Kicsiny sportcipőüzlet Burbankban. Nem meszsze attól a városrésztől, Pasadenától, ahol a Marson kutakodó két szonda, a Spirit és az Opportunity teljesítményét árgus szemekkel figyelik. Amíg azonban a szondák munkáját az egész világon megkülönböztetett érdeklődés övezi, addig Tábori László sportboltja észrevétlenül húzódik meg az északi városrészben. Pedig a kirakatüvegen ott a felírás: „Laszlo Tabori Sports”. De hát a széles útszakaszon, ahol inkább autóval közlekednek, miért dobogtatná meg a szíveket az egykori magyar közép- és hosszútávfutó neve? Az sem nyom sokat a latban, hogy 1968 után amerikai bajnokokat nevelt. Az ő ideje lejárt – vélhetik. Sokat változott azóta a világ, hogy hajdanán egymás után futották a világrekordokat. Ma már másoknak tapsol a szurkolóhad. Másokért rajonganak a fiatalok, másokat hord tenyerén az új nemzedék. A világ rendje ez, és a rendet nem lehet megváltoztatni. Az öregedő főnek csak az emlék jut, meg a visszafiatalodás csalfa reménye.
Nyílott az ajtó, és csengő jelzett a kutyának, no meg a gazdájának, hogy látogató érkezett. Egy idős úr dugta be a fejét, és tétován érdeklődött: Tábori László ugyanaz a személy-e, aki 1955. szeptember 29-én az Üllői úton a 4 x 1500 méteres váltó tagjaként világcsúccsal [15:14,8] örvendeztette meg a nézőket? S amikor Tábori bólintott, az idegen sírva borult a nyakába. „De hiszen azon a délutánon én is ott voltam!…” – mondta. És úgy ölelte magához a hasonló korú futót, mint a testvérét, akivel hosszú évek után újra találkozott. A fiát jött meglátogatni az angyalok városába, és a burbanki téblábolások során figyelt fel a kirakatüvegen látható feliratra. Így esett, hogy két magyar egymásra talált abban a nagyvárosban. Előfordult már, hogy Tábori László egyik fiatal rokonától megkapta: „Egy-két év múlva senki sem fogja ismerni Laci bácsit, s el fog tűnni, mint a többiek.”
A gondolatokat nem elég elfogyasztanunk, meg is kell emésztenünk őket.
Nyitom az ajtót. Csengő jelzi a kutyának, no meg a gazdájának, hogy látogató érkezett. Néhány hónapja hazalátogatott Budapestre, s akkor megbeszéltük, hogy ha eljutok Kaliforniába, felkeresem.
– Isten hozott! – mondja. Szavaiban erő van, a kézfogásában gyengeség. Nézzük egymást. Zavarban volnék? Hányszor elszakadt gyerekkorunkban a mozifilm, s a kimaradt részek miatt fütyült a publikum. Most is csak arra emlékszem, hogy a kávé után Tábori már a gyerekkoráról beszél.
– Apám vasutas volt Abaújszántón. Ott éltük át a háborút. Egyébként kassai születésű vagyok. Mi, nebulók állandóan versenyeztünk a grundon, s én mindig lefutottam a többieket. 1945-ben, amikor kezdték küldeni az amerikai csomagokat, három–öt kilométeres körzetben értesíteni kellett a címzetteket, s apám odavetette: „Eriggy, vidd!” S mivel pénzt kapott érte, igazi profiként azt is hozzátette: „A fele a tiéd.” Én pedig klottgatyában és egy szál trikóban, ahogy voltam, mezítláb eredtem neki. A pénzen tudtam venni magamnak süteményt. Az akkor nagyon nagy dolog volt!
(Itt álljunk meg és idézzük fel Tábori László és Rózsavölgyi István párbeszédét, amelyet budapesti találkozásukkor, a Népstadion futópályáján rögzítettem.
Rózsavölgyi: Mi akkor is edzettünk, amikor cigánygyerekek potyogtak az égből, nem?
Tábori: [Nevet.] De miért csináltuk?
R.: Miért? Hogy jobbak legyünk a többieknél.
T.: Ez az…
R.: Nem a pénzért, mert nem volt pénz benne.
T.: [Nevet.] Mit kaptunk a világrekordért a Fradi-pályán?
R.: Néhány forintot méterenként…
T.: Na-na-na-na-na. Elmehettünk a cukrászdába az Andrássy [akkor Sztálin – A szerk.] úton. Oké, gyerekek, futottatok világrekordot, akartok tortát enni? Sure! [Persze]…
R.: Arra emlékszel, hogy a világcsúcs előtt mi volt kitéve az asztalra? Négy darab serleg, és már rájuk volt vésve, hogy a világrekordért.
T.: Farkas Mihály honvédelmi miniszter beleíratta. [Nevet.]
R.: Rendelésre futottunk. A miniszter üzent Iglóinak, hogy a magyar néphadsereg napját ünnepeljük meg egy világcsúccsal. És Iglói bevállalta. Mert ennyire biztosra ment.
T.: Ha tele lenne most is a Népstadion, ahol 1954 júliusában a 4 x 1500 méteren először futottunk világcsúcsot [15:21,2], s természetesen visszafiatalodhatnánk, tét nélkül is rajthoz állnánk. Nem pénzért! Mi nem pénzért versenyeztünk. Futás közben a hang ment, mint a hullám, s amikor befejeztük, és kihirdették a világcsúcsot, mindenki üvöltött és felállt. Az emberek úgy érezték, hogy ők is részesei a sikernek. Napjainkban meg a világbajnokságon és az olimpián 60, 40 és 20 ezer dollárokat ígérnek az első, második és harmadik helyekért. Nekünk csak egy torta jutott.
R.: Meg egy meleg kézfogás.)
Vissza a gyerekévekhez, vissza Los Angelesbe.
– 1947-ben elmentem Martfűre, ott jártam technikumba – emlékezik Tábori. – A Tisza-parton volt egy verseny, három kilométeres táv, s több mint négyszáz métert vertem a másodikra. Erre az akkori testnevelő tanárom, László Ferenc azt mondta: „Miért nem mész a Szolnoki Lokomotívhoz?” Odamentem. Néhány versenyen szolnoki színekben el is indultam, miközben a martfűi cipőgyárban dolgoztam, s ott tanultam ki a szakmát. Hamarosan katonaköteles lettem, és behívtak a seregbe. A Honvéd atlétikai szakosztályának abban az időben Horváth Pali bácsi volt az elnöke. Fantáziát látott bennem, s elérte, hogy három hónapi kiképzés után felkerüljek a sportszázadhoz. Akkor már ott volt Rózsavölgyi és Iharos. Így jött össze a hármas fogat.
„Tábori Sports” – mondja a telefonba, majd hosszas csevegésbe bonyolódik a cipőről és az ágyról. Mindkét dolog nagyon fontos az életben – állítja. Nem mindegy ugyanis, hogy az ember milyen cipőben jár, és milyen ágyban alszik, hiszen ebben is, abban is hosszabb időt tölt a nap 24 órájából.
S miközben ő a telefonálóval társalog, ízlelgetem magamban a régi családnevét, amit a születésekor kapott: Talabircsuk… Ha valaki most szemügyre venne, bizonyára észrevenné rajtam a mosolyt. Hogy hívhattak valakit Talabircsuknak? Mikszáth kapva kapna a nevén, és Luppán Demeter, Csemez István, no meg Csuri Jóska után elbeszéléseinek hősévé tenné. Aztán mikor leteszi a telefont, kimondom: Talabircsuk…
– So [tehát] – mondja, és gyakorta használja beszédében ezt a kötőszót, az angollal keverve a magyart, ugyanakkor h-féle hangot kapcsolva anyanyelve mássalhangzóihoz. – Nemegyszer előfordult, hogy a régi nevünket „dobtuk be”, ugyanis eredetileg mind a négyen más névvel születtünk. Iharos Izrael volt, Rózsavölgyi Redó, én, ugye, Talabircsuk, és a negyedik futó, Mikes – mert őt se felejtsük el, ma Németországban él – Meixner. Aztán beceneveket is kaptunk. Mivel Rózsavölgyi mindig sovány volt, ő volt a Girnyó, Iharost csak Ihinek hívtuk (jellemző szólására mindig emlékezni fogok; de sokszor mondta, hogy: „Kérlek uram…”). Engem Rózsavölgyi nevezett el Mosolygó Mandarinnak. Tudniillik mindig mosolyogva álltam fel a rajtvonalra. Ha jól alakultak számomra a dolgok, az utolsó 150–200 méteren sasszéztam… Rózsavölgyi ilyenkor jegyezte meg: Mandarin már megnyerte a versenyt. Sokszor futottunk az edzéseken egymás után 400 métereket. És hányszor lökdösött Iharos, hogy most te vezetsz, most te vezetsz, te tartsd a tempót, én beállok mögéd.
– Erre ön mit mondott?
– Káromkodtam.
– És csinálta, amit kért?
– Csináltam. Amikor 3000 méteren az első világrekordját futotta [7:55,6] 1955 májusában a Tüzér utcában, ki vezetett? Pista meg én. Az utolsó 600 méterig. Aztán elhúzott. De ugyanez történt október 23-án a Népstadionban 5000 méteren, hatvanezer néző előtt. A futballmérkőzés szünetében megint ki volt a nyúl? Két kört vezettem én, egyet Sanyi. Újfent két kört én, megint egyet Sanyi. És az utolsó 600-on úgy otthagyott, mint Szent Pál az oláhokat. 13:40,6-ot futott, és tíz másodpercet vert rám. Felálltunk a dobogóra, a hangosanbeszélő bejelentette: első Iharos világcsúccsal, bla-bla-bla, második Tábori 13:51… az egész stadion felhördült – böööő! Lenézett rám. „Az anyád… te nagyobb tapsot kapsz, mint én!” Visszanéztem rá és azt mondtam neki: „Mert én szebb fiú vagyok, mint te!” És ebben maradtunk. Ha jól tudom, Szabó Miklós volt a harmadik, a kopasz… A szurkolók azzal fogadtak, hogy miért nem próbáltam meg nyerni, miért csak vezettem Sanyit. Azt válaszoltam, hogy Iharos idősebb nálam, neki kell nyernie. Legközelebb majd én következem. Sohasem voltam féltékeny és irigy.
Vevő érkezik, egy fiatal hölgy. Diskurálás, cipőpróba, majd kiselőadás a futásról á la Tábori. A hölgy csak hallgatja, hallgatja, aztán fogja a csukákat és fizet. De fogalma sincs arról, hogy az ősz úriemberben kit tisztelhet. Pedig a környezet árulkodik. A falakon relikviák: oklevelek, fényképek, cikkek, a nagy győzelmek pillanatai a világ másik végén, egy sportcipőüzlet fehér faláról köszönnek vissza. A közelmúltból a nemzetközi fair play díj, amit egész pályafutásáért kapott.
Fülembe cseng, amit önmagáról mondott. Hogy nem volt olyan tehetséges, mint Rózsavölgyi vagy Iharos, kétszer annyit kellett dolgoznia, mint a társainak, hogy a hátrányt behozza. Tudomásul vette, hogy neki a hármas fogatban milyen szerep jutott. Rózsavölgyi és Iharos ritkán pendültek egy húron. Tábori volt közöttük a pingponglabda. Hol az egyiket békítette, hol a másikat. Az edzéseken hol Rózsavölgyivel futott, hol Iharossal. Az volt az elve, hogy mint legfiatalabbnak – jóllehet csak egy-két évvel volt a másik kettőnél fiatalabb – jobbra-balra kell táncolnia. A három különböző temperamentumú ember gyeplőjét Iglói (Ignácz) Mihály fogta. Kívülről az emberek úgy ítélték meg, hogy nagyon jó közöttük az összhang, de ez csak látszat volt. Ugyanakkor ha valaki közébük akar állni, hamar kigolyózták volna.
– Iharos három évvel korábban érkezett Iglóihoz, mint Rózsavölgyi és én – mondja Tábori. – Pistának velem szemben három hónap előnye volt. De Iglóinak Iharos volt a lieblingje. És engem is meg Pistát is felhasznált ahhoz, hogy Sanyi nagy időket fusson. Pista nemegyszer „felrobbant” emiatt, én azonban nyugtattam: Ne ugrálj, mondtam neki, ha nem dolgozunk együtt, hová mész, mit fogsz csinálni? Aztán megnyugodott. Én közelebb álltam Pistához, mint Sanyihoz. Iharos különc volt. A kemény kéz kellett neki, mert képtelen volt egyedül edzeni, hajtani, önmagát adni. Iglói sokat kiabált vele, és be kell vallani, hogy Sanyi sokszor csúnyán visszafeleselt neki, és a káromkodásokban sem válogatott. De mindig megcsinálta, amit a mester mondott. És hát jöttek az eredmények. Iharosnak az volt a baja, hogy nem állt magabiztosan a lábán, s ez a zaklatott gyerekkorára vezethető vissza. Sokszor érezte úgy, hogy kilóg a sorból, ezért aztán magába zárkózott. Amikor viszont világrekordokat kezdett futni, azt hitte, ő a király. Volt például egy eset, ami sok mindent kifejez. Valami semmiségen összekaptunk, és nem szóltunk egymáshoz. Iglói engem kérlelt: „,Beszélj Sanyihoz.” „Ő húzta fel az orrát – válaszoltam –, az első lépést ő tegye meg.” És szinte hihetetlen, de igaz: négy hétig nem szóltunk egymáshoz. Egymás mellett izzadtunk mindennap, miközben annyit sem mondtunk a másiknak, hogy szevasz. Jó adag csökönyösség volt benne. De amikor megszólalt, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, és minden ment a régi kerékvágás szerint.
Az az Üllői úti futás 1955. szeptember 29-én, a néphadsereg napján, a megrendelt világcsúcs 4 x 1500 méteren többször szóba került. Ma már ugyanis elképzelhetetlen az ilyesmi. Amikor Iharos a végén a célegyenesbe fordult, kétoldalról kiabált rá Rózsavölgyi és Tábori: „Ne menjél túl gyorsan, hagyjál valamit holnapra is.”
Úgy játszottak az idővel, ahogy macska szokott az egérrel.
Amikor 1955-ben Táborit is jelölték egy londoni versenyre, az angolok visszaírtak: nem kell nekik egy másodosztályú futó. Akkor már Iharos túl volt a 3000 méteres világcsúcson. De ennek ellenére Tábori is utazott. „Öreg, mit akar, mit csináljak?” – kérdezte Iglóitól. A mester azt mondta: „Látod azt a vörös hajú fickót? Az a Chataway. Maradj rajta.”
A hárommérföldes verseny elkezdődött. Az angol Ibbotson vezetett, Tábori harmadik volt. Miután Chataway vette át a vezetést, Tábori már a második helyen futott. És az utolsó 250 méteren nagy hajrával meg is nyerte a versenyt.
Az idős bajnok egy kazettát vesz elő, és egy róla készült angol nyelvű portréfilm részeként megmutatja, hogyan győzte le az angolok klasszis versenyzőjét.
– Tudja, mi kell az atlétikában a sikerhez? – fordul felém, amikor már azt látjuk a filmen, hogy ölelgetik. – Szorgalom, tehetség és a küzdelem szeretete. S ami a küzdelmet illeti: a versenyben csak remélni lehet, számítani soha. Akarni kell, ez a legfontosabb. És mi mindent alávetettünk annak, hogy a világ legjobbjai legyünk.
FOLYTATJUK
baloldal
Hogyan fordult meg a baloldal és a jobboldal viszonya a háborúhoz?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!