Tisztelt Szerkesztőség!

Egy rosszul sikerült beszédről
Medgyessy országértékelése Európa vezető politikusainak már nem tetszett annyira
Az angol humor legszebb pillanatait varázsolta lelki szemeink elé Medgyessy Péter oszágértékelő beszédének javaslataival. Azt gondolom, a kényszerűség vitte rá a miniszterelnököt, hogy humorizáljon az ország közvéleményével. Talán azt remélte, hogy egy jóízű nevetés feledtetni fogja az ország lakosaival a szaporodó gondokat.
Feledtetni kellene valahogy az emberekkel az elmúlt két év fiaskóit. A kormányváltáskor – saját bevallásuk szerint is – átvettek egy tűrhető állapotban lévő gazdaságot, erős forintot, csökkenő inflációt, lassan, de érzékelhetően növekvő életszínvonalat, megduplázott minimálbért, növekvő vásárlóértékű nyugdíjakat, jelentős család- és lakástámogatási programot, s még kézben tartható külső államadósságot.
A szocialisták a választási kampányban tizenkilencre lapot kértek; beígérték a választóknak a „jóléti rendszerváltást”, ami reklámhadjáratuk szerint csak azért maradt el, mert a Fidesz elherdálta az állam vagyonát. Lassan mondták, hogy mindenki megértse: nem lesznek áremelések, megőrzik és továbbfejlesztik a lakáshitelezés kialakított rendszerét, a diákhitel kamatát olcsítják, a Széchenyi-tervet továbbfejlesztik, a vidéket felvirágoztatják, és betömik még a Kökény lyukasztotta fogakat is.
Ígértek, mert minden áron kellett nekik a hatalom, s ígéretgyöngyökkel – még csak nem is a bennszülötteknek való üveggyöngyökkel – vásárolták meg az emberek bizalmát. A választók többsége pedig megint jobban hitt a szép és az ellenfelet lejárató csúnya szavaknak, mint Ovidius kétezer éves figyelmeztetésének: „Ígéretben gazdag akárki lehet…” Ígéreteiket ugyan nem tartották meg, de amit megtartottak, a gazdaságnak már az is sok volt. A kiadásokat csak hitelekből lehetett finanszírozni. Mi tehát a bajok forrása? Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor a szocialisták sokat emlegetett szakértelmének hiánya. A szakértelem ugyanis azt jelenti, hogy képes vagyok a helyzet elemzésére, s a tényekből nagyjából, fő vonalaiban a valóságnak megfelelő következtetéseket vonom le. A programomat és cselekedeteimet a valóság tényeihez, a körülmények adta lehetőségekhez igazítom. Amint azt Bethlen Gábor írta: „S akkor az idő alkalmatosságához szabtam magamat.”
A szocialisták még mindig azt gondolják, hogy uralják a jövőt, hogy fejükben és csak az ő fejükben van a jövőben van a jövőbe látás ideológiája. Még mindig nem nőttek ki a soha meg nem valósuló három- és ötéves tervek gyermeki illúziójának világából. A messzi jövőről álmodoznak, és átesnek az orruk előtt lévő küszöbön. 2003 decemberében elfogadtak egy költségvetést, amelyikről hetek alatt kiderült, hogy rossz számokon, elemzéseken alapult.
A számokat azonban szocialisták által kinevezett, szocialista érzelmű, szocialista gondolkozású vezetők szállították, a gazdasági elemzéseket szintén szocialista gondolkodású szakemberek készítették, hiszen a választáson győztes politikai pártok kigyomlálták a gyanús polgári elemeket a közigazgatásból, a szakértői apparátusból. (Javaslat a jövő szocialistáinak: néhány ellenzékit mégiscsak benn kellene hagyni a közigazgatásban, hogy nehéz időkben mindig legyen kéznél néhány bűnbak.)
A tapasztalt bankár, pénzügyér miniszterelnök és ugyancsak szépreményű koalíciós partnere a költségvetési zárószavazás után büszkén vállalták egy évre szóló remek alkotásukat, amelyik azonban még a január végét sem érte meg. Kiderült, hogy a legalapvetőbb sarokszámok eléréséhez előbb 120, majd néhány hét múlva már 185 milliárd forintot valahogy meg kell takarítani. A januári infláció felülmúlta a legpesszimistább elemzői várakozásokat, a nem új keletű mezőgazdasági válság újabb és újabb területekre terjed ki, a fejlesztendő felsőoktatástól elvonják a kiadások csaknem tíz százalékát, miniszteri ígéretek ellenére tízmilliárd forinttal csökkentik a többszörösen megsarcolt önkormányzatok előirányzatait, és ki tudja, mi jön még. Ezek a döntések a függőségek erősítésével már az egyetemi autonómiát, a tágabb értelemben vett önkormányzatiságot, a demokrácia alapjait veszélyeztetik.
A gazdák már az utcára készülődtek. Ráadásul Orbán Viktor is „csalódást” okozott. Hiába elemezte kormányzati szakértők garmada a volt miniszterelnök évértékelését, nem adott se alkalmat, se ürügyet az uszításra. Így ajánlotta fel Medgyessy az ország állapotának, a közvélemény-kutatások eredményeinek ismeretében a döntetlent, azaz a közös listát az ellenzéknek. Népfrontos javaslatával Medgyessy leleplezte magát. Európában mindenki láthatta, ahogy a magyar miniszterelnök ötletével a levedlett pártállami bőrbe bújik vissza. Nem csoda, hogy ennek az alakításnak az unióban már nem volt sikere.
Pőcze S. Károly
Budapest

***

Tárgyilagos emlékezés Krassóról
Immáron rendszerré vált, hogy február közepén a Krassó Györgyről megjelenő megemlékezéseket olvasgathatom. Többnyire csúsztatásokkal telieket. Jólesően tapasztaltam viszont, hogy a február 13-i számukban megjelent írás (Modor Ádám: Egy forradalmár polgár emlékére) a tárgyilagos tartalmú kevesek közé tartozik. Annál inkább fájlalom, hogy mégis hiba került az írás két részébe. Krassó György sosem volt polgár, és nem is kívánt az lenni. 1956. november 4-től egészen halála napjáig a szabadságharc és forradalom élő lelkiismerete volt. Temetésén (az egyházi jellegű búcsúztatást követően) valóban öten mondtak rövid megemlékezést, de csak részben azok, akiket a cikkük említ.
Sajnos hiába mondtam el a temetési előkészületek során, hogy (az általam akkor még nagyra becsült, egykori zárkatársam) Göncz Árpádtól mindig is idegen volt Krassó György személyisége és tevékenysége, és hogy kezdettől fogva kákán is csomót kereső, mindenben ellenzékit látott benne, a temetést szervezők nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy a köztársasági elnök úr mondjon búcsúztatót. Így történt, hogy a rövid megemlékezések közül Göncz Árpád mondta az elsőt. Olyat, amilyentől féltem. Az én megítélésem szerint kegyeletsértőt. Másodikként Vanek Béla elítélttársunk emlékezett. Tisztelettel, szókimondóan és közérthetően beszélt. Alig mondta el első mondatát – „Ne nyugodjál békében, Gyurka, mert még nem történt rendszerváltás” –, Göncz Árpád és testőrei eltávoztak. Ugyancsak rövid megemlékezést mondott a temetésen Nagy Jenő, Zsille Zoltán és Pálinkás-Szűcs Róbert.
Cikkükkel ellentétben Demszky Gábor nem mondott beszédet a temetésen. Ő nem volt ott: a Városházán felállított ravatalnál rótta le kegyeletét, ahol le is fényképezték. Mosolygó arcát hűen mutató fényképe Obersovszky Gyula Élünk című folyóiratában jelent meg, Vidám temetés aláírással.
A cikkbeli sorrendiségtől elszakadva meg kell említenem, hogy megemlékezésük egyik rövid részében a tömörségre való törekvés félreérthető megfogalmazáshoz vezetett. Ezért tartom fontosnak kibontani: Krassó Györgyöt 1956. október 25-én elfogták, majd a Fő utcai börtönbe szállították. Innen október 30-án szabadult ki. Ekkor szembesült ÁVH-s fogva tartóinak gyávaságával. 1956. november 15-én letartóztatták, és 1963. március 29-ig börtönben volt. Ezenközben volt fültanúja a magyar hazafiak kivégzésének.
Csukás Endre
A szűk körű baráti társasággá lett Magyar Október Párt
bejegyzett képviselője, Budapest
Tisztelt Csukás Úr!
Nagyon köszönöm a pontosításokat, a kiegészítést.
Modor Ádám

***

Visszhang
Orbán és Medgyessy beszéde után mindenki eldöntheti, valójában melyik oldal veszélyezteti a demokráciát Magyarországon. Orbán beszéde kapcsán nem győztük hallgatni: jó-jó, ez ugyan egy középre húzó értékelés volt, de azért nyakunkon a jobboldali radikalizmus. Medgyessy után azonban, aki nem mást, mint a többpártrendszert tette zárójelbe, nem hallottam károgó hangokat. Hogy is van ez?
Mészáros István, Budapest

***

Balogh Petres Judith (Zalaszabar): Előrebocsátom, hogy úgy szeretem a fákat, mint más a kedves háziállatát. Amikor egy kötekedő szomszédunk a falu határában fekvő, beépítetlen ingatlanunkon minden valós ok vagy jogi alap nélkül kivágatott velünk tizenhét egészséges fát, a béke és a jószomszédság érdekében ellenvetés nélkül megtettük, de hetekig bánkódtam a halott fáimért. Ebből a szempontból nézve lelkesen tapsolok a Greenpeace résztvevőinek a Zengőn. Ugyanakkor a szabad és kritikus gondolkodást szent ajándéknak tartom. Meggyőződésem, hogy enélkül nincs haladás, jövő és szabadság. A kritikus gondolkodás egyik tényezője, hogy kérdéseket tegyünk fel, még akkor is, ha a válaszok kellemetlenek vagy eltérők. A fő az, hogy mielőtt megfontolás nélkül magunkévá tesszük mások elképzelését valamivel kapcsolatban, az adott eseményt több oldalról is megvizsgáljuk, méghozzá újabb és újabb kérdéseket feltéve. Németországban és Magyarországon is állandó otthonom van, így évente többször közlekedem autóval a két ország között. Mindig megdöbbent és elkeserít, amikor látom, hogy évről évre kilométeres konvojokban hordják ki a fát Magyarországról, méghozzá éppen azokba az országokba, ahonnan a Greenpeace néhány tagja érkezett a Zengőre tüntetni. Ezeknek az országoknak bőven vannak érdekeik, fáik, de a sajátjukat védik – jó nekik az olcsó magyar fa, és aligha törődnek a generációkra kiterjedő magyar kárral. Amikor a nemzeti előnyeik és a nemzetgazdaságuk megkívánja, akkor szemet hunynak a legkirívóbb megkárosítás esetében is. Ilyenkor elveiket félreteszik, erkölcsi szemléletüket – ha van – elfelejtik. Soha nem láttam senkit sem tüntetni a kivágott fák érdekében, amikor a végeláthatatlan szállítmány az átkelőhelyeken vesztegel, amíg a hivatalos papírokat intézik. Egyetlen teherautóhoz sem láncolta magát soha senki. Miért? Az Állatfarmból szabadon idézve: Minden fa egyenlő, de vannak egyenlőbbek? Egyszóval a Zengő fáiért érdemesebb harcolni, mint azért, hogy Magyarország faállományának elképesztő százalékát kihordják? Pedig tudósok, szakemberek már régen megkongatták a vészharangot a felelőtlen erdőirtás miatt, és az árvizek okát is részben ebben keresik.
*
Bartha Gyuláné (Budapest): Olvastam az MTI-jelentést, hogy az SZDSZ felveti a parlamentben az ügynöktörvény újratárgyalását. Mint Horn Gábor fogalmazott, abszurd, hogy még ma sem hozzáférhetők az állambiztonsági iratok, s nem egyértelmű, ki kit figyelt meg. Nagyon álságos azonban ez a felvetés egy olyan társaság részéről, amely megmentette a bukástól a D–209-es miniszterelnököt, nem beszélve a Mécs-bizottság dicstelen, alkotmányellenes működéséről. Mivel tizennégy éve semmilyen következménye nincs az ügynökmúltnak, már a mi oldalunkon sem érdekel igazából senkit. Az SZDSZ-nek egyszerűen nincs erkölcsi alapja a témával foglalkozni.