Reformok és a valódi megújulás

Évek óta komoly fejtörést okoz politológusoknak, publicistáknak és maguknak a politikusoknak is, hogy vajon leírható-e a mai magyar politikai mező a jobb- és baloldal hagyományos szembeállításával. A probléma nyilván azért vetődött fel, mert nem lehetséges egyértelmű igennel válaszolni a kérdésre. A politikai nyilvánosságban mégis gátlás nélkül használják ezt a megkülönböztetést a pártok identitásának meghatározására. Így lesz baloldali az MSZMP utódpártja, az MSZP, valamint a tőle alig megkülönböztethető, önmagát liberálisnak tartó SZDSZ. És jobboldali mindenki (a Munkáspártot és egy-két marginális csoportosulást most nem említve), aki nem hajlandó közéjük tartozni. De mi közük lehet a hagyományos baloldali értékekhez azoknak a meghatározó szocialista és szabad demokrata politikusoknak, akik javarészt az állampárti összeköttetéseiket átmentő, abból mesés gyorsasággal megtollasodó milliárdos vállalkozók és bankárok köréből kerülnek ki? A százmilliós villákban élő, húszmilliós autókon furikázó elvtárs urak szájából nevetségesen hangzanak a társadalmi szolidaritásról, esélyegyenlőségről és szociális érzékenységről zengő álszent tirádák, különösen annak fényében, hogy kormányra kerülve rendre a társadalom legelesettebb rétegeivel fizettetik meg a reformnak és modernizációnak hazudott, lényegében viszont saját felemelkedésükről szóló folyamatok árát. És vajon igaz-e, amit az egyik fő modernizátor, Gyurcsány Ferenc állít a jobboldalról, miszerint azt „általában hidegen hagyják a növekvő társadalmi különbségek, amelyeket a természetes rend által meghatározottnak, így végül is helyénvalónak tekint”?
Visszagondolva a polgári kormány családbarát intézkedéseire, az évtizedek óta a leszakadó rétegek közé taszított közalkalmazottak és köztisztviselők tervezett, majd méltatlanul elfelejtett életpályamodelljeire, a minimálbér nagyarányú emelésére, az azóta megcsonkított lakástámogatási rendszerre, a diákhitelprogramra, nyilvánvaló, hogy valami baj van a jobboldaliság gyurcsányi meghatározásával. Még jobban árnyalja a képet, ha megnézzük, miben látja ma a permanens reformból igen jól élő kádkőszocialista a baloldal megújulásának fő szempontjait. A szociális érzékenységről azt vallja, hogy a továbbiakban elsősorban nem pénzt kell osztogatni, hanem a versenyképes teljesítmény elérésében kell segíteni az embereket. Szó szerint úgy, mint azt megfogalmazta az előző kormány programja, és ahogyan több-kevesebb sikerrel a Széchenyi-terv igyekezett megvalósítani. Az esélyegyenlőséget szerinte úgy lehet megteremteni, ha a kormány aktívabb szerepet vállal a gazdaság, a korszerű oktatási rendszerek, az infrastruktúra fejlesztésében, a stratégiai nemzetgazdasági húzóágazatok meghatározásában és megerősítésében. Szó szerint úgy, ahogyan azt a polgári kormány a Széchenyi-tervben elképzelte. A szolidaritásról az Gyurcsány véleménye, hogy új szövetséget kell kötni a baloldalon, csakúgy, mint azt meghirdette Orbán Viktor a jobboldalon. Az új szövetség alapja a teljes foglalkoztatottság, csakúgy, mint a jobboldali pártok programjaiban, ami nem folyamatosan növekvő mértékű osztogatáson, hanem a munka jólétén alapul. A munka fogalma új értelmet nyer, amibe a családépítés is beletartozik. (Ez is milyen ismerős.)
És mit ad Isten? Már „nagy baloldali álom is létezik a teljes társadalmi-gazdasági fölszabadulásról”, pedig 2002 nyarán már úgy tűnt, hogy ebben az országban soha többé nem lehet álmodni sem anélkül, hogy rá ne süssék az emberre a gyűlölködés bélyegét. Kézenfekvő tehát a következtetés, hogy a baloldal megújulása akkor következik be, ha jobboldalivá válik. Vagy ha ez a szillogizmus mégsem helytálló, akkor a jobboldalt folyamatosan érő vádözön, miszerint szociálisan érzéketlen, csak a tehetőseket igyekszik még jobb helyzetbe hozni, és szétzúzza a társadalmi szolidaritást, egész egyszerűen szemenszedett hazugság. Az a baloldal hazudik erről szemérmetlenül, amelyik megújulásként, reformként próbálja eladni a jobboldaltól ellopott gondolatokat, vagyis beismeri, hogy eddig köze nem volt a rászorulókhoz, a szolidaritáshoz, az esélyegyenlőség megteremtéséhez. Újfent azzal vádaskodnak tehát, amit rendre épp maguk követnek el. Ki ne emlékezne arra, hogy ez a reformőrület és modernizációs ámokfutás egyszer már padlóra küldte az országot a rendszerváltozást közvetlenül megelőző években? Majd visszaköszönt az alkotmányt semmibe vevő Bokros-csomag idején, és most itt van újra. Sovány vigasz, hogy most a polgári kormány társadalmi vízióival, a polgári gondolkodásmód értékeivel igyekeznek pótolni az országépítéshez eredendően hiányzó ötleteiket. Hisz egyetlen pillanatra sem szabad azt gondolni, hogy bármit meg akarnak ebből valósítani. Csak szavazókat akarnak lopni a jobboldalról, mert a werberi üstben most feltehetőleg azt kotyvasztották ki, hogy a folyamatos rágalomhadjárat mérgétől elbizonytalanodott emberek majd melléjük állnak, ha felfedezik a nekik fontos, máshonnan már ismerős elemeket az újszocializmus programjában.
Készül tehát az újabb nagy átverés, a jogi értelemben megfoghatatlan, de annál erkölcstelenebb választási csalás. Már új fordulaton zakatol a pokoli malom, hogy ismét bedarálja az elmúlt tizennégy év veszteseit, divatos, politikailag korrekt elnevezéssel a rászorulókat, és engedelmes szavazórobotokként lökje őket az urnák elé 2006-ban. Tragikomikus, hogy úgy mutatja fel ezt a réteget a szocialisták és a szabad demokraták goebbelsi propagandagépezete, mint valami ereklyét, ami nélkül bizonytalan ábránd a baloldali eszme. Úgy példálóznak a másfél millió elszegényedett emberrel, mintha nem ők nyomorították volna meg őket egy életre. Mintha Ferge Zsuzsa nem készített volna a tragikus elszegényedésről lesújtó látleletet már a rendszerváltozás előtt, amikor ugyanezek a politikai kalandorok szintén modernizációt játszottak, és a baloldal reformjával kísérleteztek.
Úgy tűnik, rászoruló nélkül nincs megújulás a baloldalon, így félő, hogy soha nem is lesz kisebb az elesettek létszáma, hacsak nem sikerül rádöbbenteni őket, kinek köszönhetik valójában sorsuk méltatlan alakulását. Ennyiből is látszik, hogy Magyarországon nem szerencsés úgy gondolkodni a politikai erőtérről, hogy éles határvonalat húzunk jobb- és baloldal közé. Akik magukat baloldalinak nevezik, egyszerűen nem azok a kifejezés tartalmát, a mögé képzelt értékrendet komolyan véve. Azok pedig, akik megkülönböztetve az előbbiektől magukat a jobboldalra sorolódnak, gyakran sokkal markánsabban képviselik az esélyegyenlőség, a szolidaritás, a társadalmi jólét akarásának klasszikus baloldali értékeit.
Pontosabb eredményre jutunk tehát, ha különválasztjuk azokat, akik nem tudnak és nem is akarnak szakítani az állampárti időszakban megtanult reformpolitizálással, és azokat, akik komolyan véve a rendszerváltozást, gyökeresen újat tudnak mondani a társadalomnak. Az igazi modernizáció tehát elképzelhetetlen Horn Gyulával, Medgyessyvel, Gyurcsánnyal és a velük lepaktáló „SZDSZ”-szel. Az úgynevezett létező szocializmus reformtörekvései elbuktak 1989– 90-ben, amikor mindenkinek lehetősége nyílt szembenéznie saját múltjával, és különösebb áldozat nélkül vonulhatott volna ki önként a közéletből az, aki nem érezte magát képesnek a gyökeres átalakulásra. A jelenlegi kormánykoalícióban hemzsegnek azok a politikusok, akik ezt nem tették meg, és most elképesztő cinizmussal megújulásról papolnak, miközben ismét ők akadályozzák a valódi változásokat. Ezt kellene megértetnie az ellenzéknek a bizonytalankodókkal – jobb- és baloldalon egyaránt.