Valójában az a lehetőség, hogy a Seuso-kincs Magyarországról származik, röviddel azután merült föl, hogy a sajtó világgá kürtölte a leletegyüttes felbukkanásának a hírét, ami minden szempontból szenzációsnak számított. Már csak azért is, mert a kincs anyagát több tíz kilónyi aranyozott ezüst adja, amelynek díszítései, megmunkálásának művészi színvonala, a tárgyak kiváló állapota, s persze az együttes gazdagsága, a különböző tárgytípusok egymásmellettisége külön-külön is figyelemre méltó.
Ilyenkor persze, ha józannak érezzük magunkat, azt mondhatnánk – akár a rekord-lottónyeremény kihúzása előtt – hogy mindenki csodában reménykedik, azokra azonban egy kicsit várni kell. Jelen esetben azonban ennél sokkal többről van szó. Nevezetesen arról, hogy a tudományos kutatások több területen is igen nagy valószínűséggel képesek behatárolni a tárgyak készítésének helyét, időpontját. Éppen ezekre az alapkérdésekre szeretett volna választ kapni lord Northampton is, akinek korábban a tárgyakat hamisított libanoni kiviteli engedéllyel eladták.
A tárgyegyüttes libanoni eredetében kételkedni kezdő tulajdonos az angol lordhoz leginkább illő megoldást választotta: az árverésen történő értékesítést. Az erre vállalkozó cégek az eredet felkutatásába bekapcsolták az UNESCO, az Interpol és más nemzetközi szervezetek szakembereit, s amikor a perek elindultak a kincs tulajdonlásáért, az egyes nemzetek tudósai, diplomatái, rendőri szervei is bekapcsolódtak az igazság kiderítésének ez esetben roppant fáradságos, és eredményt talán soha nem hozó munkájába.
A tudomány részeredményei azonban máris vitathatatlanok. A kincs származását eleve behatárolja például, hogy olyan formájú és nagyságú, hasonló technikával készült rézüstöt, amelyben a Seuso-kincset elrejtették, kizárólag Pannónia területéről, ezen belül is elsősorban a Balaton-környéki., Kr. u. IV. század második feléhez kötődő régészeti leletekből ismerünk. Márpedig – a kutatók szerint – az üst már a kincsek elrejtésekor olyan rossz állapotban lehetett, hogy nem vihették messzire, hanem ott rejtették el benne az értékeket, ahol sebtiben előkapták.
Más okokból is az feltételezhető, hogy éppen itt és ekkor élt az az ember, aki számára a tárgyegyüttes – illetve annak legalábbis néhány legfontosabb darabja – készült. Seusónak hívták a férfit, valószínűleg germán eredetű volt, hiszen a név erre utal, de a Római Birodalom előkelőségei közé tartozhatott. Róla nevezték el lelet egészét, mert a név a kincs egyik legszebb darabján, a mintegy nyolckilós Seuso-tálon olvasható, jókívánságok kíséretében. A stílusjegyek, a technika alapján feltételezhető, hogy a tárgyak valószínűleg a Mosel vidékén készültek, az esemény azonban, amely alkalmából megrendelték őket, valahol a Balaton környékén volt. A Seuso-tálon lévő medailonban ugyanis esküvői lakomajelenet látható, a kereveten lakomázó társaság előtt pedig víztükör terül el, amely mellé odaírták a Pelso nevet is – amely név az antik források szerint egyértelműen azonosítható a Balatonnal.
További kérdés, hogy miért és mikor rejtette el kincseit Seuso, a jómódú birtokos vagy valamelyik leszármazottja. A kutatók szerint talán akkor, amikor – Kr. u. 374-ben – a Duna túlpartján élő barbárok lerohanták az éppen aratásra készülő Kelet-Pannóniát. Ezt a feltételezést az üst külső faláról vett koromminta C–14-es vizsgálata is alátámasztja. A perdöntő bizonyíték – a Seuso-kincs egészét illetően – azonban az lenne, ha mondjuk az elemzések igazolnák olyan földmaradványok jelenlétét az edényeken, ahol Sümegh József holttestét 1980. december 17-én megtalálták.
A magyar régészek 1990. február 9-én értesültek a Seuso-kincsek létezéséről, amikor a Fejér megyei Polgárdi lakói közül többek felismerték egy magyar napilap címlapján megjelent kiállítás darabjait. Az ezüst tálalókészletet a huszonhárom éve, rejtélyes körülmények között elhunyt Sümegh Józsefnél látták utoljára. A Polgárdiban élő kiskatonát 1980-ban – egy nappal leszerelése előtt – a helyi kőbánya Borbély-pincéjében, felakasztva találták meg. Akkor a katonai ügyészség öngyilkosságnak minősítette az esetet, és rövid úton lezárta az ügyet. Hozzátartozóinak nyomására a rendőrség 1990-ben elővette az aktákat, később megszüntették a nyomozást, majd 2001-ben a legfőbb ügyész hat évre újra meghosszabbította a vizsgálódást. A rendőrség hivatalosan 2002 tavaszán ismerte el: a kiskatona gyilkosság áldozata lett.
Sümegh József a Polgárdi közelében lévő kőbányában dolgozott, ahonnan gyakran kerültek elő különböző régiségek. A férfiból vélhetőleg emiatt lett amatőr érmegyűjtő. Értékes római kori arany érmegyűjteménye még halála előtt eltűnt. A nyomozók azt feltételezik, hogy 1975– 1976 körül találta meg azt a bronzüstöt, amelyben ott rejtőzött a milliókat érő tálalókészlet. A fiatalember sokaknak eldicsekedett kincseivel, többet el is adott közülük, vagy éppen elcserélte aranyérmékre. Katonatársaival is megosztotta titkát, sőt laktanyai felettesei azt mondták a rendőröknek, hogy több ezüsttárgyat be is vitt a pápai kaszárnyába.
A sorkatona meggyilkolása előtti eseményeket már rekonstruálták a nyomozók. A pápai laktanyából hazafelé induló Sümegh a vonaton találkozott egyik falubelijével. Panaszkodott neki: ritkán engedik haza, jó lesz egy kicsit otthon lenni. Meg is beszélték, hogy együtt mennek Polgárdiig. Ám amikor a vonat Székesfehérvárott megállt, a sorkatona sietve elbúcsúzott földijétől, és épp ellenkező irányba, Kisbér felé vette útját. A nyomozók azt sejtik: Sümegh észrevehette, hogy követik, vagy olyan embert látott, akivel semmiképp sem akart találkozni. Mindenesetre mostohaanyja rokonaihoz indult, akikkel még szűk családja sem igen tartotta a kapcsolatot. Itt húzta meg magát néhány napig, s csak utána tért haza Polgárdiba. De nem a házukban, hanem a kőbánya közelében lévő ipartelepi kocsmában jelent meg, két idegen férfival. A szemtanúk szerint a társaság nem viselkedett szokatlanul, csendben beszélgettek, de nem is maradtak sokáig. Feltűnt azonban, hogy induláskor Sümegh legalább ötszáz forintért (1980-ban!) édességet vásárolt testvérének. Ezt azért is furcsállják a nyomozók, mert aki öngyilkosságra készül, nem vesz ajándékot nem sokkal azelőtt, hogy felakasztja magát.
A háromtagú társaság a szemtanúk beszámolója szerint a kocsmából a helyi kőbánya irányába távozott, ahonnan Sümegh már nem tért haza. Felakasztott holttestét a feltételezett gyilkosság után három nappal, 1980. december 17-én vélhetőleg kollégái találták meg, akik egy robbantáshoz készülve vizsgálták át a terepet.
Az emberölés verzióját erősíti, hogy a rendőrség által bevont mechanikai szakértő szerint a holttest lábai alatt lévő téglákat a felakasztás után helyezték el, tehát a tettesek öngyilkosságnak állították be cselekményüket. A nyomozók a leletegyüttessel a nyolcvanas években kapcsolatba került külföldi műkincskereskedők kihallgatásán is túl vannak, akik ugyanazt mondták el, mint amit már korábban is tudni lehetett: az ezüsttárgyak Libanonból kerültek hozzájuk. Ugyanakkor a külföldi szál visszafelé göngyölítésétől várják a magyar nyomozók, hogy meglelik Sümegh József gyilkosát.
Hogy hol és mikor kerülhet vissza a leletegyüttes igazi tulajdonosához, majd méltó módon bemutatva a közönség elé, azaz a tudományos és jogi vizsgálódások, diplomáciai tárgyalások után hogyan zárulnak le a ma még vitás kérdések, arra aligha lehet ma még megnyugtató választ adni. Az ügy azonban – mondja a Seuso-kincs miniszteri biztosa, Bánkutiné Hajdú Éva – nem jutott holtpontra. Nemcsak az 1996-ban lezárt rendőrségi eljárás kezdődött újra 2000-ben nyílt eljárásban, de folyik a nemzetközi összefüggések földerítése, a jogi kérdések elemzése is. Perdöntők lehetnek a régészet további eredményei, hiszen folytatódik a szabadbattyáni, Kr.u. IV. századi hatalmas – 13 ezer négyzetméteres – palota feltárása. A nyári ásatások leleteit most elemzik, s talán újabb összefüggésekre derül fény a Seuso-tálon látható épületrészletek és a palota falai, alaprajza között. Akkor pedig talán vitathatatlanná válik a négy nagy tálból, kancsókból, vödrökből, amforából, kézmosó medencéből álló kincs pannóniai eredete is.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
