöltek szakmai munkássága olvasható az Akadémia honlapján. Értesüléseink szerint a tervek közt szerepel az is, hogy a mostani akadémiai tagok szakmai előmúltja szintén olvasható legyen a www.mta.hu-n.