A bel- és külhoni agrárpiacokon a hazai kitenyésztésű sertésnek, a mangalicának van a legnagyobb kiugrási lehetősége. Évente legalább 50–60 ezer jószágot lehetne eladni a spanyoloknál, akik az őshonos hízó húsát egy neves sonka feljavítására használják – vázolta lapunknak a jövő lehetőségeit Zengő Ákos, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének alapító tagja. Ezzel szemben a legfrissebb statisztikák szerint ma háromezer ellenőrzött kocától évente 15–18 ezer mangalica malac születik az országban. A többmilliós „többségi” sertésállománnyal szemben ezen őshonos fajta felnevelése jóval több ideig tart, mert az állatok lassabban növekednek és híznak. Viszont a húsuk, zsírjuk rendkívül egészséges, szinte koleszterinmentes. A piaci ár pedig nem hullámzik, hanem hosszú távon is kiszámítható. Míg a „rendes” sertés kilónkénti felvásárlási ára az utóbbi időszakban némelykor a 200 forintos mélypontot is megközelítette, a mangalicáért stabilan 310 forintot fizettek a vágóhidak. Már amelyik az őshonos fajta feldolgozására vállalkozott, mert jelenleg leginkább csak a Pick Rt. tulajdonában lévő gyulai húskombinátra számíthatnak a tenyésztők. A hazai mangalicaállomány többségével ugyanakkor egy spanyol–magyar vállalkozás, a borsodi Ormos-Tóth Kft. dicsekedhet, amelyik a dél-európai ország piacára szállít, az ottani lehetőségeket használva ki.
Mindezek alapján elmondható, hogy őshonos sertésünk sorsa tipikusan magyar: e fajta sem vált eddig „prófétává saját hazájában”, hiszen többre becsülik a mediterrán vidékeken, mint abban az országban, ahonnan származik. A világhálón többek között Gáspárdy András tollából olvasható tudományos igényű bemutatás a mangalicáról. Ebben a szerző főként az egyik hagyományos magyar sertést, a szalontait jelöli meg a mangalica „ősapjának”, amelyet József főherceg az Arad vármegyében lévő kisjenői tenyészetében a Milos szerb fejedelemtől kapott sumadia fajtával keresztezett a XIX. század első felében. A huszadik század fordulójáig tartott a mangalica zsírsertés hazai aranykora. A mostoha viszonyokat jól tűrő kondák egész évben a legelőket, ligeteket, nádasokat és az erdőket járták, ahol a disznókat makkoltatták. A meghizlalt állatokat lábon hajtották a bécsi, prágai vásárokba. Az efféle kezdetleges „exportnak” az 1895-ös sertéspestis és végső soron Trianon vetett véget.
Mikor kitört a brit szigeteken drámai következményekkel járó, jelenleg pedig az USA marhakivitelét „padlóra küldő” BSE, azaz a szivacsos agylágyulást okozó kergemarhakór-járvány, büszkén dőltek hátra karosszékükben a magyar szakemberek: lám, mi rendelkezünk olyan, kizárólag hazai kitenyésztésű fajtával, amelyet e veszélyes kórnak még a szele sem legyinthet meg. Ez elsősorban azért van – magyarázza Bodó Imre professzor, a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesületének elnöke –, mert e fajta „Árpád apánk óta” húslisztet és más természetellenes táplálékokat nem evett. Ugyanakkor az igazsághoz tartozik, hogy a szürke marha honfoglalás előtti ittlétét eddig még nem igazolta a tudomány. Pontosan nem tudni, mióta tartjuk e neves haszonállatunkat. Egy biztos: a maihoz hasonló külsejű szürke marha kitenyésztése a középkorban a magyarságnak köszönhető.
A nemzeti örökségünkhöz tartozó jószágok sorsa az ötvenes években került végveszélybe, amikor tartásukat korszerűtlennek ítélték, és a fajta létét a továbbiakban nem engedélyezték. A hatvanas évek elején végül olyan döntés született, hogy kétszáz tehenet meg lehet tartani. Ez az állomány a hortobágyi, a bánhalmai központú közép-tiszai, valamint a városföldi állami gazdaságban kapott helyet. A tenyésztésbe – elsősorban idegenforgalmi és természetvédelmi okokból – később még bekapcsolódott két szövetkezet. A kilencvenes évek elején a fajtát féltők is létrehozhatták szervezetüket, elindult a magyar szürke reneszánsza. Akkor két és fél ezer volt, ma már több mint 4500 példány él az országban. Közel 180 gazdálkodó foglalkozik a jószágokkal, akad köztük magánüzem, szövetkezet, állami gazdaság, nemzeti park egyaránt. Talán mondani sem kell, hogy a Hortobágyon legel a legnagyobb, nyolcszáz példányból álló magyarszürke-gulya, de hasonló állománnyal Szomor Dezső kiskunsági termelő is rendelkezik. A tenyésztés szabályszerűségéért a szakmai egyesület a felelős, a szervezet munkáját e téren az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet felügyeli.
A magyar szürke húsa garantáltan egészséges, nem esik össze a tányérban, ízében pedig a kövér legelők gyógyfüveit idézi – beszél nem titkolt elragadtatással az elsősorban húshasznú jószágból készíthető ételekről Bodó professzor. A hagyományos tömegtermékeknél természetesen drágább szürkemarha-kolbászra vagy más feldolgozott árukra jelentős piaci igény mutatkozna, ám a kereskedelmi offenzívára még nem készültek fel a tenyésztők. A termék eredetét igazoló védjegy bevezetése most van napirenden. Az állomány pedig tovább bővíthető, ami elsősorban legelő és beruházás kérdése.
Meg az agrár-környezetvédelmi célú támogatásé, amelyben az uniós csatlakozást követően még inkább reménykedhetünk – teszi hozzá Sáfár László, a Magyar Juhtenyésztők Szövetségének tenyésztésvezetője. A leginkább őshonosnak tartott rackajuh jellegzetes V alakú szarva már M. S. mester egyik művén is megjelenik, ez bizonyítja e fajta középkori jelenlétét. A fekete-fehér és a külön nyilvántartott gyimesi rackából ma tízezres és ötezres állományt jegyez a szakma. A 25 ezres példányszámban jelen lévő cigája ugyanakkor a XVII–XVIII. században érkezett hozzánk a Balkán felől. Őshonosnak számít a cikta is, bár a Mária Terézia által betelepített németek hozták magukkal Tolnába, Baranyába. Ma egyedül a vértestolnai Tisch család foglalkozik ezzel a fajtával, teljes egészében ők rendelkeznek a 200–300 fős hazai állománnyal. A racka, a cikta és a cigája a jövőben is egyedi különlegesség, hungarikum marad, kereskedelmi célú állománygyarapítás őshonos juhainknál nem várható.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
