Wallenberg sofőrje

Ki volt Balázs Aurél?
– Minden történet végtelen. Az övé is. Balázs Aurél genealógiája a következő: a XIX. század nyolcvanas éveiben élt és dolgozott egy – így emlékszem – Blau nevű mérnök, ő építette a pesti földalattit, Európa első kéregvasútját [1895–96]. Ez annyira fellelkesített mindenkit, köztük a jóságos és atyai Ferenc Józsefet is, hogy megnemesítette a mérnököt, aki ettől kezdve „von Blau” lett, majd fölvette a Balázs nevet [Balázs Mór: 1849–1897], és besétált a pesti patríciusok közé. A mérnök úr fia a bécsi báró Haas famíliából elvett egy lányt, nekik a Stephanplatz közepén volt egy hatalmas szőnyegimpériumuk. Az öreg Balázs fiát nagyon kedves, finom úriemberként emlegették, a Vár alatt, az Ostrom utcában volt egy gyönyörű villájuk hosszú, furcsa telekkel. A két háború között ő volt a Krupp-művek magyarországi képviselője. Nos, az ő fia az a bizonyos Balázs Aurél, akit 1949-ben kivégeztek.
– Örökölte a fiú az elődök tehetségét?
– Ifjabb Balázs Aurél egy vagyonos, pesti lebemann, világfi volt, jól nézett ki, de semmi több. Amikor aztán elkezdődtek a zsidóüldözések, neki is mentességi papírok után kellett néznie. „Relli” – ez volt a beceneve – jól beszélt németül, bedolgozott a svéd követségnek, s akkor jött Wallenberg. Relli a svéd diplomata közvetlen közelségébe került, úgyhogy végül a követség felvette, és Wallenberg sofőrje lett, mert tudott autót vezetni.
– De hiszen Langfelder Vilmos volt a svéd királyi követségi titkár állandó sofőrje, később magántitkára és bizalmasa!
– 1944 decemberétől igen. És később a végzetes úton. De ennek előtte Relli. Ő volt egy időben Wallenberg samesza, sofőrje, s a csuda tudja, még mi mindene… Futószalagon állították ki az úgynevezett Schutzpassokat, a svéd menleveleket. Relli átvészelte az ostromot, az apja, az anyja, a testvére is. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Wallenbergnek nyoma veszett, családtagjai azonnal Budapestre jöttek, és elkezdtek nyomozni. Megtalálták Aurélt, és azt mondták neki: „Hát az isten szerelmére! Maga sokáig mellette volt, talán tud segíteni…” Próbálták a szálakat összefonni. Relli elmondott mindent, amit tudott, de a Wallenbergek nem akartak belenyugodni abba, hogy semmiféle követhető nyom nincsen. Mindenesetre kétszer vagy háromszor meghívták Rellit Svédországba. Ismeretes, hogy a Wallenberg család befolyása az országban igen nagy volt: bankjaik voltak, acélvállalataik és így tovább. Ekkor én Balázs Aurélt még nem ismertem, csak tudtam, hogy van egy ilyen nevű fiatal fickó, és valahol találkoztam is vele, de nem emlékeztem, hogy hol. És akkor egyik nap megjelent nálam Relli apja…
„Kedves fiam – mondta Aurél apja –, hallottam rólad, ismerem a dolgaidat. Itt van az én fiam – pont egyidősek voltunk, 1919-esek mind a ketten –, aki mint tudod, most Svédországban járt. Hallottál erről a Wallenberg-ügyről, a svédek azt mondták, hogy kéne valamit csinálni, adnak neki üzletet az acél- és golyóscsapágygyártás területén, de hát a fiam, tudod, könnyelmű fiú, nagyon kérlek, te már rutinos kereskedő vagy, segíts neki egy kicsit. Adj neki tanácsot, és csináljatok együtt üzletet.” És Relli fel is jött, és mesélt nekem mindenféle nem realizálható üzletről. S egy szép napon a tudomásomra hozta, hogy nagyon érdekes, konspiratív kapcsolatot kötött Svájcban. Avval jött, hogy megállapodott a zürichi partnerével: információkat fog szállítani nekik. Noch dazu kijelentette, hogy ebbeli tevékenységében nagyon számít rám.
– Mit válaszolt az ajánlatra?
– Akkortájt még jó kondícióban voltam, de majdnem elszédültem a dühtől: „Hogy mersz nekem ilyet elmondani, Aurél? – sziszegtem a fogaim között. – Tudod, hogy ettől a pillanattól kezdve feljelentési kötelezettségem van?” Szegény, ő is elsápadt, és azt felelte: „Azért mondtam el neked, mert tudom, hogy te soha ilyet nem csinálnál.” „Hát ez a második szemtelenség – riposztoztam –, visszaélsz azzal, hogy megbízható ember vagyok.” Egyértelműen a tudomására hoztam, hogy semmiben nem veszek részt. „Azonkívül közlöm – mondtam a végén –, hogy nem tartalak alkalmasnak egy ilyen konspiratív munka elvégzésére, de nem is látom értelmét.”
– Milyen viszonyban maradtak?
– Aurél időnként jött és mesélt. Nem konkrétumokat, de felhozta, hogy megtudott bizonyos dolgokat, ezt, azt, amazt… Közben egyszer-kétszer kimentem Svájcba. Mi akkor nehézipari gépeket árultunk, és Csepelnek okvetlenül szüksége volt egy automata csőhegesztő berendezésre, amely az idő tájt – az amerikai embargó miatt – nem volt kapható. Aurél viszont hozott nekem egy ajánlatot, hogy egy svájci raktárban originál becsomagolva fekszik egy, a háború utolsó évében megjelent komplett csőgyártó gyárrészleg, amelyet 110 ezer dollár helyett 72 ezer dollárért meg lehet kapni. Adott megbízólevelet is, amellyel felkerestem egy svájci úriembert, és elkezdtünk tárgyalni a csőhegesztő berendezésről. Az úriemberről az volt a benyomásom, hogy nem svájci… Amikor hazaérkeztem, azzal fogadtak az irodában, hogy Balázs Rellit tegnap elfogták.
– Balázs kartonlapján az áll, hogy szeptember 25-én tartóztatták le. Ön hogyan reagált a hírre?
– Hittem abban, hogy amiben megállapodtunk, az kikezdhetetlen marad. Ez volt, úgy emlékszem, szombaton. Hétfőn este, amikor mentem haza a Galamb utcai lakásomba, fegyveresek jöttek értem, és bevittek az Andrássy út 60.-ba. Egy darabig várakoztattak, aztán megjelent egy szimpatikus pofa, leültetett, és azzal kezdte: „Nahát, maga most volt Svájcban, mondjon el mindent attól kezdve, hogy a Keleti pályaudvaron felszállt a vonatra. Tud gépírni?” „Két ujjal.” „Van idő – mondta –, írja le.” Miután elolvasta, csóválni kezdte a fejét. „De hát maga tárgyalt ezzel és ezzel az emberrel…” Kiderült, hogy a megbízólevélnek a másolatát, amelyet Aurél a csőhegesztő berendezés ügyében írt, megtalálták a papírjai között. Egy szó, mint száz: minden lépésemről és minden telefonomról tudtak. Reggel hétig ültem egy helyiségben, szemben velem Ady, Petőfi és Lenin. Imádkoztam Ady Endréhez: „Drága Endre bátyám, bocsásd meg, hogy ilyen környezetbe jutottál.” És elmondtam halkan legalább harminc Ady-verset.
– Meddig maradt az Andrássy út 60.-ban?
– Röviden összegzem: hétfőn este vittek be először, kedd reggel elengedtek. De előtte még felvettek a svájci tartózkodásomról egy hosszú jegyzőkönyvet. A péntek esti igazgatósági ülés nyolcig tartott a Százéves sörözőben, utána siettem haza. Hát nem vártak megint azzal a szöveggel, hogy a százados úr kéri, írjam alá a jegyzőkönyvet?! Ez aztán nyolc évig tartott.
– Miként folytatódott az eljárás?
– Betettek egy pincébe, a kihallgatók sorában pedig a századost felváltotta egy alezredes, civilben. Értelmes, kellemes, tényleg nagyon szimpatikus ember. Pál volt a családneve. Szép szobája volt, később hallottam, hogy ismert ügyvéd volt a polgári életben – s aztán az ötvenes évek elején öngyilkos lett. [Pál-Paul Ákos a Rajk-ügy és más koncepciós perek miatt szolgálati fegyverével agyonlőtte magát.]
– Végig tagadta, hogy tudott a Balázs Aurél-féle konspirációról?
– Végig tagadtam. Miközben csűrte-csavarta az alezredes a szálakat. Egyszer felhívtak, mindig éjszaka vagy este, és azzal rukkolt ki az alezredes: „Nagyon sajnálom, de Balázs Aurél azt mondja, maga tudott az ő működéséről… Akarja, hogy szembesítsem?” „Tessék?” Megállt bennem a vér. Szegény Rellit olyan tíz–tizenöt perc múlva felhozták…
– Milyen benyomást keltett?
– Nem nézett ki rosszul, de az álla és a keze reszketett. Később magam is megtapasztaltam, hogy ha az ember 24 óráig a nedves pincében ült, s utána kijött a normális környezetbe, különös módon elkezdett reszketni. Azt mondja neki az ezredes: „Na, Balázs, itt van, tessék… Kovács úr azt állítja, hogy…” De nem vártam meg, amíg szegény Relli válaszolni tudott volna a reszkető állával. Még ki se nyitotta a száját, amikor nekiugrottam, mint egy vadállat: „Te utolsó gazember, te engem ezekbe a piszkos ügyeidbe bele akarsz keverni, mikor nagyon jól tudod, hogy én… Svéd jogokról beszéltem veled és gépekről, te pedig vagy olyan arcátlan…”
– Pál alezredes hogyan reagált a kirohanásra?
– Egy darabig nézte a komédiát, aztán megszólalt: „Na, Balázs, hát igaz, amit Kovács mond?” Relli azt válaszolta: „Igaz, ő nem tudott semmiről.”
– Tehát tartotta magát az ön által kikényszerített megállapodásukhoz.
– Igen. Pál alezredes azonban ezután így folytatta: „Balázs, akkor a tegnap esti jegyzőkönyvbe mondott vallomását visszavonja?” Ebben a percben szegény Relli zavartan mocorogni kezdett, és megadóan visszakozott: „Nem, azt nem vonom vissza.”
– Bizonyára megverték.
– Nem, hozzá sem nyúltak. Kiderült, hogy az ő ügye teljesen tiszta. Az első perctől kezdve ellenőrizték. Az a futár, aki az ő „postáját” vitte – nem mondom meg a nevét, nagyon ismert név volt, csinos nő, egy angol–magyar vállalat igazgatójának a titkárnője –, az összes jelentést, miegyebet előbb elvitte az ÁVH-ra, és mindent lefényképeztek.
– Ebben a pillanatban ön is sarokba szorult.
– Ott is maradtam. „Igen, tudtam a dolgairól – mondtam –, de hát mit használ ennek a szerencsétlennek, ha engem belekever! Én nem csináltam semmit.” Rellit elvitték, engem még legalább hatszor kihallgatott Pál alezredes. A végén azt kérdezte: „Mindent értek, csak egyet nem: mondjon egy motivációt, miért nem jelentette fel Balázst?” „Kérem szépen – feleltem –, én olyan világban nőttem fel… jó ismerősöm volt, akinek az apja azzal keresett meg, hogy vigyázzak a fiára… Hát az ilyet nem jelenti föl az ember.” Előrehajolt a széken, úgy tette fel a következő kérdést: „Ezt maga hogyan formulázná?” „Ha már itt formulázni kell, akkor tessék beírni, hogy kispolgári gátlásaim akadályoztak meg ebben.”
– Legközelebb mikor találkozott Balázs Auréllal?
– Az egyik vasárnapi misén. Egy házimunkás, nagy tisztelőm, elintézte… Akkor még a Markóban liberálisabbak voltak az állapotok. Relli elmondott pár dolgot, mire én hozzátettem: „Nem haragszom, csak egyet mondjál meg: miért kellett neked elmondanod azt, hogy tudtam a dolgaidról?” „Én, kérlek, tagadtam, tagadtam, tagadtam, de három nap múltával Pál alezredes azt mondta: Kár ezért a Kovácsért. Olyan értelmes, értékes ember, de hát tagad. Én tudom, hogy maguk között volt valami, de hát tagad, tagad, tagad, és hát… fizikai eszközöket kellett alkalmazni. Mondhatom magának, hogy már elég rossz állapotban van.”
– Miközben ön?
– Miközben én kint ültem a Városligetben, a Gundelban a bárátnőmmel, és szívtuk magunkba az édes életet. Ennek az álságos dumának Relli beugrott, s így magyarázkodott nekem a mise alatt – erősen racscsolt –: „Kéhrlek, ismehrem azt a makacs ehrdélyi fejedet, hát csak nem hagyom, hogy egy ilyen hülyeség miatt agyonvehreted magad.” Mert arra gondolt: meddig tarthat még? Csak pár hétről lehet szó. S ezért vallotta be, hogy tudtam a konspirációról. „Ne beszéljünk róla – mondtam –, úgy történt, ahogy a sors akarta.”
– A Balázs család bizonyára mindent elkövetett Aurél megmentéséért.
– Igen. A Wallenbergekkel – mint már említettem – jó kapcsolatban voltak, s a kontaktus most felerősödött; a Wallenberg család a svéd királyi házon keresztül interveniált, de – ettől kezdve nem tudok bizonyítani. Tudomásom szerint a svéd királyi ház közbenjárt a köztársasági elnöknél, aki 1948-ban Tildy vagy Szakasits volt [1948-ban váltották egymást], és kérték, hogy kegyelmezzen meg Aurélnak. Akkor azonban, ott a Markóban mi erről semmit sem tudtunk. A köztársasági elnök pedig állítólag azt mondta: „Megkegyelmezek.” De közte és a kivégző hatóság közötti úton a kegyelmi kérvény eltűnt, csak nem küldték, csak nem került elő, és a szóbeszéd szerint reggel fél 10-kor érkezett meg…
– Mindezt nem tudja megerősíteni?
– Nem tudom megerősíteni. De a körülmények arra utalnak, hogy ezen a napon történt még kísérlet a kivégzés megakadályozására. Hiszen hét órakor nem hajtották végre az ítéletet, ahogy egy nappal korábban, a másodfokú tárgyaláson az ügyész kérte, és a kijelölt időben valóban mindenki ott is volt…
– A dokumentumok szerint ötvenöt évvel ezelőtt, 1949. február 10-én 8 óra 15 perckor végezték ki a Gyűjtőben.
– Magam is így emlékszem.
– Végezetül: tud valamit Balázs Aurél családtagjainak a sorsáról?
– Nem sokat. Engem először életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek, amelyet később tizenöt évre változtattak. Nyolc év után, 1956 októberében, a forradalmi események idején Vácról szabadultam, s akkor valaki megadta Aurél bátyjának a címét, aki kiment Argentínába. Levelet írtam neki, ő válaszolt is, de a végén megszakítottam vele a kapcsolatot. Nem írtam meg, hogy a letartóztatását követően mi történt a testvérével. Szegény Rellinek már teljesen mindegy volt, a szülei meghaltak, és csinos felesége, Erzsébet – akire nekünk vigyáznunk kellett volna, mert megígértem – alig egy évvel a férje kivégzése után hozzáment egy olasz vagy spanyol diplomatához, aki szerzett neki útlevelet, és elvitte Magyarországról. Boldogan éltek, míg meg nem haltak…