Hazánk volt az első ország a világon, amely 1938-ban törvénnyel tette kötelezővé a diftéria és a hastífusz elleni védőoltást, majd 1953-ban a kombinált oltóanyagokkal való immunizálást. Módszereinket átvette úgyszólván az egész világ, és az általunk kidolgozott oltási eljárást alkalmazza ma is az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a fertőző betegségek felszámolását célzó, több tízmillió ember egészségének megőrzését szolgáló programja (EPI) során. Módszereinket a helyi viszonyoknak megfelelően alkalmazták a világ vezető oltóanyag-termelő intézetei Londontól Phenjanig, Berlintől Madagaszkárig, úgyszólván a teljes ázsiai és afrikai kontinensen. Hogy miként jutottunk el eddig, azt az alábbiakban kísérelem meg bemutatni úgy, mint aki ebben a munkában nemcsak hogy részt vett, hanem – a Phylaxia részéről – irányította is.
Csoportban dolgoztunk. A munka mennyiségét jelzi, hogy több mint 50 ezer embert immunizáltunk, és immunológiailag is ellenőriztük őket (ez mintegy 200 ezer injekciót és ugyanannyi immunológiai ellenőrzést jelent). Nagyjából 25 ezer tengerimalacon, közel háromnegyedmillió egéren, több ezer nyúlon és több száz lovon végeztünk vizsgálatokat. Az eredményeket mintegy hatszáz tudományos közleményben, monográfiák tucatjában publikáltuk. Mielőtt azonban ezt az embert próbáló feladatot részletesen ismertetném, talán nem haszontalan röviden megemlékezni a hazai kutatások elmúlt kétszáz esztendejéről.
Magyarországon már 1803-ban megalapították Európa első „Védhimlő Intézetét”. Alapítója Bene Ferenc, az általános kór- és gyógytan professzora volt, aki 1801-ben, tehát Jenner felfedezése után alig pár évvel már saját tapasztalatai alapján könyvet írt a „védhimlő” alkalmazásáról. A könyv a himlőoltás bibliája lett, és Európa nyugati felének csaknem minden nyelvére lefordították.
Hogy miként jutott az oltóanyag törzsanyagához, az ma is rejtély. Az anyag vagy a napóleoni háborús blokád kijátszásával került át Angliából, vagy Bene – Jenner leírását követve – idehaza találta meg azt a tehénhimlőtörzset, amelyet több mint száz éven keresztül használtunk a fekete himlő megelőzésére.
Bár kezdetben a kísérlet a bürokrácia áthatolhatatlan falába ütközött, az eredmények egyre több szakembert, értelmes vármegyei és városi magisztrátust győztek meg. Így az ország számos részén szinte egy időben kezdődött meg a himlő elleni védőoltás.
A munka eredménye lett az a csoda, hogy megszűnt a XVII–XVIII. század rettegett betegségei közé tartozó fekete himlő, amely miatt Shakespeare előfutára, Johnson így kiáltotta fájdalmát az égre: „Jaj nekünk, hisz e században már nincs egy gyönyörű arc se, kit a himlő ne csúfított volna el.” (Mária Teréziát is megfertőzte a kór, s gyógyulása után hegektől borított arcát megmutatta Wesselényinek. A nemes báró, aki csak „madjaroschan” bírta a németet, így szólt: „… ’s macht nix, Majestaet, Sie habt doch schönes Leder.” [„Semmi gond, fenség, önnek így is szép bőre van”, csakhogy a németben a Leder a cserzett bőrre, például a csizmatalpra használatos szó, míg az emberi bőr: Haut.])
Tehát a XIX. század eleje hozta el a fertőző betegségek védőoltással való megelőzésének lehetőségét, még Pasteur bakteriológiai felfedezése előtt. A Védhimlő Intézetet maga Semmelweis vezette, rektorként hivatalból. Nemcsak propagálta a vakcinálást, de rektorsága alatt az intézetében vasárnaponként maga is oltott.
Több mint fél évszázaddal később lépett fel Pasteur. Borász-bakteriológiai munkáit a lépfene (anthrax) és a veszettség elleni védőoltással koronázta meg.
Pasteurt Hőgyes Endre követte. Ő lett az, aki a veszettség elleni oltóanyagot emberen is biztonságossá tette. A század végén Von Behring, Roux, Ehrlich és Lister munkássága fejlesztette tovább a fertőző betegségek gyógyítását és megelőzését. Lovakban tetanusz- és diftériaszérumot állították elő.
Idehaza, velük szinte egy időben Bókai János és Preisz Hugó professzorok foglalkoztak a kérdéssel. Olyan eredményeket értek el, amelyek alapján az 1895-ben Budapesten tartott közegészségtani világkongresszuson őket bízták meg a szérumok emberre gyakorolt hatásának vizsgálatával, az emberi gyógyító adag meghatározásával, azaz standardizálásával. Ezzel megelőzték azokat az országokat is, ahol jóval több pénz jutott a kutatásra, mint itthon. Preisz még abban az évben megalapította a Magyar Királyi Állami Szérumtermelő Intézetet. Ez az intézet olyan szegény volt, hogy nem jutott elég pénze fiolára, és maga Preisz Hugó nyugalmazott egyetemi tanár – szakmaszeretetből, elkötelezettségből akár a mának is példát mutatva – személyesen járt ki a Cséri telepre eldobott üvegcséket guberálni, hogy legyen mibe tölteni a szérumot. Az intézet a világháború után összeomlott. Az államnak már arra sem volt pénze, hogy abrakot vegyen a szérumlovaknak.
Az akkorra már kiemelkedő eredményeket elért Köves János és Johan Béla öszszefogásával viszont megalakították a Phylaxia Szérumtermelő Rt. embergyógyászati (humán) osztályát. Ez tette lehetővé, hogy a még gyermekcipőben járó aktív immunizálási kutatómunka is centralizálódjék a Hungária Szérumtermelő Rt., a (Bécsi) Szérumunió és több más kisebb intézmény beolvasztásával. Ezekben a kisebb intézetekben olyan kiválóságok is dolgoztak, mint Schick Béla, aki a diftériaimmunizálással, Detre László pedig Berlinben, Wassermann mellett is dolgozva megalkotta az antigén és az ellenanyag ma is használt fogalmát.
Johan Béla a háború után a Rockefeller-alapítványtól szerzett támogatással megalapította az Országos Közegészségügyi Intézetet, megszervezte a tisztiorvosi és a zöldkeresztes hálózatot. Ezt követően a Belügyminisztériumban vezette az egészségügyi államtitkárságot. 1945–46-ban ő kezdeményezte a hazai penicillingyártást is. A második világháború után – akkori szokás szerint – több retorzió érte: munkásságát fitymálták, internálták, s a nevét is száműzték a tudományos életből. Csak 1970 táján, idős korában rehabilitálták.
Az antibakteriális és az antitoxikus immunitás kialakítását a XX. század elejétől kezdve folyamatosan kutatták. Az első világháború idején Johan Béla egyetemi tanár vezetésével a Monarchia hadserege számára állítottak elő kolera és tífusz, illetve Tetra (tífusz–kolera–paratífusz A–paratífusz B) elleni oltóanyagot.
1923-ban G. Ramón forradalmi felfedezést tett: a mérgező diftériatoxint formalinos méregtelenítéssel emberimmunizálásra tette alkalmassá. A diftéria-anatoxinnal való védőoltást Johan Béla és Tomcsik Béla idehaza már 1928-tól sikeresen alkalmazta. Így vált lehetővé az, hogy az előzetes megnyugtató vizsgálatok eredményei alapján 1938-ban – a világon elsőként – Magyarországon bevezessék a diftéria elleni kötelező védőoltást.
Magyarországon a diftéria mellett a hastífusz volt a másik igen elterjedt betegség. A rossz higiénés viszonyok, a szociális és gazdasági problémák ennek a betegségnek is melegágyai voltak. Éppen úgy, mint a kolerának. A kolerát Johan Béla Tetra-vakcinájával megszüntették. Így kerítettek sort a hastífusz felszámolására is.
Lovrekovich István és Rauss Károly az Országos Közegészségügyi Intézetben baktériumkivonatot tartalmazó tífuszellenes oltóanyagot állított elő. Ezzel az új oltóanyaggal rövid időn belül széles körű védettséget lehetett elérni. Mint minden újdonságot, ezt az eljárást is támadták. Ami az eredményességét illeti: a második világháború után Európában (főleg a szovjet övezetben) hastífusz-pandémia (több országra kiterjedő járvány) tört ki, kivéve Magyarországot és az akkor újra elcsatolt területeket, vagyis azt a népességet, amelyet az említett – kritizált – oltóanyaggal oltottak be 1938–1944 között.
Amikor 1952 szeptemberében néhány kollégámmal együtt behívattak az Népjóléti Minisztériumba azzal, hogy Ratkó Anna miniszter asszony (Rákosi Mátyás sógornője) kéret magához – nem sok jóra számítottunk. Kellemesen csalódtunk. Ratkó Anna miniszter és Vilmon Gyula, a járványügyi főosztály vezetője fogadott. Az utóbbit igen tiszteltük, és ha szabad halálában így visszaemlékezni rá: nemcsak tiszteltük, de magyarsága, népi-nemzeti elkötelezettsége, becsületessége, emberségessége okán szerettük is. Az akkori szokott „repi” kávé elfogyasztása után Vilmon Gyula előadta, hogy olyan feladatot kapunk, amellyel megelőzhetjük az egész világ közegészségügyét. Olyan oltóanyagokat kell előállítanunk, amelyek alkalmazásával egyidejűleg többfajta fertőző betegség ellen is védelmet tudunk biztosítani. Magyarán: olyan feladattal bíztak meg bennünket, amelynek alig volt felhasználható vagy hozzáférhető szakirodalmi előzménye.
Korábbi drukkjaink során ugyan már felmerült bennünk a gondolat, hogy ilyesmi is előkerülhet, de amikor Vilmon szavait Ratkó Anna azzal egészítette ki, hogy a „magasabb szerv” mindnyájunkat alkalmasnak tart a munka elvégzésére, sőt teljes kutatási szabadságot is kapunk, ezért saját maga vállalta Rákosi „elvtárs” előtt is a felelősséget, hát valamelyest megnyugodtunk, de tudtuk, hogy a feketeleves még hátravan. Jóllehet a „repi” kávé elfogyott, a feketeleves nem váratott sokáig magára. A miniszter asszony közölte, hogy 1953-ban már oltani kell az új oltóanyaggal. Mi a munkára szakmai érvek alapján három-négy évet kértünk, de ez nem adatott meg nekünk. Ekkor végső érvként elhangzott a szocializmus jelszava: „Elvtársak, a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket.” Ettől sem tengett túl bennünk a lelkesültség, hiszen olyan feladatot kellett megoldanunk, amelyhez ha meg is volt a szakmai képességünk meg még a nemzeti felbuzdulásunk is, de racionális kifutási időre lett volna szükségünk. Hiszen a kapott feladatnak semmilyen ismert szakmai előzménye nem volt. Én még viszonylag fiatal voltam a pályán, de éreztem, hogy igen nagy feladat, kemény munka következik.
Másnap összeültünk, és felállítottuk a válságstábot. Napokra bontottuk fel a kutatási tervet, és annyi időt sem hagytunk magunknak, amennyit a sikertelen kísérletek ismétlésére kellett volna szánnunk. Azzal pedig egyáltalán nem számoltunk, hogy ne adj’ isten valaki megbetegszik közülünk. A Phylaxia igazgatósága, az embergyógyászati főosztály igazgatója minden segítséget megadott. A később mezőgazdasági egyetemi diplomát szerzett Kovács István munkás igazgató és Veres Gábor, a főosztály vezetője, aki ugyan orvos volt, de nem szakmabeli, a tőlük elvárhatón túl is segítettek. Az anyagokat biztosították, és a kerületi, fővárosi, valamint az országos pártszervek „jó szándékú” (kotnyeles) segítőkészségét lohasztgatták. Az akkori körülmények között éveket kellett várni főleg az importból származó anyagokra. Ezért Kovács a mezőgazdasági és állatorvos-tudományi, Veres pedig az orvostudományi kutatóintézeteket zsebelte ki.
A munkaterv szerint először tisztított hatóanyagokat (antigéneket) kellett előállítani. Ezzel egyidejűleg létre kellett hozni azokat az anyagokat, amelyek fokozzák a hatóanyagok hatását (adjuvánsok). Ezt követte az első oltóanyagminták összeállítása laboratóriumi vizsgálatokra, majd a vizsgálatok alapján a kiválasztott oltóanyagokból „első szintű prototípusokat” készítettünk potenciális emberi felhasználás céljára. Az első kombinált oltóanyag-sorozat csak diftéria- és tetanuszkomponenseket tartalmazott. Miután ezek hatásfoka megfelelő volt, a leghatékonyabbnak bizonyult vakcinák alapján újabb prototípusokat állítottunk elő, de ezek harmadik komponensként már szamárköhögés elleni vakcinát is tartalmaztak. Az alapos és többször is megismételt ártalmatlansági és hatásossági vizsgálat után következett az első emberi vizsgálat. Minthogy diftéria- és pertussisantigént felnőttek nem kaphatnak, az első oltottak a saját gyerekeink voltak. Rendkívüli ellenőrzésekkel fokozatosan emeltük az oltóanyagok adagját úgy, hogy a kellő hatásfok elérése mellett az oltóanyagok mellékhatásai még ne jelentkezzenek. Ezt követően 14 különböző összetételű oltóanyagmintát állítottunk elő, és ezeket az Egészségügyi Tudományos Tanács szérumbizottsága engedélyével, a genfi orvosetikai egyezmény (1946) szellemében zártkörű embervizsgálatra bocsátottuk. 1953 elejére elkészült az a prototípus, amelynek alapján elkezdődhetett a világon első ízben a diperte (együttes védőoltás torokgyík, tetanusz és szamárköhögés ellen) tömeggyártása, 1953 második felében pedig a világon elsőként elkezdődött Magyarországon a diftéria, a tetanusz és a pertussis védőoltással való gyökeres kiirtása. Időközben pedig a hadsereg igényeinek megfelelően kifejlesztettük a tífusz–tetanusz, illetve a tífusz–tetanusz–kolera kombinált oltóanyagot is.
Azt hiszem, nem szerénytelenség, ha itt és most megemlékezem munkatársaimról. Magam, aki vezette ezeket a kísérleteket, 81 éves vagyok. Már nagyon kevesen élnek azok közül, akik a munkát velem együtt elkezdték.
Emlékezzünk a Phylaxia Állami Oltóanyag-termelő Intézet orvosaira, technikusaira, akik az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) tudományos kutatóival közösen vállalták a kezdetben elvégezhetetlennek tűnő feladatot. Emlékezzünk Bácskai László technikusra, Benczédy Ferenc orvosra, Joó István orvosra, Erdős László orvosra (OKI) és a Pécsi Orvostudományi Egyetem professzoraira, Rauss Károly és Kétyi Iván professzorokra, Kalmár Lipót állatorvosra, Maróczy József orvosra, Nyiri Anna technikusra, Richter Péter vegyészdoktorra, Surján Lászlóné orvosra, Szathmáry József orvosra, Ujhelyi Károly orvosra (OKI).
Az eredmények valóban világraszólók, és így nem is csoda, hogy mind a technikai, mind pedig a szakmai részt az Egészségügyi Világszervezet is átvette.
A rendszerváltás után azonban az oltóanyag-termelés elsorvadt. Nem magától, hanem tudatos emberi tevékenység következtében. Remélem azonban, hogy a privatizátorok ezután sem állítanak elő majd rosszabb oltóanyagot, mint amelyekkel mi kiirtottuk Magyarországról a diftériát, a szamárköhögést és az oltottaknál a tetanuszt. Ehhez kívánok, ha kissé lehajtott fejjel is, sok sikert!
A szerző az orvostudomány doktora, ny. c. egyetemi tanár
