Szépség és szörnyeteg

A szörnyeteget elfogták. A szépség – egyelőre – szabad. Szaddám Huszein immár fogoly. Oszama bin Laden pedig szabad. Igen, igen, igen. Merthogy Szaddám itt a szörnyeteg, és Oszama bin Laden a szépség. Hacsak a szakállaik közti különbség beszélni tudna, máris elmagyarázná, mire gondoltam én. Szaddám szakálla: kapituláció. A megadás, az elállatiasodás, a szellemi elszlamosodás maga. Oszama bin Ladené viszont: az ellenállás. Jel a sivatagban. Vállalt létmód. Szaddám Huszein sima képpel volt szép, ámbátor borotválva sem tartozott az átütő férfiszépségek közé. A torzonborz dionüszoszi durvaság és gorgói bujaság már akkor is átjárta. Borostaként fel-felverte. Oszama bin Ladenben semmi efféle. Ő végletekig finom. Ha nem kommentálnák, akkor éteri jelenségnek hinnők. Mindig meglepődöm, hogy épp ettől az embertől kell kötelezően és világméretesen rettegni. Merthogy a szívem szerint inkább bíznék benne. És segítségért folyamodnék hozzá. Oszama bin Laden, ez a sovány, asztrális jelenség érzéki ajkával, ívelt orrával, őszbe hajló szakállával, koravén fiatalságával El Greco ecsetjére kívánkozik. A történelem küldte. Valójában azt az elszántságot, szépséget, vérséget, vérességet, tisztaságot és kegyetlenséget testesíti meg egy arcban karakterológiailag, amitől a múlt láthatólag nem modern, de érezhetőleg hatalmas.
Ma ez a hatalom, ez a nagylét, akár birodalmi, akár emberi nagylétről lett légyen szó, inkább zavarba ejt, semmint elkápráztat. Alig tudunk mit kezdeni vele. Nem hinném, hogy Oszama bin Laden gonoszabb volna a kalifáknál avagy épp a spanyol konkvisztádoroknál. Kereszt és kard. Félhold és kard. A modernség, az emberi jogok, a demokrácia, a sajtószabadság, az esélyegyenlőség et cetera csak arcpakolás a história ábrázatán. S mi váltig csodálkozunk, hogy emellett, avagy ennek ellenére, miért volt oly szép.
Ahogy a Kádár-rendszer ideje alatt létrejött szépségre – lásd: filmművészet – sincs elfogadható ideológiánk, úgy a történelem sötét korában tomboló esztétikumra sincs megfelelő jelzőnk és magyarázatunk. A történelem sötét korában létrejött szépség ezer szálon kötődik olyan fogalmakhoz, melyek politikai, jogi, etikai szempontból ma elfogadhatatlanok és vice versa: eme politikailag, jogilag és etikailag elfogadhatatlan fogalmak épp a szépség által szentelődtek meg, s vált felejthetővé eredendő természetük. Az Ószövetség erőszakeseményei a míves, archaikus nyelv által, a festmények csatajelenetei a mestermunka árnyalatai és formái által válnak lényegük szerint láthatatlanná.
Ha úgy fogalmazok, hogy „valának nagy járványok, nagy háborúságok, viszály az atyák és fiaik között”, akkor elérzékenyülsz a gyönyörűségtől, felsóhajtasz, oh, de szép is volt, ha viszont azt hallod, hogy AIDS, öbölháború és diszkó, akkor felszisszensz: micsoda egy világ.
A világ nem azért lett rosszabb, mert szörnyűbb lett, hanem azért, mert e szörnyűségnek immár nincs „hasonszenvi” ellenszere, vagyis e szörnyűség nem mitizálható az esztézis és az arché által. Amíg teljében volt a dráma, s Leonardók, El Grecók meg Boschok teremtek minden csipkebokor alatt, addig létezett süketség, vakság, nyomorékság és hülyeség. Ma csak nagyothallók, csökkentlátók, mozgássérültek és értelmi fogyatékosok léteznek, mert a szépség nélkül maradt minősítésről immár lerí a kegyetlenség.
A szépség így értelmezve az igazságtalanság metaforája, eufémiája volt évezredeken át. Az, hogy most minden egyre csúnyább, fukuyamai értelemben akár a történelem utáni kor, a poszthisztoriális kor jele is lehet. E sehonnai kor egyetlen, de kiáltó jele.