Tűzvigyázó torony

Ujjaink közé tudjuk-e csippenteni az időt? Képesek vagyunk-e uralni, holott magunk is a kiszolgáltatottjai vagyunk? Bár a hétköznapok embere ritkán töpreng el efféle filozófiai kérdéseken, a fotós élete másról sem szól, mint az idő elleni szakadatlan küzdelemről. Főleg, ha olyan módszeresen foglalkoztatja múlt és jelen beszédes összevetése, mint Lugosi Lugo Lászlót, aki Budapest, Athén és Salzburg után újabb helyszíneket keres a történelmi idővel való ütközeteihez.

Van, aki a képeit ismeri, van, aki az írásait. Elsősorban minek tartja magát?
– Alapvetően fényképész vagyok, noha írok is – igaz, mindig a fotózással kapcsolatos dolgokról. Ki tudja: ha nem találkoztam volna a fényképezéssel, talán író volnék.
– Mi az, ami érdekli a fotózásban?
– Alapvetően a pénz. Én ebből próbálok megélni. Bár most, hogy így kimondtam, mégis módosítanék: a kaland is érdekel benne.
– Pénz és kaland – nem is rossz párosítás…
– Azért ez nem olyan egyértelmű, mint első pillantásra látszik. Mindig amatőr fényképész voltam olyan értelemben, hogy a mesterséget nem tanultam iskolában. Hanem például Haris László barátomtól kérdeztem meg ezt-azt. Az ő tapasztalatai nagyon fontosak voltak számomra, de ezeknek az átadása sem valami szabott rend szerint történt. Főleg a hibákból okultam – ha elrontottam valamit, felhívtam, hogy vajon miért lett olyan a kép, amilyen. A fotózás hasonlít a színészethez: csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Ma már vannak ugyan nagyon jó és gyakorlatias angol nyelvű könyvek is – ám a magyar szakkönyvek többnyire a fotótechnikára szorítkoznak.
– Ennyi album után meglepő, hogy amatőr fotósnak vallja magát…
– Nem úgy értettem, hogy ne volnék profi, hiszen végül is tizennyolc éve már ebből élek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kívülálló vagyok: nem tagja semmilyen szövetségnek vagy szervezetnek.
– Ezt nem mondja komolyan…
– Csodálkoztak a fotóművész-szövetségben is, mikor három éve be akartam lépni. Azért jelentkeztem, mert így tíz százalékkal olcsóbban lehetett fényképezőgépet venni a boltban. Miért, maga nem tag? – kérdezték. Aztán nem is lettem tag, mert nem volt elegendő hat saját könyv – felnagyított képeket kellett volna beadni paszpartuval. Akkor már nem is volt olyan fontos a tagság. A boltban meg elhitték bemondásra, hogy fotóművész vagyok.
– Én is afelé hajlanék, még ha folyamatosan kisebbíti is magát…
– Nem szerénykedem én – a könyveimre például fölöttébb büszke vagyok. De akkor sem nevezném ezt fotóművészetnek – inkább hivatásos fényképészként határoznám meg magamat. Olyasvalakiként, aki be tud világítani egy portrét vagy festményt, s a felvételei megfelelnek egy igényes könyv vagy katalógus számára. Amúgy hosszú éveken át ezt is műveltem, ami szabályos iparág: ki kell szolgálni a nyomdászatot. A fotóművészet külön ág.
– Nem is érintette meg a művészi alkotás vágya?
– Néha eszembe jut, hogy milyen jó volna szép képeket csinálni, de az őszintén szólva nem tud fellelkesíteni, hogy a fotómat felakasztják egy galéria falára. A könyv azonban más. De ehhez is hosszabb út vezetett. A nyolcvanas évek közepétől építészeti, belsőépítészeti folyóiratoknak dolgoztam, így például az Átriumnak; de fényképeztem a Playboy első hazai változatának is. Nem nőket fotóztam – akkor még azokat szigorúan importálták –, hanem portrékat és tárgyakat. Sok címlap fűződik a nevemhez a magyar Lettre Internationale-nál is. Igazából azonban világéletemben önálló könyveket szerettem volna készíteni. Egy kiállítást ugyanis előbb-utóbb mindig lebontanak, ám a könyv megmarad. Ráadásul az utóbbi nagyságrendekkel nagyobb publikumnak szól. Azonkívül nagyon jó érzés kézben tartani: egy album mindenképp komoly teljesítmény, jó mulatság, férfimunka. Érdekes módon, amikor hirtelen elfogytak a folyóiratmunkáim, kiderült, hogy a könyvcsinálásból meg lehet élni. Van a fotóalbumokban üzleti fantázia, s megvan a kiadói bizalom is, hogy egy-egy könyv két-három évig forogni tud a piacon.
– A szélesebb közönség a Budapest, 1900–2000 című kis albumból ismerte meg a nevét…
– Ezt én „kis Klösz”-nek hívom. Klösz György, az előző századforduló legjelentősebb magyar fotográfusa szinte mindent lefényképezett, amit érdemes volt – így a főváros csaknem minden fontos szögletét, lényeges épületét. Az alapötlet egyszerű volt: a kezembe vettem egy Klösz-fotót, s megnéztem, mi látható ugyanarról a helyről egy évszázaddal később. Ezt a vállalkozást folytatta A zsidó Budapest, s hamarosan kézbe vehető lesz A budai vár is.
– Lehet, hogy az alapötlet egyszerű volt, de nagy sikert hozott.
– Ez nemcsak engem, hanem a kiadót is meglepte. Magyarországon még soha nem adtak el fotóalbumot 25 ezer példányban. Ráadásul más városokra is alkalmazható az ötlet: pár hete jelent meg egy ilyen összehasonlító fotóalbum Athénról, 2004 novemberében pedig a salzburgi változat jön ki.
– Új hazai albuma, a Tükörképek viszont nem egyszerű összevetésre épül.
– Ez a fotósorozat Ludwig Rohbock acélmetsző, vedutaművész metszeteit alapul véve készült. Rohbock 1856 és 1864 között járta be Magyarországot, hogy híres helyekről rajzokat készítsen. Ennek akkortájt semmi más funkciója nem volt, mint ma a képeslapoknak. Ami akkor Magyarország és Erdély eredeti képekben címmel jelent meg három kötetben, manapság hat-hét ország területén található. Ám a 280 metszet közül csak mintegy hetvenet fotóztunk újra: számos esetben nem léteznek már azok a helyek, vagy nem lehet ugyanabba a pozícióba beállni, ahová Rohbock állt annak idején. Nem voltunk Munkácson és Újvidéken sem. Nagy Balázs kollégám kapta Erdélyt, én a Felvidéket, a mai Magyarországon pedig megosztoztunk. Tükörképeket azért emlegetünk, mert az eredeti acélmetszetek háromlépcsős technikával készültek: Rohbock megrajzolta, ezt egy grafikus átfordította a tükörképébe, egy harmadik pedig visszafordította a metszet nyomólemezére. Amíg azonban a rajzoló, az átrajzoló és a metsző elkészült, az ábrázolat óhatatlanul módosult. Engem ezek a torzulások is nagyon érdekeltek: mi a különbség az optikai leképezés és a kézi munka között?
– Ezek szerint Klösz György előtt is volt élet…
– Volt, de azért a XIX. század utolsó harmadának ő a legkiemelkedőbb dokumentátora. Nemcsak mennyiségileg készítette a legtöbb fotót, mindenben ő vitte a prímet: ő volt a legbefolyásosabb és a leggazdagabb fényképész is. Tőle maradt fenn a legtöbb kép: mintegy négyezer. Ez abban a korszakban, amikor a technika miatt a fotózás óriási szakértelmet, időt és műgondot igényelt, megdöbbentő szám. A képpárok kapcsán elkezdtem kutatni az életét is különféle levéltárakban: noha soha nem érdekelt azelőtt a történelem, végül azon kaptam magam, hogy megírtam a nagymonográfiáját. Ez lett „a nagy Klösz”.
– Miben különleges ez az előd?
– Abban, hogy maga is egy szelet várostörténet. Működése egybeesik azzal az érával, amikor Budapest nagykorúvá vált. Az ő fotóin csupa új épület látható – mintha skatulyából húzták volna ki a fővárost.
– Minden városnak megvan a maga története.
– Igen, és ez a fotók alapján szerencsés esetben rekonstruálható. Athéné például másik történet. Nyilván Salzburgé is, de ez még nem állt össze bennem. Először attól féltem, az osztrák pedantéria miatt nem is lesznek különbségek régi és új fotók között, de tévedtem: minden változik. A várostörténet mindenütt szakadatlan építésről és bontásról szól.
– Miért éppen önt találták meg a görögök? Nincs Athénban vállalkozó ilyesmire?
– Ajánlgatta nekik az ottani múzeum, de valahogy nem kaptak rajta. Egyébként ott nem egyetlen Klösz volt – tíz–tizenkét korabeli fotós képei adták a kiindulópontot. Miután ajándékba kapták Budapest-könyvemet, megkérdezték, nem volna-e kedvem az athéni verziót is megcsinálni. Olimpia jön, s akkor is olimpia volt – nyilván lesz rá kereslet. A múzeum szerzett kiadót, amely görögül és angolul megjelentette a munkát. Salzburgban pedig eleve volt ismerős kiadó.
– Eredeti ötletnek tekinthető ez az időjáték?
– Nyilván nem, hiszen számos más város elkészítette már a maga hasonló kiadványát: Stockholm, Párizs, Helsinki, Velence… Megcsinálták New Yorkban is, de azt jobb koncepcióval felül tudnám ütni. Nem csak arról van szó ezekben a könyvekben, mint a Fülesben, hogy keressük meg a két rajz között a különbségeket: van-e masni a kislány hajában? Valószínűleg azért ilyen népszerű ez a módszer, mert a néző ugyanúgy az időt próbálja nyakon csípni, mint a fotós. Nem véletlen, hogy eredetileg „a kis Klösz” címe is az volt: Idő – Budapest egykor és most.
– Az idő izgatta akkor is, amikor az eltűnő Budapest nyomába eredt?
– Az a fajta idő, amely visszahozhatatlan. Amely már nincs. Meggyőződésem, hogy egyedül a fotó képes megőrizni a hiteles látványt. A XIX. századi funkció nem is volt egyéb, mint megmutatni a dolgokat. Hogyan néz ki az ember, a lovas kocsi, a város. Hogy ez milyen fontos, arra egy Üllői úti patkolókovács-műhelyt ábrázoló fotót nézegetve jöttem rá: ennek részleteit más módon egyszerűen nem lehetne rekonstruálni. Amikor elindultam feltérképezni Pesten az ötvenes–hatvanas évek maszek üzleteit, ez a megörökítési vágy hajtott. Pedig 1986-ban még nem lehetett tudni, hogy rendszerváltozás jön, s ezek az öreg mesterek nem adják át senkinek a stafétabotot. Velük együtt meghalt volna a szabóműhely, a gombosbolt, az ékszerész- és fodrászüzlet, a presszó, a paplankészítő, a szifonjavító, a zongorakészítő műhely, a zöldségesbolt látványa is. Alig maradt hírmondó belőlük.
– Ez volt a filozófiája a Szén című albumnak is?
– Abban a mecseki szénbányászat épületeit örökítettem meg már a végórákban. Százötven éves ipari kultúrát őriznek a képek. Készült egy anyag Urán címmel is, de az nem tett ki egy könyvet. Abban az volt az érdekes, hogy én voltam az első és az utolsó, aki fotózhatott a helyszínen a kilencvenes évek közepén. Azelőtt titkos hadiüzem volt, utána meg bezárták.
– Megkísérti New Yorkot is?
– Igen, mert New York és Párizs a kedvenc városom. Nemcsak azért, mert ezeken a helyeken nagyobb a piac, és sokkal több példányt lehetne eladni a könyveimből, hanem azért is, mert mindkettőből sugárzik a jómód. Bevallom, engem lenyűgöz a gazdagság, ugyanis soha nem voltam gazdag. New Yorkba 1980-ban még disszidáltam is, sőt szerelem is kötött oda. Vannak ötleteim, hogy miként lehetne megmutatni ezt a két csodavárost merőben új nézőpontból.
– El tudja képzelni, mit csinált volna Klösz György New Yorkban?
– Ugyanazt, csak még pazarabbul. Ő itthon sem volt szegény. Három villája volt, autója, óriási nyomdája, övé volt Pesten az első személylift. Ott nyilván megcsinálta volna ugyanazt, csak sokkal látványosabban. Amikor lebontásra ítélték a régi városháza tornyát, levelet írt Budapest vezetéséhez: amíg lehet, a négy égtáj felé panorámaképet kell készíteni a tűzvigyázó toronyból, mert erre soha többé nem lesz mód. Ebben a szemléletben roppant hasonlóak vagyunk. Azt gondoltam például, hogy az Akadémia előterében végképp nem lesz semmi változás, s kiderült, hogy minden másképp van. Az Egyetemi Könyvtárban meg egész belső gangot is lebontottak – nem tudtam odaállni, ahová Klösz annak idején…
– Mivel foglalkozik mostanában?
– Verne Gyulával. Nemcsak a regényeiben szereplő metszetek miatt, hanem mert ő is egyik könyvet gyártotta a másik után.
– Ő is nagy bűvésze volt az időnek.
– Én nem ítélem meg, csak rögzítem a változást. Ez persze nem jelenti azt, hogy a néző nem ítélkezik. Rendszerint azt mondja: mennyivel jobb volt az élet akkor, autók és villanyvezetékek nélkül. A nosztalgia mindent elborít. Ki tudja, nem azt mondják-e majd száz év múlva a mi korunkra is: milyen szép volt akkor a Kálvin tér – hiába, a régiek még tudtak építkezni…

Lugosi Lugo László fotós, író 1953-ban született Budapesten. Magyar–angol és filmesztétika szakon végzett az ELTE-n, szabadúszó tanárként és műfordítóként dolgozott. 1985 óta hivatásos fotós. Hazai kiállításai mellett önálló tárlatai voltak Tamperében, Londonban, Amherstben, Szalonikiben, Rómában és New Yorkban. Művei: Századforduló (Gerle Jánossal, 1994), Eltűnő Budapest (Frankl Alionával, 1994), Fényképművészet (1994), Névjegy (1995), Szén (1995), Angyali társaságban (Doszpod Bélával, 1997), A csomagolás művészete (1997), A szecesszió Budapesten (Gerle Jánossal, 1999), Budapest, 1900–2000 (2001), Klösz György (2002), Szentendre (2002), A zsidó Budapest (2002), Athén egykor és most (2003), Tükörképek (Nagy Balázzsal, 2003). Filmje: Urán (1995).