Szöges cipő és foltozott lábbeli

A rendszerváltás óta kevés volt az olyan alkalom, amikor az országot irányító vezetők csakugyan tenni akartak valamit az új magángazdaságokért. A legutóbbi ilyen időszakot a polgári kormány működése alatt jegyzi majd a történelem, főként az Orbán-kabinet utolsó másfél esztendejében. Akkor úgy tűnt, mégis van remény arra, hogy a magyar mezőgazdaság az unióhoz úgy csatlakozzék, hogy az európai gyakorlatnak megfelelően benne a parasztpolgárság uralkodóvá váljék. Ennek érdekében valódi tettek követték egymást. A gazdák pedig – mint akkoriban a gazdaköri kongresszusokon magam is tapasztaltam – őszintén lelkesedtek és magukénak érezték a kormányt.
Ez a lelkesedés a kormányváltás után hamar tovaszállt. Ismét fojtott a csend a parasztporták körül. Az egyéni termelőket leköti a mindennapi túlélésért folytatott küzdelem, legfeljebb a négy fal között, az udvaron átkozódnak és szidják az ellenük forduló világot. Az új esztendő elé meg kiváltképp félelemmel néznek. A nagy mumust, az uniót ugyanis a falvakban elterjedt közvélekedés szerint semmiképpen sem a kisembereknek találták ki. Főleg akkor, ha pénztelenségben és akarathiányban vergődik az agrárkormányzat. A piac kegyetlen törvényeivel szemben kevéske védelmet nyújt csak az amúgy is gyenge lábakon álló parasztgazdáknak. Tehetetlenségében inkább a lovak közé hajítja a gyeplőt, mossa kezeit és az elkerülhetetlen gazdasági folyamatokra hivatkozik.
Tragikomikus, de sajnos jól jellemzi a jelenlegi állapotokat a karácsony után történt eset, amikor az újabb, Parlament előtti tüntetésre libákat, hízókat szállító teherautó menet közben lerobbant. Ha így haladunk tovább, a működésképtelenné váló jármű a magyar mezőgazdaság szimbólumává válhat. Szanyi Tibor, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) politikai államtitkára szállóigévé vált kijelentése, miszerint az unió félmillió gazdálkodót söpör majd ki az ágazatból, lassan valóra válik. A KSH három esztendeje még majd egymillió, agrártermeléssel foglalkozó polgárt írt össze az országban. A különféle agrártámogatások igénybe vétele érdekében ebben az évben a szakminisztériumnál már csak 300–400 ezer regisztráltatta közülük magát. Annak, aki uniós pénzeket szeretne, ismételten fel kell íratkoznia. E célból a legutóbbi miniszteri közlések szerint eddig még 300 ezren sem jelentkeztek be. Az aszálytámogatásra százezer körüli igény érkezett, aszályhitelben pedig mindössze négyezren részesültek.
Ez a számsor – gazdálkodói vélemények szerint – nem tükröz mást, minthogy lassan, de biztosan létrejön az országban a kiválasztottak rétege, akik a semleges agrárpolitikát ígérő kormányzat szemében az egyenlők között is egyenlőbbeknek számítanak. A lapunkhoz forduló termelők legalábbis a jelent így élik meg. Tanúskodnak erről azok a telefonhívások is, amiket az aszályhitel felosztásáról írt cikkünk után kaptunk. Földműveléssel foglalkozó olvasóink egybehangzóan azt állították, hogy a helyzet jóval rosszabb annál, mint ahogyan arról mi tudósítottunk. A bankok igenis úgy válogattak a termelők között, mint a tyúk a kendermagban, az eleve esélyteleneket például a keret kifogyására hivatkozva élből elutasították. Olyan eseteket is emlegettek, mikor a betárolt gabonát kiesett veszteségként jelentették le egyesek, csakhogy nagyobb kártérítésben részesülhessenek. A kistermelők kevésbé tudtak élni ezzel az elítélendő eszközzel, hiszen a kalászost többnyire már a kombájn mellől el kellett adniuk, méghozzá a mostani tőzsdei ár feléért.
Két futó áll a rajthoz, az egyik szöges cipőt visel, a másik egy régi, foltozott lábbelit. Vajon melyik nyeri meg a versenyt, ha beköszönt az unió? – példálódzott gyakorta Orbán Viktor annak érdekében, hogy szemléletesen érzékeltesse: csak a kicsik kiemelt támogatásával biztosítható a hazai agrárversenyben az esélyegyenlőség. Bár a szocialisták külön kormányhivatalt hoztak létre a társadalom lemaradó félben lévő rétegeinek istápolására, mégsem teszi szóvá sem ott, sem a pártban senki, hogy mi lesz azokkal a vidéki százezrekkel, akik a várva várt közös Európa áldásaként rákényszerülnek arra, hogy befejezzék a termelést. Vajon hol keresik majd meg a kenyerüket, ha elveszik tőlük a birtokot, jószágaikat pedig eladásra, levágásra ítélik? Mi lesz velük ott, ahol a fiataloknak is gondot jelent az elhelyezkedés, ahol az ötvenes éveihez közelítő, de még erejük teljében lévő emberekkel szóba sem állnak a munkáltatók, ahol a föld jelenti a túlélés szinte egyetlen esélyét?
A baljós árnyak szinte hétről hétre gyarapodnak. Egyre több jel utal arra, hogy jövőre az agrárkormányzat képtelen lesz megbirkózni azzal a feladattal, hogy a pénzügyérek által diktált fiskális szempontok ellenében a magyar vidéket valódi esélyhez juttató politikát gyakoroljon. 2004 a bizonytalanság, ha nem a tömeges tönkremenetel éve lesz a mezőgazdaságban, amit a gazdálkodók a saját bőrükön éreznek majd. Mert kit ne érintene kedvezőtlenül, hogy a még életbe sem lépett jövő évi agrárbüdzsén máris számtalan lyuk tátong, amiket nem győz foltozni a minisztérium. A legfrissebb hírek szerint már nyolcvanmilliárdra növekedett az FVM tavalyról áthúzódó fizetési kötelezettsége, hatvanmilliárdra apadt a nemzeti támogatásokra szabadon felhasználható keret. Az amúgy is sovány uniós pénzek idén még nem érkeznek meg, a melléjük adható hazai kiegészítés körül is komoly bajok mutatkoznak. Amire még nem volt példa: a szaktárca arra akarja rávenni a gazdákat, hogy az ígéretként az ablakba kitett költségvetési támogatásokat bankhitel felvételével előlegezzék meg.
Hitel, hitel hátán. Indul a százmilliárdos kölcsöncsomag is, ami arra hivatott, hogy kistafírungozza az uniós versenyben ezermilliárdos tőkehiánnyal rajtvonalhoz álló ágazatot. A kamat nagyobb, az állami garanciavállalás kisebb, mint a szűk körnek hozzáférhető aszályhitelnél. Csak azok részesülhetnek belőle, akiknek még van mit zálogba verniük. Az egyre gyűlő adósságot pedig cipelik a hátukon, miközben a náluknál négyszer több uniós pénzt kapó nyugati konkurenciával kell küzdeniük. A hiteleket messze elkerülő kistermelőknek is a túlélésért folytatott harc jut osztályrészül, a folytonos önvédelem az utolsó rögig, jószágig, az utolsó szem takarmányig.
A földdel, portával bíró gazdákra nem igazán jellemző, hogy az első szóra beállnak a tüntetések zászlóvivői közé. De akkor megmozdulnak, ha már nincs mit veszíteniük. Efelé közeledünk, a falvakban nőttön-nő az elkeseredés az egyszerű emberek körében. Nem nyugtatja meg őket az sem, hogy az agrárminiszter az idei esztendőt értékelve soha nem látott beruházási adatokról beszél. Nem érinti őket, mert nem az ő portájukon történt a fejlesztés. Szándékokról hallanak, amiket nem követnek tettek, korszakváltásról, amiből ők kimaradnak. Eközben őszinte segítő szándékra, ígéretek helyett valódi támogatást nyújtó nemzeti agrárpolitikára vágynak.