Három kérdés a miniszterhez a Zengőről

1. Kezemben a NATO főtitkárhelyettesének a hazai zöldekhez intézett levele, amely többek között arról biztosítja az aggályoskodókat, hogy a Zengőre tervezett lokátorállomás megépítéséhez csupán harminc fát kell kivágni, az útban lévő növényritkaságokat pedig áttelepítették. Március 2-án, az Országgyűlés honvédelmi bizottságának ülésén ezzel szemben a minisztérium képviselője – a valóságnak megfelelően – 330 fa kivágásáról beszélt, négy hektár erdőterület védettségének felszámolásáról, s jelezte azt is, hogy a 12 000 tő védett növény kilencven százaléka nem élte túl az áttelepítést. (Közülük a bánáti bazsarózsa ilyen nagy számban sehol a világon nem fordul már elő.) Csakhogy a NATO üzenetének szerzője minden bizonnyal magyar katonai forrásból származó tájékoztatásra támaszkodott. Ebből a szillogizmusból más következtetés nem adódik, mint hogy a magyar fél tudatosan félrevezette az Észak-atlanti Szerződés Szervezete illetékeseit. Katonai becsületére kényes ország azonban nem tűrheti, hogy a hadvezetés szavahihetőségével kapcsolatban kétségek támadjanak. Szövetségesünk megtévesztése pedig összeférhetetlen a fegyverbarátság fogalmával. Mit tesz a tárca, hogy tisztázza magát e súlyos gyanú alól, s miként szolgáltat elégtételt a megtévesztett közvéleménynek?

2. A Parlamentben megjelent főtisztek tájékoztatásából megtudhattuk, hogy Magyarország légterét az elmúlt évtizedekben vagy másfél száz radarállomás őrizte. A légtér nem változott, a harcászati feladat sem. (Déli határainkat pedig különös éberséggel őriztük sokáig, mivel a Varsói Szerződésben számunkra kijelölt fő ellenség előbb Tito marsall Jugoszláviája volt, később pedig Olaszország lett.) Komolyan el kell-e hinnünk, hogy e százvalahány létesítmény közül egyet sem sikerült annak idején olyan pontra telepíteni, amely a mostani igényeknek megfelelne, s egy nagyobb, korszerűbb lokátorállomás építésének helyszíne lehetne? Hogy csakis zöldmezős (zölderdős) beruházás biztosíthatja biztonságunkat?

3. A környezetüket védő helybeliek ellen indított hecckampányban gyakran kárhoztatták a tiltakozókat, hogy nem látják a fától a honvédelmi szempontok erdejét, s néhány tő bánáti bazsarózsa kedvéért kockáztatnák a nemzet biztonságát. Felháborít a környezetvédelem és a honvédelem szembeállítása egy olyan évszázad kezdetén, amikor a természeti értékek pusztítása, nem utolsósorban a határokon átnyúló környezetszennyezés, elsőrendű nemzetbiztonsági kérdéssé vált világszerte. Magyarország Európában talán elsőként esett ökológiai agresszió áldozatául 1992-ben – határfolyónk, a Duna erőszakos elterelésére gondolok Szlovákia részéről –, 2000-ben pedig egy romániai ipari baleset okozott katasztrófát a Tiszán. Ez utóbbi százszoros méretekben ismétlődhet, ha Verespatakon a román kormány engedélyezi a Rosia Montana aranybányájának megnyitását, és a 180 méter magas völgyzáró gát mögött a tározótavat a ciános zagy lassanként megtölti. Ha baleset, földrengés vagy terrortámadás következtében ez a szennytömeg a Maroson lezúdul, messze földön elpusztít minden életet.
Mi ez, ha nem nemzetbiztonsági kérdés? Mit tesz e veszély elhárítása érdekében a hon védelméért felelős tárca vezetője?