Vonaton

Általában le szoktam késni a vonatokat, de legutóbb nem tettem. Szegedre utaztam a hét végén a Dankó Pista nevű intercityvel ottani emberekkel beszélgetni. Él még a nagy nótaszerző! Több nyelven tájékoztatnak arról, hogy nemsokára indulunk: Ladies and gentlemen, this is the Dankó Pista, szerencsés utazást kívánunk…
Szeretek vonatozni, jobb, mint autóval egyensúlyozni országúton, eszeveszett emberek között. Elindul a szerelvény – ismét csókoltat a MÁV, angolul, németül, és tényleg olyan az egész, mintha már Európában lennék, hála a jó öreg Dankó Pistának. Ha nem muszáj, ne autózzatok, barátaim! Őrültekkel van tele az aszfalt, csak vesztesek lehetünk.
De vissza a vágányokhoz! Tényleg, mondom, kell az embernek időnként egy kis vonatozás. Nézni kifelé az ablakon, lesni az elsuhanó falvakat, a sorompónál sorjázó autóármádiát. Olyan minden, mintha rendjén mennének a dolgok. Átszalad rajtad egy boldog idő, megakad a szemed egy tornácos parasztházon, kiserdőn. Ha pszichiáter lennék, előírnám a kötelező vonatozást. Kell ez nekünk, tisztulunk, épülünk, többek leszünk általa.
Ladies and gentlemen, this is the Dankó Pista. Akinek egykoron eltörött a hegedűje. Kattogunk Szeged felé, jó a mozdonyvezetőnk. Majd: Szeged következik, mondja a szpíker, tessenek leszállni, s erre figyelmeztetni utastársait is. Finom hölgy ül mellettem, szólok neki, Szeged, kezitcsókolom, fönn ne tessék maradni a vonaton, mert az legközelebb Isztambulban áll meg. Oda vízum kell.